Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Figyelő
A legáltalánosabb érdekű (szinte nem is érdekes) az, hogy mit jelent ez a háború az emberiség jövője, a világtörténelmi elmélet szempontjából? Mit jelent az, hogy ily ügyesen, szinte percre ki tudott törni, ezzel az ifjonti hévvel és manu brevi, abban az előrehaladott korban, mikor már az 1915-i divatot készítették elő? Az utolsó időben az általános emberi megfontolásokon, a tudományos elmélkedésen bizonyos alapossággal vonult végig, adatok tömege, rendszerek lánca, és akik a tudományosságnak ezt az irányát szívükre vették, nem is akarták elképzelni, hogy valami történni tudjon, világtörténelmi hatású incidens, egy a sok, a folyton megismétlődők közül, a méhszorgalommal összegyűjtött és rendszerbe sorozott adatok, a vis inertiae negligálásával, a természeti erőket összekuszálva szabad akarattal, emberi elbízásból és felületességből. Vagy hogy a demokratikus emberiség hamis szempontból kiinduló vagy lelkiismeretlen magánszámításokat a gondolatlanság ősi kéjével szankcionálja, mely a barbarizmus korát idézi vissza. A hosszú békeidőben komolyodott és megállapodott férfiak csak kézlegyintéssel beszéltek konjekturálpolitikáról. Párhuzamban e makacs alaposság-irányzattal az utópiák rajvonala szállt egyazon cél felé, mint a nehézkesebb pajtás paccmakere. Közben kitört a világháború. Némi zavar. Van-e haladás? Mi az emberiség szolidaritása? Mi a közjólét? Mi a nemzet? Mi a politika célja és értelme? A csillagokat látó bölcsek, ha vannak, födjék el arcukat és vonuljanak ismét magukba? Takarodjanak új Borgia Cézárok esztelen ragyogása, már szánalmas előfutáraik elől? Hogy fogják a háborút kibírni? Sok kérdés. De magunk adjuk fel. Szinte csak időtöltésül. Érezzük minderre a választ. Érezzük, hogy nem volt meglepetés s hogy csalódás se lesz. A remény csal, a rettegés csal, a szó megzavar, de aki tisztán meg tudja őrizni tőlük, azt az érzése nem csalja. A háború borzalmas. Vagyis az élet komolyságát látványosan állítja elénk. Szemet döbbentőbb, fület fárasztóbb, mint a béke. De mond valami újat? A halál perspektívájában minden élet egyremegy. Minden borzalmat ismerünk és mindennel leszámoltunk már. Ez a legkevesebb.
E kérdésekkel velejár, de megáll ez összefüggés nélkül is, az érdeklődés a háború kitörésének módja, oka, eddigé és várható eredményei iránt. Vajon mit akarnak - helyesebben: mit akarhatnak - és mit tudnak az egyes hatalmasságok? Mindenesetre lehetőséget adott kitörésének, hogy mikor Orosz- és Németországban, legalább háborús kérdésekre vonatkozólag, császári abszolutizmus volt. Nagy Németországban is, ezt a zaberni eset a legkiválóbb németek tanúsága szerint is bebizonyította. Franciaországban a többség ellenére erőltetett kormányok vezették az ügyeket, ha megbukott az egyik, követte a másik, míg a háború szerencsésen kitört. Ausztriában az alkotmány fel volt függesztve, Magyarországon meg volt tépázva. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az illető kormányok helytelen politikát követtek. Csak érthetőbbé akarom tenni a könnyű rendezést. Az illető kormányok nyilván erre a sikerre fogunk is hivatkozni a történelem ítélőszéke előtt, valamint kelletlen kötelességükre, hogy ezt a sikert elérjék. A nemzet egyiket sem hagyta cserben. Késő lett volna és kárhozat. Az addigi eredmények reálisak, örvendetesek és tiszteletreméltók. Szőnyegre kerültek az összes nemzeti aggodalmak és aspirációk. A békét Anglia felől várom.
Mire vezessen a világháború: új egyensúlyra-e vagy hegemóniára? Az utolsó világkavarodás a koalíciós háborúk sorozata volt Napóleon ellen. Amíg a hegemónia győzött, a háború mindig megújult a hegemón nemzet elvérzéséig. A bécsi kongresszus aztán egyensúlyt teremtett. És ennek köszönhetjük, hogy az utolsó évszázadban aránylag béke uralkodott, s a nemzetek versengését nemzetközi megállapodások fékezték. Persze az idők változtak, a nyelvek ismerete előrehaladt és az imperializmus győzelmes lobogót lenget és minderről sokat lehet még beszélni.
Egyensúly vagy hegemónia? - itt kapcsolódik bele a magyar nemzet jövőjét kémlelő kérdés is a világpolitikába. A mi nemzeti fennmaradásunkhoz egyensúlyra van szükség. A Habsburg monarchia függetlenségének biztosításához ugyancsak. Amíg a Habsburg monarchia egyensúlyt helyez függetlenségének legjobb palládiumát látják, és ez az összbirodalmi eszme. Vajon életre való-e? Sohase volt és sohase lesz. Vajon a mi nemzeti függetlenségünket emberi érdekeink is kívánják-e? A felelet az, hogy: igen.