Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 1. szám · / · FIGYELŐ
(Ez a kis rajz a világháború kitörése előtt íródott s a Forum második, májusi számában jelent meg. Ma érdekes történelmi dokumentum.)
Barcelonában partra szállottam s egy spanyol téli napon indultam haza felé. Mily kopár és szürke Catalonia az esőben. A vonat nyomosúságosan cammog és ráz.
S vannak órák, mikor a saját Én-ünkkel való foglalkozást elzápítja rossz kedvünk. Szeretnénk hirtelenében valami könyvet, akármilyen Reklám-füzetet, de málhámat előre küldtem s régi poggyászomban egyetlenegy nyomtatott levél sincsen ... Olykor-olykor jobbkézt valahol messze, mint valami szürke csík, feltetszik a tenger, de ez nem igen érdekel.
»Empalme!«
Feltűröm köpenyem gallérját s a peronra ugrok. Csakugyan árulnak újságot. De újságra nem vagyok kíváncsi, különben is nehezemre esik spanyolul olvasni. Legfelül két sor cifra füzet van kirakva: Nick Carter spanyolul, Buffalo Bill spanyolul.
- Van francia könyve?
- Francia? - kérdi tompán, tétovázva a könyvesember, mintha itt, a határ felé vivő úton, kissé furcsállaná a kérdést. De azután a tarka kirakatból mégis előhúz egy tarka könyvet és leporolja.
- Egy pezeta tíz ...
»Beszállni« kiáltják, fizetek és sietek vissza. Megint egyedül vagyok a mocskos párnás ülésen, csak most látom, mit adtak el nekem. A könyv címét, úgy rémlik, mintha már valahol hallottam volna ... Szerzője igen híres író:
»...L... de l'Académie Française.«
Egyáltalán nem olvasok. Itt a könyv az ölemben, itt a lehetősége annak, hogy elmeneküljek saját magam elől - de tudj' isten egyszerre egészen kényelmes dolognak tetszik utazni, így egyedül a kupéban, az esős Észak-Spanyolországon keresztül hazafelé Európába. Azután a tenger is látszik a távolban ... Barátságosan nézegetem a térdemen heverő kis szellemi tárházat, amely megbékít és kiengesztel.
Végül mégis lapozgatni kezdek. Ah, párbeszédek ... Párbeszédek vasárnap délutánonként: a Bois de Boulogneban, a Comédie egy népies előadásán, egy ősnemesi házban, egy fiúinternátusban ... Alkalmasint mind igen mulatságos, ha nem is éppen világot rengető. Egy jelentékeny ember fáradt óráinak az eredménye. Vasúti olvasmány, jól van ...
Balkézt a Pyreneusok egészen közel a sínek mellé rukkolnak. Elérjük a határvárost. Vidáman szállok az ott váró csinos és rokonszenves gyorsvonatba.
S az egyik szomszédos fülkében valaki a gyöngéd gondoskodás hangján kérdi: »Dites donc, Marcelle, vous ętes bien l"ŕ, dans votre petit coin?« Csengő női hang felel ...
Európa, gondolom, kissé gyerekes meghatottsággal, tehát Európában vagyunk ...
Elindulunk, később egészen közel, a tenger mentén haladunk, amelyet már nem barázdál az eső. Az ablak mellett, szemközt velem egy nyúlánk őszes úr foglal helyet s az enyhe alkonyi fényben újságját olvassa.
Kis idő múlva én is ráfanyalodom az olvasásra s mivel ezek a párbeszédek teljesen önállóaknak látszanak, nem függnek össze egymással, beléfogok, csak úgy találomra, a legutolsóba.
Egy magas francia katonatiszt, (olvasom) augusztusi vasárnapon kiviszi a fiát egyik elzászi csatamezőre ... »Reichshofen« mondja a katonatiszt. »Wörth«... »Fröschweiler«... és összevissza beszél a fiának a megsebesüléséről, fogságáról - akkor augusztusban.
A párbeszéd rossz, mást várna az ember egy akadémikustól! Amellett közönséges, gyűlölködő is ... Most jelent meg ez a könyv? Annyi bizonyos, hogy ezzel az illusztrált 95 centimeos kiadással most népszerűsítették. Kissé méltatlan egy halhatatlanhoz, úgy vélem ...
És olvasom tovább, hogy a katonatiszt és a fia megállítanak egy arramenő parasztot:
- Tud franciául?
A paraszt (aki sejti, hogy katona áll előtte):
- Igenis, tiszt uram.
Az apa (a fiához, a parasztra mutatva):
- Látod ez azok közül való. Azok közül.
(A paraszthoz, akinek mélyen a szemébe néz):
- Ugye még mindig?
A paraszt: Még mindig tiszt uram.
Az apa: Derék ember vagy.
Ó, mondom magamban a fülke sarkába húzódva, ez már igazán kedves. Csak úgy bűzlik az egész história a csináltságtól ... Hiszen maga valóságos népbolondító, maga híres író úr ...
Természetesen éppen hadgyakorlatok vannak. Sípjelek és trombitaszó hallatszik ... »Les voil"ŕ« .
És mivel a drámaíró tudvalevően helyesen cselekszik, ha a párbeszédek tulajdonképpeni tartalmát a rendezői utasításokba dugja, ez a rendezői utasítás következik:
»Látni amint katonák jönnek az úton. Fejükön sisak ... kis lapos dobok ... magas csizmák ... Már fel lehet ismerni a ...«
De nem:
...»On distugue déj"ŕ les faces bestiales mâchoires de dogue, poils roux les yeux verts ... Et les fifres ... aigus comme des couteaux qui vont au coeur ...«
Leejtettem a könyvet és kipillantottam a vörhenyes Roussillon-ba. Nem vagyok túlságosan vidám ...
Hát így ír fejlett pallérozott emberek között egy író, kit halhatatlannak tartanak és munkáit tízezrével vetik könyvpiacra egy mai európai nemzet számára. Szomorú vagyok, keserű és reménytelennek érzek mindent ... Nem, nem Európába utazom, nincs Európa ...
A fülkében pislákoló gázláng felgyulladt. Útitársam, ki kis fekete selyem sipkát tett a fejére, már szintén nem olvas, kellemes mozdulattal nyújtja felém újságját.
Meghajtom magam, visszautasító köszönettel. Máskülönben tetszik az arca, jól esik látnom Anatole France-szerű jóindulatú és vidáman szellemes arcát, amilyent tanult franciák között gyakran találni.
- Igaza van, mondja és félreteszi az újságot - nem sok öröme telnék benne.
Mérsékelt érdeklődéssel kérdezősködöm, hogy folytassam a felajánlott beszélgetést.
Útitársam felel:
- Ó a régi nóta, mindig a régi nóta.
Háborús bonyodalmak. Szövetséges heccek ... Ostobaság.
Elhallgat és fürkészőn néz végig rajtam. Azután lehunyja a szemét, tenyerét zavartan húzza végig a homlokán, majd, mint aki már számtalanszor konstatálta, de még mindig nem bírt belenyugodni, ezt mondta:
- Hogy nem szégyenlik magukat, hogy még mindig nem szégyenlik magukat! Mi és Oroszország s ez a népség épp úgy tesz, mintha ez egész magától értetődő volna!
Sokkal ízletesebb, hogysem hangosan kimondaná, amit hozzágondol.
- Mi - Európa szíve és szemefénye.
Inkább csak előrehajlik és elfogultság nélkül, barátságosan megkérdi tőlem:
- Ön ugyebár nem orosz?
- Német vagyok.
- O, mondja és a bánat, és a düh és az undor szenvedélyes áradata tör ki belőle ...
Már nem fiatal ember, nagy becsületrend rozettája díszíti a kabátját, de nem sok hiányzik ahhoz, hogy kézen fogjon, hogy annál behatóbban magyarázhassa meg nekem, mint gondolkoznak az ő fajta emberek Franciaországban ...
Hallgatom és várom azt a mondatot, amit Párizsban már százszor hallottam:
- Ők és mi - ez lenne a természetes, ez lenne végre a civilizáció és a béke.
Mihelyt kimondta, intek és ezt mondom:
- Igen. De nézze kérem, mit olvasok itt, egészen véletlenül vettem meg. Bizonyos ... L... akadémikus párbeszédei. Meglehetősen rosszindulatú úriember, mondhatnám népbolondító. Hiszen nálunk is vétkeznek, de ez itt, ez már komoly dolog. Nyilván nagyon öreg lehet ez a ... L ... talán részt vett a háborúban és még mindig él benne az emléke?
Mindamellett ...
- L ...? - szólt útitársam gúnyosan. - Nem is olyan öreg. Úgy tíz esztendős kis fiú lehetett akkor. Megengedi, hadd nézzem, miket ír? Nem kisérem figyelemmel az efféle irodalmat, még akkor sem, ha már fémjelezték. De tudom milyen szemérmetlen üzletemberek. Szabad megnéznem? ...
Keskeny arca elvörösödött és a keze kissé reszketni látszott, amint a könyv után nyúlt.
- Itt, mondom és mutatom az ujjammal a helyet, itt ... faces bestiales ... mâchoires de dogue ...
Magasravont szemöldökkel olvassa, szemhéja rángatózik, ajka hang nélkül mondja ki a szavakat. Aztán felegyenesedik és oldalt fordul. Az ablakon kitekint a sötétben elrohanó országára, ahogy én néztem előbb és halkan, a fogai között mondja:
- Ah, le misérable!