Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 1. szám · / · HARRY RUSSEL- DORSAN HARCTÉRI LEVELEI

HARRY RUSSEL- DORSAN HARCTÉRI LEVELEI
XII.

Kusza és szomorú vízió. - Kockázat. - Amit elképzeltem a magam számára. - Intenzív élet. - A rémület pszichológiája. - A dieuzi mezők hekatombái. - Mostoha anya és a legjobb apa. - Másfajta egzisztencia. - A finom ember. - Abszurdumok világa. - Csend. - Füst és füstboltozatok. - A szemem és az orrom. - Luneville. - Különös konyhabűz. - Egy macskagerinc pirosra sülve. - S elbűvölve! - Förtelmes pecsenye. - Deutschland, Deutschland über Alles! - La Fontaine. - A sárga ház. - Tegnap és ma. - Régi betanulás, régi gyakorlat. - Heinrich Knote. - A templomtorony. - Fölkavart éjszaka. - Zengő éjszaka. - Mesteri crescendók. - Micsoda vízió támad. - Wo man singt dort lass dich ruhig nieder. - Aida főpapja. - Hotel de l'Halle. - A szent Graál lovagjai. - A mi szemeink és D. hadnagy nézése. - A kis kapu. - Az őszi reggel. - Egy hang. - Egy szegény kis öreg ember. - Drága prém. - Párbeszéd. - Sárga krétatömb. - A saarbrückeni kegyúri lelkész. - A gróf. - A teherautó. - Erkman Chatrian. - Mint egy régi irish cetter. - Ami különös. - Párbeszéd. - A háború! - A Wilde színes és kegyetlen szóözöne. - Egy egész francia hadtest. - Forbach és Saargemünden. - A bajorok. - Törpe füzek. - Némi imádság. - Ami kínosabb. - Megrepedt csont. - Valami szög. - Ügyes céllövő. - A fecske vad eleganciája. - Akik itt fekszenek egy földhányásra fektetve. - Köpeny, kard és sisak. - Ami a köpeny alatt látszik. - Egy-egy varjú. - Ez a saarbrückeni gróf. - Oxfordi arisztokrata fiúk. - Melisande-szerű poézis. - No luck. - A varjak. - Tisztiszolgák. - Mi az igazság. - Luneville felöl a harang. - Hosszú kocsisor. - Hevenyészett fekete zongorák. - De vajon honnan hozzák a virágokat, e késő őszben, vajon honnan? - Dekadens vonás. - Ősemberek. - Egész nagy rózsaindák. - Egy öreg állat összekuporodva. - A varjak.

Csak valami kusza és szomorú vízióm van Luneville főutcájáról, amint végig jövök rajta, a falakhoz lapulva, mint az árny.

Nem tudom mit kockáztatok e hajnali bolyongásban. Fogalmam sincs róla mi vár reám a legközelebbi órák vagy percek tragikumában, mi fog történni, mi történhet, fogalmam sincs róla.

Most már, minden bajokon túl, amint visszanézek, úgy gondolom megnyertem a játszmát. Holott igen rémes és zajos veszélyeket képzeltem el a magam számára. Megízleltem minden kockázatot, keserű és izgalmas pillanatok zamatát, feldúlt idegzettel. Valami kísért és követett lépésről lépésre mögöttem. Valami titokzatos elrezgése minden mozdulatomnak. Soha intenzívebb életem nem volt, mint e felszürcsölt rettegésben. Úgy tűnt, hogy a sötétség világít s bolyongó figurám árnyékot vet. Úgy tűnt, hogy a lélegzésem százszoros visszhangban zihál körülöttem. Továbbá úgy tűnt, hogy csak azért élek, hogy eláruljam magam és csak azért vagyok a világon, hogy valami pokoli szerencsétlenségbe döntsem magamat.

Önök ismerik a rémület pszichológiáját. Fölösleges, hogy belemenjek az effajta analízisekbe. A lényeg az, hogy mindenki máskép fél és máskép retteg és máskép szűri át a lelkén, mint egy nagy, vibráló hárfán, feldúlt sejtései és felkavart előérzetei zűrzavaros hangjait. Valami tompa és kongó muzsika van a félelemben, az bizonyos.

Olykor, elakadt lélegzettel, vajon mitől is féltem voltaképpen? A dieuzi mezők hekatombái, lekaszált katonái, vértől leprás hullái és marcangoló varjai már-már hozzászoktattak volt a könnyű halál képzeletéhez, e földi lét céltalan hívságában. Egész brutálisan azt éreztem, hogy az élet csak mostoha anyja az embernek s a halál a legjobb apa. Azt éreztem, hogy semmit sem érek. És mégis aggódtam magamért. Az életem, kiküldetésem terhével, egészen másfajta egzisztenciának tűnt, az elhullott katonák életénél. Nem szabad, hogy valami bajom essék, gondoltam. S még most sem tudom, miért nem szabad? Az ember nyomorult. A finom ember nyomorult. Ez éjszakai kandúr-kóborlást is csak holmi dilettantizmus kedvéért kerestem. A finom embernek nincs egy egyenes lépése, egy egészséges érzése. Kár.

*

Holott semmi sem történt. A háború az abszurdumok világa. Minden lehetséges ami elképzelhetetlen, ami logikátlan, ami reménytelen, ami képtelen. Valami fulmináns lehetetlenség valósít meg mindent. Íme sehol, senki. Sehol egy katona, egy szuronyos puska, egy sorompó, egy őrjárat, egy őr. Úgy jövök be Luneville-be mint a Bond Streetbe a Pall Mall felől. Folyton várok valami sivító golyót a fülem mellett, egy hangot, egy kiáltást, egy durva ütést puskaaggyal a nyakszirtemre. Mert az a legijesztőbb, hogy senki sem zavar, senki sem szól, senki meg nem állít.

Csend van. Olyan rendkívüli és meglepő csend van, hogy amint figyelem és elmerülök benne, még a lépteimet sem hallom a kövön. Nyári délben, a sussexi mezők fölött, van ilyen dermesztő, halálos csend.

A levegő tele van füsttel.

Egészen alacsonyan száll a füst, helyenként megrekedve a házfalak közt, mint a tömör fekete gyapjú. Másutt súlyos és mozgó füstboltozatok alatt jövök el, mint füstből épült architektúrákban. A szemem már alig bírja. És elviselhetetlen égési szagokat szívok magamba. Az orromat, remegő cimpákkal, megdagadtnak érzem. Minden ami elpusztult s mi minden pusztulhatott el, íme itt röpdös e borzalmas illatkeverékben, szagos füstfelhőkön át. Egész Luneville leégett, a túlsó oldalon, keletre. De a légáram ide sodorta a füstöt, a kormot és a láng is átcsapott helyenként pipacsvirágos szivárványokban.

Mert az alacsony zsindelytetők megpörkölt szagát is érzem és távolabb, elmúlt tüzekből négy üres fal maradt, valami különös konyhabűz, valami ádáz nyárs dominánsával az együttes bűzökben. Kíváncsian, a lámpámat kapom elő. S egy pillanatnyi sugárzása izzón rávilágít egy elhamvadt küszöbre. Pirosra sülve és kihűlten már, egy macskagerinc nyúlik el itt, a combok lapos sonkáival. Az éles karmok becsomósodva, a máglya kínját sejtetik. A elbűvölve, uram isten, elbűvölve, újra s újra megnyomogatom villamos lámpám rúgóját, olthatatlan érdeklődéssel e förtelmes pecsenye után. Förtelmes pecsenye, förtelmes sors és micsoda iróniák: a macska hogy tud vigyázni az életére! Bölcs házi-szfinx, nem egyszer úgy tűnik, hogy elálmosodott merengése túllát minden rejtélyeken és a maga számára végkép megoldotta e földi lét problémáját. Már elmegyek s újra visszajövök s újra meggyújtom a lámpám. Sült macska egy felperzselt küszöbön. Még nézem, még nézem! S akkor mögöttem, hirtelen, egy sárga ház minden ablaka kigyullad. Harsány ének zúg fel belülről, német katonák diadalmas kórusa, megrázva a csendet: Deutschland, Deutschland über Alles!

De nem mozdulok. A macska sem mozdul, semmi sem mozdul. Csak a füst száll s az ének hangzik száz torokból. Ha La Fontaine itt lehetett volna e percben, szegény jó öreg La Fontaine! Ez a legszebb állatmese.

*

És a katonák csak énekelnek.

A sárga ház egy régi dragonyoskaszárnya.

Még tegnap franciák voltak itt, ma már a németek dalárdája. Biztosan bajorok e tömör dalnokok, mert csak azok tudnak ily harmonikusan egybekeveredni, bayreuthi tradíciókkal.

Nincs ebben a karénekben egy hibás hang, egy téves intonáció. Régi betanulás, régi gyakorlat: úgy zeng és hangzik Deutschland! Deutschland! mint az élő érc, a zord baritonok harangharsogásában, a ritmus heves erejével. Itt-ott mégis, egy-egy vezető hang tenorja csendíti bele a komor együttesbe a maga élesebb akcentusát. Talán maga Heinrich Knote aki ott van közöttük. Hogyan lehetséges az, hogy nincs köztük egy rekedt torok, egyetlenegy megviselt hangszál? Hiszen ezek harcoltak odakünn, az egész nap, vad bajorok! Fölkavart éjszaka. A templomtorony a háttérben, megszakadozott élével mint egy torz emberi profil, hallgat és figyel, sötét füstkoszorúk között. Úgy tűnik, nincs semmi ezen a világon, csak ez a zengő éjszaka. A sárga házat szinte megrázza az eleven hang dinamikája. Mesteri crescendó-kat figyelek meg, a vezető tenor kiszökellését az üde hang röppentyűivel. Mert az ablakok is megnyíltak, mintegy maguktól, gépiesen, kicsapott üvegeik réztányér-csengésével, az ének robbantó hatása alatt. Valami nagyszerű fiatalság harsog el a forró s lázas hangoszlopokban. Az énekben kidülledt szemek, tátott szájak, nagy fehér fogak, kidagadt nyakak, kifeszült mellkasok víziója támad. Itt engem már aligha bántanak. Némi germán műveltségem is van: Wo man singt, dort lass dich ruhig nieder, - s úgy jövök előre bátran és büszkén, mint Aida főpapja, marcona muzsikákban. Mert ezek nem szűnnek meg, nem hagyják abba, sőt! - makacs német énekesek! Már ott vagyok az utca végén, a torony alatt a főtéren. Lerombolt s kormos falak mentén még mindig zúg utánam, kiújulva s még hősibb lendületekben, a Rajnamenti melódiák lázas hangorkánja. S egy másik sárga ház van itten, leszaggatott tetőzettel. De a földszinti ablaksor világos. Ez a Hotel de l'Halle étterme.

Benézek, oh a boldogok! Egy nagy, kerek asztal körül, pazarul felterítve, a hatágú ezüst girandole-ok templomi gyertyafényében, német tisztek, valami feszes mámorban ülnek, mint a szent Graál lovagjai. Kissé dúlt és fáradt koponyák, inkább gömbölyded formájú koponyák, mint a rögeszmék csontpadlásai, egymás mellett sorakoznak, hajlanak le, vagy emelkednek fel, csöndes falatozás és csöndes beszélgetés közben. Valami hideg diadal, valami rideg számítás sikere, valami fagyos kábulat van rajta az egészen s itt-ott egy-egy öregebb arcon, az aranykeretű szemüveg mögül, két kék szem szinte technikai fénylése holmi márvány-lelket sejtet. Hol vannak itt a mi szemeink, az angol tisztek tekintete, a D. hadnagy isteni nézése, myosotis árnyalatokkal?

*

A kis kapu a szálló túlsó sarkán, csendesen megnyílt e percben. Óvatosan átjövök az utcán s megyek tovább a falak mentén, a templom irányában. Már-már dereng is. Az őszi reggel fénylésekben, a torony mögül tolja elő a glóriája aranykarikáját.

- Nem várna be? - szól utánam egy hang, elmosódott csengéssel, egészen enyhén.

- Dehogy nem, - felelem készséggel.

S megállok.

Egy szegény kis öreg ember, födetlen fővel és fekete ruhában felém sántít a homályos utcán, a karját kinyújtva, hogy belém kapaszkodjon.

- Bocsásson meg, de nagyon fáradt vagyok, - mondja.

S a karját a karomba fűzve, elbiceg mellettem csendesen.

Alig ér a derekamig, szegény kis töpörödött ember. Amint lehajolok hozzá, valami tömjénszagot érzek a hajából. Mert dús fehér haja van, tömött és selymes fénylésű s úgy födi be a fejét, mint valami drága prém. Beretválatlan arcán, sűrű ezüst tüskék lepik el a petyhüdt bőr felületét s nedves apró szemeiben, az öreg emberek makacs és merev tekintetét valami gyermekies szelídség világítja át.

- Gyorsabban is mehetünk fiatalember, - mondja lehajtott fejjel az utcára meredve, amint kíméletesen meglassítom lépteimet.

- Ön nem alszik ilyenkor öreg úr? - kérem. - Az ilyen háborús időkben!

- Két napja nem aludtam, no nem baj, nem baj! - ismételgeti, - nem panaszképpen mondom. Mások alszanak, olyan sokan alszanak, fiatalok, akik meghaltak! - teszi hozzá felsóhajtva.

Aztán csak megyünk előre. Bizonytalan fényhatásokban a reggel mind világosabb. A füst is elszállt. S a templom tornya előttünk, az ébredő nap fényében, átszűrve és átvilágítva, valami monstruózus sárga krétatömbnek tűnik.

- Ön nem ismer engem, ugye bár? - kérdi az öregember. - A saarbrückeni kegyúri lelkész vagyok. Az uraktól az imént megkaptam az engedelmet, hogy a grófot hazaszállítsam. A vezérkari uraktól, akik a hotelban vacsoráznak. Engem is meginvitáltak, de én szépen megköszöntem. Estére nem eszem csak egy almát egy zsemlyével.

- Hát a gróf elesett? - kérdem részvéttel és érdeklődve, mintha egy régi barátomról beszélnék.

- A gróf elesett, - ismétli a saarbrückeni lelkész. - Dieuz előtt esett el, mert ő vezette a bajorokat. Már ide is hozattam a lunevillei temetőbe, ahol szépen felravatalozták. Most várja a teherautó, amit a grófné küldött Saarbrückenből. Viszem haza s boldog vagyok!

Boldog vagyok! Ezt soha el nem felejtem, ezt a rezignált kis remegő hangot, amelyben egész lelke megborzongott valami keserű örömben.

Bevallom nem szeretem az öreg embereket. Még kevésbé szeretem az öreg papokat, ama bizonyos elzászi kis falvak protestáns lelkészeit, akiket édeskés érzelgésekben állítottak elénk Erkman és Chatrian és a német regényköltészet bárgyúsága.

De ez egy drága kis ember, finom kis rokonszenves, hermelinprémes fejével, amint fürge sántikálással lépést tart velem a lunevillei hajnalban, és nem kérdez semmit és nem akar semmit csak a karomat, hogy hozzásimuljon. Mennyeien primitív egyéniségét átlátom egy pillanat alatt. Semmit sem tudok róla, de alighogy rám nézett, szelíden mint egy régi irish szetter, úgy tűnt, hogy évek óta ismerem. Egészen bizonyos, hogy egy szót nem szólna, ha most itt hirtelen leakarnám ütni.

- Nézze csak, - mondja - honnan is ismerem én magát?

Mert az a különös, hogy ő is ismer engem.

- De honnan is! De honnan is! - ismételgeti eltűnődve, felbiggyedt öreg ajkával, angyali ragyogásban.

S hirtelen felderülve, boldogan rámmeredve:

- Strassburgban láttam egyszer, a plébánosnál, nem igaz?

- Igaz, - mondom.

- No lássa, - szól nevetve, valami mohó elragadtatással.

És azután hozzáteszi:

- Még van egy kis memóriám.

Nem tudom mi tartott vissza attól, hogy meg ne csókoljam e percben. Talán a tüskés arca amit nem szeretek. Talán restelkedő parányiságom az ő szublimis nagysága előtt. A háború! Amit felkavar! Amit elsodor! Ilyen szenteket is, a maguk obskurus életével, elveszve a világban. A saarbrückeni kegyúri lelkész! Vajon tudtam-e, hogy ilyen is van amikor, éjjeleken át, a Wilde színes és kegyetlen szóözönét hallgattam a Savoy Bar asztalánál.

- Saarbrücken, - magyarázza a lelkész - ön talán nem is tudja, hogy ide készültek a franciák. Az urak a hotelben most elmondták ezt nekem. Ők bizton tudják és pontosan tudják, hogyan történt, hiszen ott voltak mind és látták a csatát és a térképen is megmutatták. Szegény öreg fejemmel azt hiszem mégis értettem.

Egy hosszú fellélegzése van, amint megállunk egy percre.

Aztán folytatja:

- Egy egész francia hadtest vonult Dieuz felé, a vasúti vonal mentén. Így jöttek előre és csak jöttek előre, igen. Ott van Forbach és Saargemünden. Itt akartak keresztül törni, hogy Saarbrückent elfoglalják. És akkor jöttek a bajorok, az utolsó percben.

- A bajorok, akik hátba kapták őket - felelem.

- Azt nem tudom. Azt hiszem szembe jöttek - teszi hozzá megilletődve.

És elhallgat és sokáig hallgat s úgy jövünk egymás mellett az üres utcán a reggelben. A város szélén, törpe füzek lombtalan ágaikat hajlítják a földnek, elbúsultan. S mögöttük, a lankás végén, a temetőkert körül, távoli szekerek s legelésző parasztlovak sziluettjei látszanak, a párás levegőn keresztül. Innen messziről úgy tűnik, hogy valami szorgos mezei munka folyik ottan.

- A gróf meghalt, holott csak könnyű sebe volt, - mondja a lelkész. - Ezt is az urak magyarázták nekem, hogy illően elmondhassam az özvegy grófnénak, ha estére hazaérek. Holott így még szomorúbb minden. Ha azt mondhatom egyszerűen, hogy a jó isten magához vette a grófot, mert szíven találta egy golyó, hát jól van és meg is lehet vigasztalódni némi imádság után, keresztény lélekkel. Azt mondom némi imádság után, mert nem kell fárasztani a hívőket, hosszú könyörgésekkel. Ez a lelkész dolga. De már azt kínosabb lesz megmondani a grófnénak, hogy a gróf, a lábán találva, megbotlott a töltésen és odavágódott, egyenesen homlokkal a vasúti sínhez. A csont megrepedt, olyan erős ütés volt. Valami szög is lehetett bizony.

- Valami szög - ismétlem, - ez csakugyan nagyon szomorú.

- Nézze csak, - folytatja az öreg - ezt a saarbrückeni grófot én kereszteltem. Tíz éves korában már katonai iskolába járt és olyan ügyes céllövő volt, hogy még a fecskét is eltalálta, röptében eltalálta, holott gyakran mondtam neki fecskére nem szabad lőni, mert az hasznos madár. Erre azt felelte: »Azért lövök a fecskére mert nagyon tetszik nekem az ő vad eleganciája«. Szegény drága fiú. Tizennyolc éves korában már hadnagy volt s amikor megnősült, két évvel később, én eskettem és megáldottam, no lám megáldottam, - teszi hozzá felsóhajtva. - Mert nincs huszonöt éves és vége. Ez volt az egész élete. Amikor fecskét fogok látni, odahaza a kertben, mindig reá fogok gondolni. »Tetszik nekem az ő vad eleganciája«. Szegény fiú! Szegény drága fiú! Nézze most itt van.

Csakugyan itt van, a temető szélén, egy földhányásra fektetve, letakarva, virággal behintve. Néhány tiszttársával fekszik itt a kora reggel napfényében. Mind le vannak takarva a köpenyükkel és a kard is ott van, s a sisak is ott van a mellükre helyezve és sárgás vászonnal bevonva. Olykor a szél meglebbenti rajtok, sőt fel is hajtja olykor a könnyű kabátok szövetét s akkor egy-egy sápadt félarc látszik, egy banánszínű homlok, egy megkövült orr, egy nyitott száj fekete ürege, violaszín árnyalatokkal. És fojtó hullaszag száll a levegőben. S egy-egy varjú röpül erre, hangos károgással.

- Nézze csak, - mondja a lelkész s letérdel a halott mellé.

És igen könnyedén, a halott-kezeléshez szokott ujjakkal felfedi az arcot s ott tartja fölötte a tiszti kabát szélét, mintha a világosságtól akarná megóvni.

- Ez a saarbrückeni gróf, - mondja.

És hirtelen, sírva fakadva:

- Oh istenem irgalmazz nekünk!

Egészen szőke haja volt a grófnak, az a bizonyos westfáliai szőke, melyet nem tudom micsoda titokzatos átszármazás ültetett át egynémely igen előkelő brit koponyára is. Az oxfordi arisztokrata fiúk között látni néha ilyen albínó szőke fejeket, a temzei regatta napján. Egészen lágy, merőben selymes, teljességgel nőies szőke haj ez, és a maga Melisande-szerű poézisével mindig azt az érzést kelti bennem, hogy a fiú félúton volt arra, hogy leánynak szülessen. De a keskeny homlok közepén, e szőke gróf haja, bár látszólag lefésülni próbálták, fájdalmas leomlással nyúlik bele a megrepedt csont nyílásába, és finom kuszaságával a maga sápadt-arany színébe szívja fel, a még egyre szivárgó vért. Az orr is megrepedt, betörve. A cimpák, apró szegzett szárnyak módjára hullanak szét s csak a csontos választék látszik az előrecsapott fogak között, melyek a nyelvet átharapták.

- Ez a saarbrückeni gróf, - mondom magam is elkomorodva.

És hozzáteszem egészen halkan, már csak saját használatomra:

- No luck.

*

Csak ezek a varjak ne volnának!

Dühös csoportosulásuk a lankáson végig és a temető fűzei fölött, mint egy durva fekete pokróc, amelyet porolnak, csattog és lobog a levegőben.

Néhány szomorú katona van itten, a kiterített tisztek mellett. Nyilván tisztiszolgák akik íme legvégül, hős gazdáik halotti toilettjét látják el. Most hirtelen fölpattannak s puskáért szaladnak. És rögtön, az árkok széléről, fölszegzett puskacsővel a varjak közé durrantanak. Az igazság az, hogy egyikük sem talál. Mindössze még lázasabb, még csattogóbb, még riadalmasabb röpködés és károgás támad s a tova sodródó varjúhad után egy féltucat bús katona néz, meglepődött s naiv tekintettel, szegény tiszti cselédek.

*

Aztán Luneville felől, csendesen és kedvesen, megszólal a harang.

Egészen szelíd és szerény hang, úgyszólván boldog és hálás és meghunyászkodott harang, hogy ott maradhatott fenn a toronyban s a gránát megkímélte.

Az út szélén kibukkan akkor egy hosszú kocsisor teóriája.

Hét szekér jön, csöndes lépésben, kis francia lovak búsuló fejével, vonagló nyakával, amint alig bírják a terhet. Mind a hét szekér be van vonva fekete lepellel. A fekete lepel lelóg az oldalakon és söpri az utat. Így jönnek a szekerek fekete uszállyal és fekete ládákkal megterhelten, melyek, bár a koporsók prizma formáit utánozzák, mégis inkább hevenyészett fekete zongoráknak tűnnek. Minden szekér meg van rakva magasan a koporsók dús szállítmányával, s amint így egymás mellett s egymás tetejében van a sok koporsó, mindegyik más-más formájúnak látszik, más-más testalkattal benne. Egy francia pap jön elől s egy fiatal ministráns tömjénnel s a kereszttel. Ezek most német tiszteket temetnek.

De vajon honnan hozzák a virágokat, e késő őszben, vajon honnan? Mert a fekete szekerek mentén, vidám ügetéssel, könnyű falusi talyigák közelednek pazar virágrakománnyal s letérnek ide a rét szélére, ahol az elszállítandó hullákat őrzik a tisztiszolgák s ahol a saarbrückeni kegyúri lelkész, még egyre térdelve imádkozik.

Hinné az ember, hogy legádázabb harcaik után is, vérbe sodródva és vérben gázolva, a németek még tudják mi a virág! Valami meglepően dekadens vonás van e jázminlombos tökéletességben, e kertekre való emlékezésben, e rózsafüzéres felravatalozásban, mely szinte hasonlít is már valamelyes halotti poézishez.

Két kézzel, durván, mint az ősemberek ezen a temetőszélen, mint tragikus szüretelők, minden talyiga mélyére, minden virágba belemarkolnak a katonák. Primitív mozdulataik, kihányva e virágboglyákat, miért hogy mégis olyan grandiózus? Lekaszált kertek, távoli parkok, kifosztott üvegházak minden virága itt van, kitépve, leszaggatva, lombostul, levelestül, és rövidszárú cserépvirágok mellett, egész esője hull a hortenziáknak, mályváknak, egész áradata az azáleáknak, gyöngyvirágnak, szegfűknek és violáknak, egész nagy rózsaindák hullanak és magányos rózsafejek hullanak mintegy fölviharzó illatokban, a mozdulatlan emberformákra.

És a saarbrückeni lelkész, mohón, mint egy öreg állat a földön, egy öreg állat összekuporodva, aki legel s még gyűjtöget is télre, kapzsi kezekkel magához seper, a grófjához seper minden virágot amit hull és azt is ami másra hullott, a szomszédos hullára hullott, vagy legurult a hulláról.

És borzalmas az, amint a holtakból szálló bűz a virágok élő illatába kap. Néhány percig tart mindössze e virágvarázslat, a százféle színek pazarsága, kelyhek és szirmok ragyogó gazdagsága, levelek zománc-fénylése, lombok üdesége, az elmerült tiszti-köpenyegeken. Csak néhány percig. Aztán hirtelen, elfonnyadt minden, az egész szivárvány kialudt.

És akkor újra itt vannak a varjak.