Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám
Egy nagy és nálunk is sokat olvasott berlini lap nemrégiben ankétben szólaltatta meg a német nép szellemi vezetőit, írókat és tudósokat; arra a kérdésre feleltek mindannyian, hogy mit olvassunk a háború idején. A feleletek mellékesek, ki-ki a maga érzülete szerint olvas és ajánl másoknak is bibliát, klasszikus nagy írókat, történelmi és életrajzi munkákat, aktuális nyomtatványokat. Semmi sem lehet szorosabban magánügye az embernek, mint hogy a szorongattatás napjaiban miben találjon vigasztalást és bátorítást, mivel erősítse hitét a jövőben és bizalmát a jelenben.
A kérdés feltevése az érdekesebb. Tehát már lehet arról szó, hogy mit olvassunk, hát tudunk már egyáltalán olvasni! Annak a jele ez, hogy kezdünk már - Ignotus szavával - berendezkedni a háborúra, mint olyan állapotra, amely megvan, meglétén nem tudunk változtatni, tehát nekünk kell hozzá alkalmazkodnunk, mert bármennyire kívánjuk is, hogy mennél hamarább véget érjen, addig is élnünk kell és az élethez fűzött igényeink épségben maradnak és követelik a jogukat. A háború első napjaiban, az első pánik izgalmának hatása alatt kelleténél is jobban elvesztettük a fejünket, életösztönünkben éreztük magunkat fenyegetve, békeidők számára berendezkedett gondolkodásunk és idegrendszerünk az első sokk hatása alatt szinte megakadt funkcióiban. El se tudtuk képzelni, hogy egyebet is olvashassunk, mint harctéri jelentéseket s egyébre is tudjunk gondolni, mint a háború ezerféle következményeire. Mindent meg kell tanulni, a háborús időkben való élés módját is. lassankint meg is tanultuk. Ma már relatíve egész nyugodtak vagyunk, nyugodtan tudjuk végezni napi teendőinket és eszünkbe jutnak könyveink is. Még megvan bennünk a kívánság, hogy olyasmit olvassunk, ami ha közvetve is kapcsolatban van a mai világeseményekkel, akár úgy, hogy valamelyes magyarázatul szolgál hozzájuk, akár csak úgy, hogy erkölcsi erőnket növeli s megkönnyíti azoknak a szörnyűségeknek elviselését, amelyeknek részesei és tanúi lettünk. S lassankint újra rájövünk arra, hogy a könyv nagy vigasztaló annak, aki tud vele élni, sokunknak az egyedüli eszköz arra, hogy a meglévő rosszból, a csaknem elviselhetetlenből valami jobbhoz meneküljön.
A háború első sebesültjei ma már javarészt kigyógyultak és mehetnek vissza, vagy vissza is mentek már a harctérre. Közöttük van az irodalom is. Talán a legelső sebesült volt, azt hihettük, gyógyíthatatlan is lesz, s ma örvendve nézhetjük, kezd már gyógyulni, sebe nem is volt olyan halálos, s ha nem is állt még teljesen talpra, tud már tenni is valamit. Az érdeklődés, amelyet maga iránt kelt, szemlátomást nő: a lapok, melyek első ijedtségükben a kelleténél is jobban redukálták a terjedelmüket és mellőztek miatta mindent, ami a sajtóban luxuscikk-számba mehet, most már egyre-másra nőnek terjedelemben, mind több irodalmat közölnek. A kiadók, ha félénken, bizalmatlankodva is, próbálkoznak egy-egy könyvvel. Az írók is mind jobban megtalálják a kapcsolatot az eseményekkel. Szóval mindaz, amit irodalomnak nevezünk, a lábadozásnak abba a stádiumába jutott, mint mikor a beteg hosszas fekvés után kezd megint járni tanulni és rácáfol azokra, akik már holt hírét költötték.
Igaz, a szellemi életnek minden tényezője közül a legsúlyosabb helyzetbe az irodalom került a háború által, mert a legjobban függ az emberiség tömegeitől, akiknek egész figyelme, minden érzése másfelé van lefoglalva. Nehezebbé teszi helyzetét az is, hogy fejlődésének iránya, amelybe évtizedek óta jutott, ellene mond azoknak a követelményeknek, amelyeket a mai idő támaszt. A modern irodalom halk hangú, benső zengésű lett - a mai idő csak a harsona rikoltó szavát hallja meg. A háborúval szemben Tolsztoj óta, sőt már Stendhal óta is az irodalom szkeptikus lett, a háborúnak mint csapásnak és szenvedésnek szemléletébe merült el - a mai időben, kivált nekünk, itthonmaradottaknak erkölcsi oldalával kell, hogy szemünk előtt álljon mint nemzetünk minden életerejének megfeszítése, mint életre való jogunknak és képességünknek bizonyítása. A modern irodalom minden tréningje nemzedékek óta arra irányult, hogy az érzés és a gondolat tragédiáit és komédiáit ábrázolja s ma egyszerre, váratlanul és előkészület nélkül a cselekvés rettentő tragédiájával találja magát szemben. A tapasztalat, az élmény is hiányzik az íróban, pedig a modern irodalom jobban, mint minden más korszak irodalma, az író lelki élményeiből táplálkozik. A mai író olyasformán járt a háborúval, mint a képes lapok illusztrátorai, akiknek csataképeket kellene rajzolni és sohasem láttak csatát, csak annyit tudnak róla, hogy egészen más, mint egy régi csata, amilyet a régi csatafestők rajzoltak. Hogy tudja az író fantáziájával beleélni magát a mai háború soha nem képzelt százezerféle testi-lelki komplikációiba? És hogy azonosítsa magát - ami nélkül igazi írói alkotás nem lehet - azzal, ami előtte folyik le s amit mégsem ismer?
Ha az olvasó már most harcleírást, katonapszichológiát s más efféle harci motívumokat vár az írótól, akkor az olvasónak türelemmel kell lennie. Az az esemény, amely most folyik a szemünk előtt, még nagyon is nem kész, nagyon is friss, nyers és feldolgozhatatlan, semhogy az irodalom már most hozzáfoghatna feldolgozásához. De buzdítást, lelkesítést mégis csak várhat az olvasó költőitől? Az embereknek iskolai példák jutnak az eszükbe: Tirtaeus, Petőfi és a többi, és csalódottan kérdik, hol vannak ennek a kornak a költői; miért nem zengik bele a világba nemzetüknek érzéseit? Ahhoz azonban, hogy a régi romantika költőinek módjára zengjék a háborút, a régi romantika költői lelkének kellene feltámadni. Azoknak a költői hangszere a harsona volt, a mai költőé nagyon sok húrú lant, amely ezerszeres finomsággal tudja az emberi lélek rezgéseit visszaadni, e hangos szóval harci jelszókat kiáltozni nem tud. A romantika háborúkultusza teremtette a múlt század első felének politikai és csataköltészetét s ez a háborúkultusz azóta rég elmúlt. Szép hangokat szólaltatott meg eddig is a most folyó háború a költők ajkán - s ha összehasonlítjuk a mi magyar líránk termését a németével, legfeljebb ha mennyiségre találjuk alábbvalónak - de ezek nem azok a harci riadók, amelyeket talán a tömegek várnának -, nem tömegcikkek, "csak" egy-egy költői lélek benső, egyéni megrendülésének elboruló megszólaltatásai. Német költők, az elsők közül valók is, megpróbálták a harc riadó hangját, de nem sok sikerrel s érdekes látni, mint kénytelenek formákért, szavakért, rímekért visszamenni a régebbi német költői nyelvnek ahhoz a tradíciójához, melyet egész eddigi munkájukkal tagadtak. Itt is a szellemi munka másféle megoszlása mutatkozik a régi idővel szemben: a lelkesítés, bátorítás, ösztönzés feladata áthárult a költészetről a sajtóra és a publicisztikára.
Ezeken a belső okokon kívül, talán éppen olyan hathatósággal, külső okok is magyarázzák az irodalom viszonylagos megbénulását a mai időkben. Magukat az írókat is magával ragadta a háború első hónapjaiban a háború izgalma, amely lehetetlenné tette az elmélyedő, magába szálló munkát és céltalannak, értelme-vesztettnek tüntetett fel mindent, ami nem a háborúhoz tartozik. Valamennyien úgy éreztük és részben érezzük még ma, a magunkhoz térés első idejében is, hogy abban a rettenetes erőfeszítésben, amelyet ma úgyszólván az egész civilizált emberiség kifejt, csak annak van jogosultsága, ami a nagy cél előmozdítására szolgál és nem lehet egyetlen gondolatunk, amely másvalaminek szóljon.
Így érezte ezt az olvasóközönség is, amely egyszerre elvesztette olvasó kedvét és nyugalmát. Az első időkben valamennyien felhagytunk minden olvasmánnyal, vagy akik szükségét érezték, hogy valami módon egy időre kikapcsolják magukból az aggódás izgalmát, régibb íróknak olyan munkáihoz folyamodtak, amelyek alkalmasnak látszottak arra, hogy felvilágosítást adjanak és talán megnyugtatásul is szolgáljanak a háború várható szenvedéseire. Sok olvasója akadt a Háború és békének, a világirodalom legnagyszerűbb háborúleírásának és újra feléledt sokakban az érdeklődés főleg bizonyos aktuális kapcsolatok révén A jövő század regénye iránt. Hamarosan kiderült, hogy mily kevés teret foglal el a háború az irodalomban, milyen csekély azoknak a jó könyveknek a száma, különösen az újabb irodalmakban, melyek az emberiség egyik legnagyobb problémáját, a háborút tárgyalják. Akik ilyet kerestek, hamar kifogytak az olvasnivalóból. Vajon így lesz-e most is, ez a mai háború is, amelyet ma a legóriásibb, egész életünkre döntő dolognak tartunk, ilyen csekély nyomot fog hagyni az utánunk jövendő irodalomban? Ma, úgy látszik, sok író figyeli azzal az eseményeket, hogy ezután megírandó munkákra anyagot lásson meg bennük - vajon lesz-e ebből valami? A napóleoni háborúk még csak foglalnak valamelyes helyet az irodalomban, bár igazi nagyszabású mű róla csak egy van, Tolsztoj regénye, de már a XIX. század nagy háborúi, például az 1870-1871. francia-német háború alig adott anyagot a szépirodalomnak, jelentéktelen írók jelentéktelen munkáin kívül csak egy halom emlékezésféle, néhány érdekes epizód, amire az írókat ihlette, nagyszabású regényt vagy drámát, amely a háború egész lelkét feltárná, nem termett sem a német, sem a francia irodalomban. Ez az, ami szkepticizmussal tölthet el, mikor arra gondolunk, hogy az irodalmat talán meg fogja termékenyíteni a világnak ez a nagy megrendülése körülöttünk.
A német szellemi élet szervezettségének nagy erejét mutatja, hogy ott jóformán egy pillanatra sem állott be az irodalmi produkciónak az a hirtelen, pánikszerű teljes megbénulása, mint nálunk. A szépirodalmi termelés, igaz, ott is redukálódott, de helyette másik irodalom keletkezett. Aki csak a németség szellemi vezetésében részt vesz, írók, tudósok, művészek, úgyszólva mind felajánlották közreműködésüket a nemzet hitének, önbizalmának erősítésére, ügye igazságának bizonyítására. Filozófusok, természettudósok, történetírók, szociológusok, jogászok, közgazdászok, irodalmi kritikusok mind részt vettek ebben a hatalmas agitatív munkában. Hírlapok, folyóiratok tele vannak a német szellem előkelőségeinek munkáival, amelyek minden oldalról, minden elképzelhető szempontból világítják meg a háború által felvetett problémákat és a német polgár nem vethet fel magában kérdést, amelyre mindjárt meg ne kapja a feleletet valamely nemzeti tekintélytől. A röpiratok és röpiratgyűjtemények egész áradata keletkezett, terjedelemre egy kisebb irodalommal fölérő - a német tudósban még mindig van valami a prédikátorból -, nem hiába keletkeztek a német egyetek a teológiai fakultásból - s ma minden német egyetemi város katedrái, nyilvános termei, a tudósok máskor oly csendes írószobái prédikálóhelyekké alakultak, ahonnan megannyi tudományos munkában megedzett szellem hirdeti a népnek a háború igéit. A német tudomány ezzel tagadhatatlanul nagy feladatot teljesít, nagy nyomatékkal és hatással, a lelki etap-vonalak őrzésében, a maga méltán nagy presztízsét rendelkezésére bocsátja a hadvezetőségnek, az összes intellektuális erők felszítására.
A mi tudományosságunk nem áll ilyen szoros kapcsolatban nemzeti életünkkel, s ezért nagyon kevés hatását látjuk a mai napokban. Most látszik meg, mennyire nem tartozik tudományunk a nemzet igazi szellemi nevelői közé. Most, amikor nagy szükség volna rá, csaknem teles némaságba burkolózik s a nemzet felvilágosításának nagy feladatát rábízza a zsurnalisztikára. Néhány nyilvános előadás, néhány újságcikk, egy-két érdekesebb tanulmány - ez az egész, amit produkálni tudott. Megkaptuk-e a háború történelmi perspektíváit vagy filozófiai indoklását, vagy bármelyikét azoknak a magyarázatoknak, amelyekre vajmi nagy szükségünk volna s csak a tudomány adhatná meg őket? A mi tudósaink restellenek publicistákká vagy népszónokokká válni, amitől ma a legnagyobb német tudósok sem irtóznak. Vagy annyira készületlenül találták őket az események, hogy nincs róluk mondanivalójuk? Az a szervezettség s az ebből származó hatalmas súly, amellyel a német tudomány sorompóba tud lépni, mint nemzetének támogatója nehéz napjaiban, nálunk egyáltalában nincs meg. Okait ennek nyugodtabb időben kellene megkeresni - ma be kell érnünk a tény konstatálásával.
A sebesültnek meg kell gyógyulnia. Akármi történik is, szellemi értékeinket épségükben, sértetlenül kell átvinnünk a háborúból a békébe. Az irodalom most, a zivataros időkben megbénulhat, de a háború után jönni fog a béke, és akármilyen lesz is ez a béke, irodalomra, létünk és egyéniségünk öntudatra hozójára és öntudatban tartójára jobban szükségünk lesz, mint valaha.