Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 1. szám · / · TÁBORI POSTA · / · Balázs Béla: MENJ ÉS SZENVEDJ TE IS
Az ember nem adja ki a naplóját. Nem mintha hiba volna avagy lehetetlen nyitva élni mind az egész világ előtt. (Inkább ez volna a legdiadalmasabb élet.) És az ember nem ad ki félbehagyott, idétlen munkát, avagy bevallja, hogy az életén sem dolgozik, mint valami végre készülő művön. Az életből a halál hasít életrajzot.
Ma kitépek öt hónapnyit a naplómból és odaadom: olvassa, aki akarja. Ma meghalt öt hónapnyi életem. Egy közbetoldott, külön élt, másik életem, melyből olyan kábult borzongással ébredtem máma, amilyennek a halálba való ébredést gondoljuk.
Ma hallottam meg, hogy a zászlóaljam elpusztult.
Talán csak magam maradtam meg. Kilencszázhatvan ember halála egy szörnyű órában, mint valami óriás test halt le rólam és csupasz, tétova lélekként ébredtem ki belőle máma, kábultan tapogatva hol vagyok? És kiébredtem a háborúból.
Nyugtalan, borzongó kíváncsisággal lapozok vissza öt hónapot a naplómban. Hogy történhetett ez? Ezerszer aláhúzott, mindig önmagát világító, mindentől idegen vándoréletemből hogyan születhettem át abba a másikba, ahol kilencszázhatvan ember lelkével voltam egy, testével voltam egy? Nem csak gondolattal, hittel, szeretettel, hanem fizikailag: idegekkel és erekkel az öntudatalatti életösztönök közösségével. Avval a kilencszázhatvan emberrel, aki négy hónapig a nép volt számomra, melybe gyökeredzem, az emberiség, melynek szenvedéseit szenvedem. Hogyan esett, hogy ez az öt hónap nem kitérés és kaland volt, hanem valóban más lélekkel élt másik élet? Négy hete fekszem már ebben a budapesti kórházban és máig nem tudtam onnan visszatérni. Mindennek el kellett pusztulnia, az egész zászlóaljnak! Valahogy meg kellett halnom, hogy harminc éve élt életem, mint valami régi, távoli illat érintsen megint és hogy most bódult fejjel indulhassak újra megkeresni. Talán nekem is fekszik egy testem valahol Valjevo körül? Tegnap még ott éltem.
A tegnapi jegyzeteimet kell, hogy legelőre adjam. Mert érzem, hogy ennyiből meg nem érthető ez a különös transzfiguráció, mert azok sem eszmélnek rá, akik ott vannak. Csak azok, akik már visszajöttek.