Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám

Felvinczi Takács Zoltán: Turánizmus

Mikor e sorok leírására gondolni kezdtem, még nem tört ki a háború. De a béke már halott volt. Minden komoly ember érezte, hogy a Közel-Keleten beállott szélcsend még ott sem jelenti a bajok végét s valami óriási felforgató vihar kitörése várható. Jelentős események, fontos elhatározások sohasem tarthatók titokban. Az emberi társadalom szervezete eléggé finom, hogy a közelgő rázkódások előjeleit felfogja. Az emberiség egyik életszükséglete, hogy a zsenialitásba vetett hitét ne veszítse el. Bizonyos azonban amellett, hogy az igazi nagy gondolatok sohasem születnek egyetlen ember agyában. Minél általánosabb érvényű valamely igazság, annál többen részesek világra hozásában, annál többen ismerik anélkül, hogy beszélnének róla.

A társadalom ügyeit forma szerint intézők nem maradhatnak rejtélyek a figyelő tekintet előtt. Maguktartása, hangulatuk világosabban beszél, nagyobb visszhangot kelt, mint bárminő nyilatkozatuk s ösztönszerűleg adódik tovább emberről emberre, Hihetetlen gyorsasággal szágult át nagy területeken s köztudattá válik (ha nem is szabatos formában) rejtett, közvetett utakon, megfoghatatlanul, észrevétlenül.

Tudtuk, hogy a balkáni népek háborúja csak bevezetés volt. Láttuk, hogy minden gazdasági, művelődési, társadalmi kérdés kríziséhez jutott. Mindennek alapján biztosra vártuk a közeli nagy erőszakos elintézést.

E romboló álbéke, e zajtalan összeomlás a magába szállás kora volt. A meghökkenés fogékonnyá, érzékenyebbé tette az idegeket. A létért küzdő egyéni erők lázas energiával igyekeztek igazolni magukat. Az érvényesülés lehető legteljesebb jogcímét keresték.

Mi magyarok sok oldalról fenyegetett állásban vártuk a fejleményeket. Ellenségektől körülvéve, egyéni létjogosultság nélkül való tömegnek, a természetes nagy folyamatok útjában álló akadálynak látszottunk. Ellenségeink kitűnően működő, óriási szervezetet kovácsoltak annak bizonyítására, látszólag teljes összhangban a felvilágosodással, a humanizmussal.

Tisztelet a jószándéknak, mely a kölcsönös teljes megértés felé irányul s ennek érdekében akár a nemzeti, faji sajátosságok feláldozására is hajlandó. A nemzetköziség eszméje magas erkölcsi felfogásból született és a szoros értelemben vett gyakorlati élet irányítására feltétlenül hivatott.

Felsőbbrendű kultúrát azonban nem teremthet. Annak alkotásai egyéniséget tételeznek fel. Az intenzívebb együttműködésre utalt tömeg pedig épp oly egyéni életet él, mint a magános ember.

Az ember a környező természet alkotása. Életmódja, egyénisége, jelleme azon alapszik. Egyéni energiánk azt igyekszik megvalósítani. amire a természet predesztinálta, jóllehet a fejlődés törvényének kényszerítő ereje folytán uralkodni akarunk környezetünk fölött. Gyakorlati, fizikai érvényesülésünk, szabad mozgásunk eszközei biztosítják e fölényes állapotot s okozzák egyúttal a szinte véglegesnek látszó eltávolodást, ama bizalmas viszonytól, mely a primitív, tehát önmagához, fajiságához teljesen őszinte embert a természet elemi erőihez fűzte.

A gyakorlati érvényesülés eszközeinek tökéletesítése, ami nagyrészt nem egyéb, mint védekezés a természet erőinek szabad fejlődésünket akadályozó behatásával szemben, egyéni érvényesülésünk ügyét csak közvetve szolgálja. A felsőbbrendű akcióképesség legfőbb feltétele a megállapodott világnézet, az egyén teljes összhangja a természettel. Ez összhang eredménye a stílus. Míg e harmónia hiányzik, az értelem elsősorban a természetben való elhelyezkedésért, a szabad mozgásért küzd. Az emberiség az ilyen korszakokban nem él impulzív életet. Az egyéni erő ösztönszerű tiszta megnyilatkozásához szabadság kell. E szabadság nélkülözhetetlen feltétele pedig az említett megállapodottság, az ember és a környező természet közti összhang. Ennek beálltával érezzük a szükségét, hogy felsőbbrendű képességeinknek érvényt szerezzünk, önmagunkat a szó nemesebb értelmében megvalósítsuk.

A keleti népek nagyon korán jutottak e fejlődési stádiumhoz, e termékeny összhanghoz. A nyugatiak viszont hosszú korszakokon át küszködtek a természet erőinek lefegyverzéséért, kizsákmányolásáért, mesterséges formában való felhasználásáért.

*

Korunk irodalmának és művészetének nagyarányú és gyors lendületű fejlődése világosan bizonyítja, hogy a kultúrember ismét a harmonikus fejlődés állapotába kezd jutni, egyéni erejének teljes kifejtésén dolgozik. Az egyes ember és a fajok tudatában egyforma erővel működik e vágy az egyéni érvényesülésre. A leíró, megállapító tudományok széles történeti alapozottsággal igyekeznek feltárni az egyéni energia titkát.

A modern ember azon kívül, hogy új céljainak megvalósítására új eszközöket szerkezet, nagykorúságának tudatában, változott érzéseinek kifejezésére is megfelelő formát keres. Az írás és főleg a kevesebb konvencióra szoruló művészet gyakran gigantikus harcot folytat az új stílusért. Kísérletei, ha olykor kudarccal is végződnek, emelkedő irányzatot mutatnak, az alkotó erők összességének felszabadításáért célzó törekvést jelzik.

Minden meghatározás bizonyos fokú korlátozás. A formák sokszor maradnak változatlanok, annak dacára, hogy új értelem költözik beléjük. Akik a turánság fogalmát mint egyszerű kategóriát megállapították, szintén nem fogták fel akkora szintetikus erőnek, mint mi, kik az új értelmezés szükségét érezzük.

A turáni népekre új fényt vetett a kutatás. Mostani és régi keretük, a jelenük és múltjuk közti összefüggés megállapítása vita tárgya maradt a mai napig. A turáni kérdésnek még a közelmúltban sem volt különös hordereje. A céhbeliek meglehetősen szűk körén kívül nem keltett visszhangot. Nyelvészek, etnográfusok és régészek osztoztak rajta, sokszor igen szűkkeblűen. Nagy szellemeket is hevített a probléma, kiknek érdemei idők múltával nem hogy elévülnének, de egyre fényesebben fognak ragyogni. Mellettük azonban szűk látókörű napszámosok is civakodtak, marakodtak, sokszor inkább csak hiúságból vagy éppen haszonlesésből.

Magyar tudósaink, mint közvetlenül érdekeltek, különös intenzitással foglalkoztak a kérdéssel. A körülmények hozták magukkal, hogy leginkább a nyelvészet terén dolgozzanak. Szerencsésebb viszonyok közt bizonyára oroszlánrész jutott volna nekünk a turáni kutatásban. Így a finneké és oroszoké lett a nagyobb dicsőség.

A turáni probléma akadémikus jellegű maradt, míg a nyelvészet jegyében állt. Rokonnépek merőben különböző hivatást teljesíthetnek, ha történelmi fejlődésük folyamán elszakadnak egymástól, ellentétes helyzetbe jutnak, fejlődésük eltérő irányt vesz. A nyelvrokonság ez esetben illuzorikus érték marad.

A népek karakterének, temperamentumának, hajlamosságának fejlődése a miliőtől, a működésük alapjául szolgáló földrajzi alakulástól függ. Nagy tömegeket épp úgy, mint egyeseket, szorosabb egységbe fűz a kulturális közösség, mint a nyelvrokonság érzete. A bulgár halálos ellensége a szerbnek, jóllehet mindkét nép csaknem egyforma nyelven beszél. Az erdélyi oláh természeténél fogva inkább ellenlábasa, mint szövetségese a romániainak. Orosz pénz és közigazgatásunk régi hibái nélkül nem keletkeztek volna Erdélyben szeparatisztikus törekvések.

A nyelvrokonság nem eredményez közös érzést, közös néplelket, közös stílust, de a környezet, a műveltség közössége igen. A miliő okozta különbség szembeötlő, nemcsak az egymástól távol élő rokonnépek, hanem egy-egy ország különböző vidékeinek lakossága közt is.

Nem szorul bővebb igazolásra, hogy a közös műveltségen alapuló együttérzés a haladás, a tökéletességet célzó együttműködés legszilárdabb alapja. 1866-ban elkeseredetten marcangolta egymást az északi és déli németség, de csak azért, hogy nyomban utána szilárd egységgé tömörüljön.

Akik a turáni kérdést új formában vetik fel, szintén ilyen kulturális egység megalapozására gondolnak.

Feladatuk kétségkívül nehéz. A turánság alkotásainak számbavétele messze vezet a múltba. Sokszor temetőkön át. Összeomlott államok területét és fajiságát fedő hatalmas rétegeket kell gyakran áttörni, hogy a mélységben rejtőző használható anyagra bukkanjunk. Aki praktikus szempontokra hivatkozva opponálni akar e vállalkozással szemben, látszólag nagyon hálás, olcsó sikereket biztosító feladatot vesz magára. A 19. század történelmi stílusainak kihangzása is igazolni látszik a retrospektív turáni munkával szemben fellépő kétkedést.

Az alapvető értékeket mintha örökre elföldelték volna.

"Ki ért a halott-támasztáshoz?"

Minden jel arra vall, hogy a merész vállalkozóról nem kell intézményesen gondoskodni.

Mikor a szibériai orosz települések még frissek voltak, kincsásók fosztogatták az őslakók sírjait. Az ókori turáni népek díszítő művészetének aranyból, drágakőből készült emlékei a novgorodi piacra vándoroltak. A halottrablók morális ürügyet is találtak mesterségükhöz. Eszükbe jutott, hogy a bosszúálló sors eszközei is lehetnek a tatársággal szemben az igazhitűeket ért sok csapásért.

A kalandorok munkáját lassankint felváltották a műkedvelők, a nagy orosz gyűjtemények alapítói, kik minden tudományos fegyelmezettség nélkül szedték össze a földből előkerült kuriozitásokat. Leleteikről nem csináltak megbízható feljegyzéseket. Ma sem tudjuk sok fontos emlékről, hol találták, s e bizonytalanság elvágja a vele kapcsolatos kérdés végleges megoldásához vezető utat.

A tudományos tárgyilagosság és a hivatottságon alapuló ösztönös megérzés eldöntetlen harcokat vív e kétes pontokon.

A turáni problémák sikeres megoldásának egyaránt nélkülözhetetlen feltételei a pozitív tudás és az intuíció.

Az ural-altáji népek kulturális hagyatéka konglomerátumszerű emlékekből áll, mezopotámiai, iráni, kelet-ázsiai, sőt a nyugati részeken görög motívumok keverednek bennük gyakran bizarr egésszé. A turániak missziója a történelem több évezreden át az összeolvasztás volt. Különös mozgásenergia élt bennük. Ázsia óriási testének egységét ők teremtették meg. Az ő életműködésük eredménye az érintkezésnek, az értékek kicserélésének ama ősi megnyilatkozása, melynek Okakura Kakuzo a "common asiatic peace" elnevezést adta.

A turáni népek Ázsia belsejéből Kína és India felé terjeszkedtek. Kulturális hódításaik tetőpontját jelzi a 6. századi Turkesztánban az ujgur és a 2. századi Indiában az indoszkíta-uralom. A fajtájukban élő intelligencia Buddhó Sakya Muni tanításában, tehát a korunk energetikus világnézetével kongeniális felfogásban kulminál. Művészetük keleti és nyugati szomszédaik alkotó géniuszával intenzív kölcsönhatásban élt.

Különös befogadóképessége és ezzel természetes összhangban álló türelem jellemezte őket. A nomád érzés, a ragaszkodás a szabad mozgáshoz magával hozta, hogy meghódított népeik alkotó erejét megbecsüljék, szabad fejlődését ne gátolják. Rendes szokásuk volt, hogy őket maguk helyett dolgoztatták, termelésüket a sajátjukhoz alkalmazták.

A turániak ellenállóképessége általában csekélynek bizonyult az idegen kultúrákkal szemben. Temperamentumok azonban a szintetikus (szervező) erő egészséges alapja szokott lenni.

Az ősturáni népek mozgó tömegek voltak. Nyáron északra, télen délre húzódtak nyájaikkal. Országaik határa gyakori hadjárataik következtében is állandóan változott. Nem volt tehát alkalmuk arra, hogy egy bizonyos környezettel összenőjenek s annak jellegét magán viselő művészeti kultúrát teremtsenek. Minimális iparuk nem adhatott elég alapot arra, hogy megállapodott egyéni formaelemeket hozzanak létre a maguk erejéből.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy a turánság lakta területen, a művészeti emlékek ősi rétegében két nagy stabil ázsiai kultúra hagyott mély nyomot: a mezopotámiai és a kínai. Egyikről sem hihető, hogy fiatalabb volna az óriás kontinens belsejében sarjadt őstörök műveltségnél. A legrégibb kínai bronzok, ha nem is haladják meg korban Asszíria és Babilónia, vagy éppen a sumér nép művészeti alkotásait, kétségtelenül öregebbek, mint az altáji és szibériai emlékek legrégibb csoportja. Ahol tehát közös formákról és amellett művészi színvonalról lehet szó, ott bizonyára a sárga birodalom volt a megtermékenyítő fél s nem fordítva.

Az Altaj és a Jenyiszej vidékén kalandor természetű, harcos vadásznép lakott, mely a művészetben semmi irányban sem tehetett kezdeményező lépést. Egyénisége azonban volt és meg is nyilatkozott ugyancsak energikus módon, valahányszor új formákat vett át magasabb színvonalon álló szomszédaitól. E formák stílusán, kompozícióján annyit változtatott, amennyi a dolgok lényegének átalakulását eredményezte. E népek ösztönében tehát lappangó életet élt valamelyes művészet, mielőtt még határozott formában megnyilatkozott volna. Az öntudatlan érzések irányát a legnemesebb ipar, a fegyverkovácsolás, a hadi felszerelés előállítása szabta meg. Jellemző az ural-altáji népek művészetében a testek minimális térfogata. Az ő törekvésük a mozgás és bizonyos spirituális erő kifejezésére irányult.

Fenollosa helyesen különböztet, mikor a kínai buddhista művészet első fénykorának emlékeit két főcsoportba osztja.

Az egyikbe sorozza a déli iskola vaskos, zömök, erős plasztikus érzékkel kifejlesztett típusához tartozó darabokat. A másikról, az északiról megjegyzi, hogy legfőbb sajátossága a karcsúság, légiesség.

Jól ismerjük e "testetlen" szobrokat. Kína északi tartományaiban sziklába vágva, Japán templomaiban és gyűjteményeiben bronzba öntve és fából faragva láthatók. Némelyiküket valóságos gótikus lendület jellemzi. Különösen érdekesek a mi szempontunkból azért, mert stílusuk a mennyei birodalom északi részében az idegen, a tatár dinasztiák uralma alatt fejlődött ki.

Ezt a tényt más hasonlókkal egybevetve fontos törvényszerűséget állapíthatunk meg. A gótikushoz hasonló stílus sajátossága ama fantasztikus állati formák egész csoportjának, mely a régi Szibériában és másutt lakó turáni népek legeredetibb művészi hagyatéka. A szkíta gyűjtőnév alatt ismert formák kompozíciója emellett rapszodikus, mint az őskínai ékítményeké.

Egyes kifejező részleteik erőteljesen hangsúlyozottak, míg a többieket merész dekoratív lendület foglalja össze, mely felismerhetetlenné teszi a formák genezisét. Amily nehéz feladat a kínai sárkány ősi mintájának meghatározása, épp oly kilátástalan vállalkozás Szibériában vagy az ananyinói sírokban talált csavart testű arany és bronz állatalakok eredetének kutatása. Ami ez emlékekben igazán művészi, az különös módon éppen a merész, öntudatos általánosítás és nem az itt-ott egyéninek mutatkozó ábrázolás.

Vajon véletlen-e, hogy a magyar díszítőformák épp ily titokzatosan rejtik eredetüket?

Mintha az egész turáni művészet egy nagy negatívumból, a természetes formák egyéniségének letagadásából keletkezett volna.

Mikor pedig ez az érzésem feltolakszik, önkénytelen visszhangot kelt bennem Okakura megjegyzése.

"A Chou vázákról és más bronzokról elmondható, hogy formáik tisztasága győzelmesen állja a versenyt a görögökével, jóllehet más rendszert követ. Valóban e kettő képviseli az eszmék ellentétét, a dekoratív impulzus két sarkpontját a Keleten és a Nyugaton, akárcsak a szelíd és finom nefrit a ragyogó egyéni gyémánttal szemben."

A turáni népeknek a múltban szintetikus hivatást juttatott a sors. Szabadelvűségük rendkívül előmozdította felszívóképességüket. Új elemekkel érintkezve az összeolvasztás fényes eredményeit érték el. Legnagyobb kulturális tettük a buddhizmus, a liberalizmus netovábbja, s ennél fogva a szó legteljesebb értelmében egyetemes jelentőségű alkotás.

A turáni népek teremtették meg a múltban, szabadelvűségükkel és mozgékonyságukkal a kapcsolatot a Kelet és a Nyugat között. Az ő hivatásuk kell, hogy legyen ez a jövőben is.

És ezúttal nem gondolok a kérdés materiális részére. A gazdasági tevékenység jellege nemzetközi. Ipari és kereskedelmi szempontból azok lesznek elöl beláthatatlan ideig, kik már eddig jól megalapozták magukat. E népek pedig sajnos nem turániak.

De nem is kell, hogy azok legyenek. Az érintkezés szempontjából az fontos, hogy az összeköttetés gyorsan jöjjön létre, nem az, hogy ki teremti meg.

A népek, a fajok magasabb intelligenciájának, egyéni alkotó tehetségének felismerése és ennek alapján kölcsönösen termékenyítő együttműködésük megteremtése azonban más kérdés, melynek megoldása rokonlelkűséget feltételez. Az egyéni kultúra felfogásához sajátos rátermettség kell. A művészet és irodalom sajátos alakulásainak megértése különös ösztönt tételez fel. Múltjának, rejtett törvényeinek felderítéséhez intuíció szükséges. Ez pedig közvetlen környezetünk hatása, egyéni kialakulásunk legsajátosabb feltételei alapján fejlődik ki bennünk.

A turáni népek ősi kultúrájában volt egység. A megfelelő készségek most se hiányoznak. Lappangó megnyilatkozásaik azonban megértésre, kihasználásra várnak. A szfinx rejtélye megoldatlan, de nem marad pecsét alatt az előtt, kinek szeme már eleve hozzáigazodott.

Az új turáni kultúra vajúdásban van. Szorongó lélekkel várjuk a véres beavatkozás eredményét. Fojtogatni vagy ápolni fogja-e a közeljövő?