Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 2. szám
Hát persze, hogy ezt senki sem tudhatja. Ennyivel tisztában vannak már nemcsak a fejedelmek, hanem a nadrágtalanok is. És ha a hadügyminiszter a bécsi hercegségeknek arra a kérdésére: »Mit gondol Excellenciád, meddig tart a háború? « ... azt felelte, hogy: »Bocsánat, de ez Eminenciád reszortjába tartozik, mert ezt csak az Úristen tudja« - akkor a hadügyminiszter nem arra felelt, amit kérdeztek tőle. A hercegérseket ugyanis nyilván az érdekelte, hogy a hadügyminiszternek, bár éppen olyan kevéssé láthat be a jövőbe, mint más emberfia, mi az impressziója a felől, hogy évekig fog-e tartani a háború, vagy csak hónapokig? Mit hisz, mit képzel, mit tart valószínűnek erről? Mert világos, hogy véleménye, hiedelme mindenkinek lehet erről, a hadügyminiszternek is.
Amire a hadügyminiszter nem akart megfelelni, arra - sokféle - készségesen felelgetnek mások, természetesen csakis olyanok, akiket semmiféle hivatalos helyzet nem utal rá a megnyilatkozásban való óvatos tartózkodásra. A hol itt, hol amott közzétett sok vélemény-nyilvánításból ez derül ki: csak kevesen bíznak abban, hogy a háború már néhány hónap múlva, még ebben a most kezdődő 1915-iki évben véget érhet, a legtöbben attól félnek, hogy a békére még évekig kell várnunk.
Ez az aggodalom mindenesetre jogosult. Nem lehet kétségünk a felől, hogy Angliának, a háború spiritus rectorának, minden törekvése oda irányul, hogy a háború minél tovább tartson, mert hiszen ebben a nagy küzdelemben egyelőre ő kockáztatja s emberéletben ő veszíti a legkevesebbet és minél tovább húzódik a mérkőzés, annál több ideje van pótolni az elmulasztott (régebben csak szövetségeseitől várt) hadi erőgyűjtést, tehát annál több kilátása nyílik rá, hogy sikeresen szállhat szembe a már kifárasztott ellenséggel. De hosszú háborúval fenyeget az is, hogy a harc egyre elkeseredettebb s a győzelem reménysége még egyik hadviselő táborban sem fogyatkozott meg. Végső kimerülésről pedig - nyilván - még sokáig nem lehet szó. Az élet-halálharcot a népek leggazdagabbjai vívják, amelyek még beláthatatlan ideig bírják pénzzel, ami munícióban elvész, azt szakadatlan munkával pótolni tudják az öldöklőszer-gyárak, az elesettek, a súlyosan sebesültek meg a foglyok helyébe pedig új emberek milliói nőnek fel vagy válnak ki a polgári életből.
Katonai körökben is ezt hallani: a győzelem legvilágosabban abban fejeződik ki, hogy a győztes behatol a legyőzött ország szívébe, vagyis a fővárosba (néha még ezután is tovább folyik a harc), - már pedig akár attól, hogy az orosz megszállhassa Berlint, Bécset és Budapestet, akár attól, hogy bemasírozhassunk Moszkvába, még ugyancsak messze vagyunk. Igaz, hogy már közel az idő, amikor az orosznak emberszámbeli ereje sem lesz nagyobb a mienknél és ettől fogva egyre gyorsabban haladhatunk előre, mind kevesebb és kevesebb áldozattal, de a legjobb esetben is sok hónapnak kell eltelnie, míg elérhetjük célunkat: Oroszországnak akkora vereségét, amelyet nem heverhet ki vagy száz esztendeig.
De a háború nem csak ekkora győzelemmel végződhetik, hanem Oroszországnak kisebb vereségével is, - és a háború nem tart mindig addig, amíg a gyöngébbik hadviselő fél végképpen ki nem merül. A japán-orosz háború végén Oroszország még messze volt a végső kimerüléstől és nemcsak Oroszország kötötte meg a békét örömest, hanem Japán is.
Mindahhoz különben, amit a szakértők mondanak, nem igen fér szó, sőt ahhoz sem, amit csak az aggódók mondogatnak. Hanem azért mégse látszik valószínűnek, hogy a háború a hadviselő csoportok egyikének végső kimerüléséig, tehát évekig fog tartani.
Semmi se könnyebb és semmi se haszontalanabb, mint felelősség nélkül jósolgatni, de még nem jósolgatás, ha a történtekből valószínű eshetőségekre következtetünk. Hiszen a múltban már benne van a jövő, ha ezt nehéz is kihámozni belőle.
A háború hatodik hónapjában már meg lehet állapítani, hogy a hadviselő csoportok egyike sincs a másikkal szemközt akkora erőfelsőbbségben, mely a győzelem kérdését már eleve eldöntötte volna, a német hadvezetőség is elismeri, sőt minduntalan hangsúlyozza, hogy a győzelmet csak kemény, kitartó, semmi áldozatot nem kímélő, szívós munkával lehet kiküzdeni. De a háború öt hónapja kétségtelenné tette ezt is: minden erőbeli felsőbbség a közép-európai szövetség részén van, az emberszámbeli felsőbbséget kivéve, és az oroszoknak ez az egyetlen előnye az idő múltával mind rohamosabban fogy, annyira, hogy előreláthatóan hamarosan el fog enyészni. Kétségtelen, hogy a közép-európai szövetség, ha lassan is, de egyre előnyösebb helyzetbe jut az antanttal szemben, - hogy a közép-európai szövetség rekordja mind jelentékenyebben, mind hatalmasabban meghaladja az antant rekordját, - és hogy ezt az egyre növekvő rekord-különbséget megszüntetnie vagy éppen a maga javára megváltoztatnia az antantnak nem sikerülhet a jövő olyan nagy eseményei nélkül, amelyekre már nem számíthat, amelyeket a történtek után egyre kevésbé remélhet. Máris bízvást azt lehet mondani, hogy: valami csodának kellene történnie ahhoz, hogy, ami öt hónapon át lezajlott, ne a közép-európai szövetség győzelmével végződjék.
Másfelől, az is kétségtelenné vált, hogy ez a kiterjedésében és méreteiben egyaránt példátlanul nagy - gigantikusságában nagyszerű, de egyszersmind szörnyű - háború már eddig is rengeteg áldozattal járt, de ha még évekig kell tartania, olyan rémes áldozatokat fog követelni mind a két hadviselő csoporttól, hogy a roppant vérveszteség a győztest is rettenetesen ki fogja meríteni, hosszú időre.
Végül az a tapasztalat, hogy öt hónapon át a legnagyobb áldozatkészséggel meddig lehetett eljutni, ha nem is kétségtelenné, de nagyon valószínűvé tette, hogy ez a háború - végződjék bár, évekig tartó mérkőzés után, az egyik hadviselő csoport, az antant teljes legyőzetésével - nem fogja megoldhatni mindazokat a problémákat, amelyeknek a megoldását kezdetben várták tőle. Legalább is kétségessé vált, hogy erre a - hosszú békét biztosító - megoldásra számítani lehet-e, a temérdek vérrel megszerzett, határozott győzelem alapján is? Ez a háború annyi, eddig titkolt területéhséget vagy más érdeket és aspirációt álcázott le, - annyi rankünnek és annyi új érdekcsoportosulásnak vetette meg az alapját, - másrészt a legeklatánsabb győzelem is csak olyan rövid időre törheti meg a legyőzött, de - nagy nemzetekről lévén szó - el nem tiporható és szét nem morzsolható másik hadviselő felet és olyan kevéssé béníthatja meg abban az igyekezetében, hogy a vereségét kipihenve, új szövetségeseket, új segítséget keressen a régi aspirációi érvényesítéséhez: hogy e tekintetben már az optimizmusra nem igen találhatunk jogcímet. És ahhoz, hogy a jövő évtizedek világbékéjét illetőleg kételkedőkké váljunk, nem kell kombinációba vonnunk az a - most már különben nem valószínű - eshetőséget, hogy a ma még semleges államok, megalkotva a harcolás nélkül osztozkodók szövetségét, már ebbe a háborúba is beleavatkozhatnak, a huszonnegyedik órában ... sem azt az új helyzetet, amelyben a semlegességükért jutalmat követelő országokkal kerülhetnek szembe a győztesek, abban az esetben, ha a sok évig folytatott háború nemcsak a legyőzötteket, hanem őket magukat is kimerítette vagy legalább is nagyon megviselte.
Mindebből pedig erre a következtetésre juthatunk:
Talán nem is kell olyan eseményekre várnunk, amelyeket maga az antant is döntő jelentőségűeknek ismer el már fel fog támadni ellenségeinkben az az átlátás, hogy ez alkalommal nem küldhetnek tovább a siker reményében. Ehhez az átlátáshoz nem szükséges az a nagy eredmény, hogy a közép-európai szövetségesek seregei már Moszkva előtt legyenek, csak annak felismerése, hogy az, amit az antant seregei el tudnak érni, mindinkább alatta marad a jogos várakozásnak és hogy már nem lehet remélni a rekordban egyre gazdagabb, győzelmet győzelemre halmozó ellenség legyűrését. Mihelyt e lelkeken úrrá válik ez az átlátás, amelyhez nemcsak a katasztrófák egész sorozata vagy roppant területveszteség vezetheti el az antant népeit, hanem pusztán annak tudata is, hogy minél tovább tart a küzdelem, az ellenség annál nagyobb előnyhöz jut: a közhangulat előbb Franciaországban és Angliában, de utóbb Oroszországban is, hamarosan rákényszerítheti a vezetőket, hogy a temérdek áldozattal járó és mégis hiábavaló erőfeszítés helyett a békekötésre törekedjenek, abban a bizakodásban, hogy már a békekötés napján hozzáláthatnak az új, nagyobb erőgyűjtésre és egy második, sikeresebb háborúnak az előkészítéséhez. Másfelől, ha lehetővé válik az olyan békekötésre, mely a győzelemnek kijáró kártalanítást is felajánlja a presztízsűket egész épségében megőrző közép-európai hatalmaknak, a győztesek, meglehet, nem fognak elzárkózni az ilyen békekötés elől, ha ezzel nem is érhetik el mindjárt a világbékének vagy száz esztendőre való biztosítását. Mert akármilyen kívánatos is ez a cél és akármennyire bizonyos, hogy minél megtörtebben kerül ki az antant ebből a nagy küzdelemből, annál hosszabban tartó békére lehet reménységünk: kérdés, ragaszkodnunk kell-e az antant megalázásának s a világbéke hosszú időre való biztosításának a kiküzdéséhez (az óriási s talán most még megvalósíthatatlan feladatnak a megoldásához) akkor is, ha a tovább küzdésnek az ára akkora vérveszteség, mely a győztest is kimeríti? Végre is, a győztesnek a békében még könnyebb új erőt gyűjteni az új harcra - ami a békének mindig a legjobb biztosítása - mint a legyőzöttnek.
Azt lehet remélni tehát, hogy a világháború még ebben az évben véget fog érni egy olyan békekötéssel, mely a győztes közép-európai hatalmaknak meg fogja adni a győzelmet megillető kártalanítást. Más kérdés az azután, hogy ez után a világháború után nem következnek-e később, öt-tíz év, vagy majdan, egy pár évtized múlva, új világháborúk? Örökre a legtökéletesebb, a legnagyszerűbb győzelem sem változtatja meg a világot.