Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Két hangverseny

Emil Isac: A román-magyar béke

Az idő nem alkalmas arra, hogy lírizáljunk - sem arra nem alkalmas, hogy bosszankodjunk azon, ami rosszul lehet megcsinálva -, most az ágyú beszél s milliók véreznek a harcmezőn - ilyenkor a szubjektivitás legalább is merészség.

De azért úgy gondolom, a román-magyar békéről inkább szubjektív vélemények hallatszanak - általános értékű ítéletet nem provokálhat a jelen s hiába - bár banálisan hangzik -, a jövendő fog végletesen határozni.

Több, mint bizonyos, hogy a szívek és elmék itt nálunk máris megtisztultak. Az emberek - románok és magyarok - észreveszik egymást s ez az, ami biztosít és lelkesít. Eddig a magyarok rólunk, románokról csupán azt hitték, hogy nem szeretjük a hazánkat, hogy nihilisták és Elisée Leclus-isták vagyunk, hogy intranzigensek és türelmetlenek vagyunk aspirációink elérésében. Viszont mi, románok, féltünk a magyar nemzeti eszméktől - féltettük a nyelvünket, a szokásainkat, a kultúránkat tőle -, s íme a háború megmutatta, hogy nagy akarásban és a történelem lapjai számára készülő tetteinkben eggyé tudunk lenni.

Hogy kinek mi a szubjektív véleménye erről az együvétartozásról - azt nem kutatom. Lesznek olyanok, akik az időt nem gondolják őszintének, szintúgy az embereket, akik ebben az időben cselekedtek. De hittel hiszem, hogy az ország gondolkodó többsége - s ez az, amelynek döntő súlya lehet a fejlődésre nézve - megegyez velem abban, hogy a háborúnak egyik legnagyobb tanítása: a demokrácia szükségessége. Ebben a háborúban nem a rendiség s az osztályozott gőg, nem a születési előny és a gazdagság vezet - hanem a tömeg. Ezt a tömeget, zömöken és adhesió nélkülien, az ország lakossága alkotja - s természetesen, ami természetes, legelsősorban magyarok és románok. Ez a két faj, az egyik szubordináltan bár, vesz részt a legnagyobb véráldozatokkal a háborúban - gondolhatunk-e ilyenkor másokra s szabadna-e előnyben részesítnünk másokat, mint önmagunkat? A feleletre még Ady Endre se mondhatja: nem, akinek egyáltalán nem osztom véleményét abban, hogy a Tisza békeakciójától nem vár sokat. Ez nem alamizsna, amit Tisza ad, s ezt nem "a geszti földesúr" csinálja. Ez jó szándék, amelynek fajsúlyát igazán nem ismerhetjük még. De a jó szándéknál többet az fog nyújtani, aki a leszámolás után - az akciót perfektuálja, s ez - természetesen - a magyar közvélemény.

Nem féltem én a józanságát a magyar közvéleménynek, hogy a román-magyar békét félreértse - hisz mi, erdélyi románok, megmutattuk, hogy megérdemeljük a jó sorsot. Mi nem lázadtunk fel, nem gyilkoltunk, nem raboltunk - legszebb fiaink ott sápadtak örökre a harcmezőn, bankjaink s főpapjaink megnyitották gazdagságuk malmának zsilipjeit s nem kényszerből tettük s nem is gondolkodás nélkül, hanem őszintén és becsületesen.

Mi is félünk a szlávoktól, nemcsak a magyarok - ez több, mint jogcím, hogy szeressük közös hazánkat -, de nem érdem, hogy megjutalmaztassunk. A jutalom, amelyet Tisza ad, valójában nem is jutalom - hanem okos és komoly beismerése a tévedéseknek, s így nem is előny számunkra, hanem bölcs magyar megnyilatkozás - hogy papjaink s ügyvédjeink s nagyszámú bankjaink lesznek ezáltal boldogabbak, mint parasztjaink - ez igazán már csak ötödik kereke a dolognak. Itt boldogabb lesz mindenki, s középosztályunk boldogulása - amelyet Ady Endre szintén lebecsül, az alsóbb osztályok kultúráját fogja emelni -, mert Tiszának békeakciója kultúrkérdésekben ad igazat a románságnak, mint politikailag. S hiába tagadjuk, az eddigi románság inkább kultúrájában él, mint aspirációiban - ezt a kultúrát megismerni és megszeretni, átvinni a politika mezejére már nemcsak Tiszának a kötelessége. Itt expiálhatja bűneit minden rossz politikus, mert a legsúlyosabb politikai vexációkat rendszerint a kultúrtörekvések lebecsülése okozzák. S nem tudom, jogosan hozom fel, de mindenesetre felemlítem - hogy minket, románokat kultúránkban egyáltalán nem ismer a magyarság -, s amit belőlünk, kultúránkból a magyarság ismer, az már inkább Jászi Oszkár érdeme, mint a Tisza Istváné. Ezt a miniszterelnök - aki lojális ellenfél - el fogja ismerni, mert az invenció épp oly értékes a politikában, mint a konzekvencia.