Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám

Kaffka Margit: Záporos, folytonos levél

(...És minden szebb és minden tisztább, gazdagabb!
Nagy erővel ömlik ki becsületességem;
És becsületes, egyszerü. tiszta a világ
Mint mi ketten!...
Egy nem-poéta drága, rossz verséből.)

Mily sokan vagytok!...
Millió kis katona gázol
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett uton
- (A végek vad völgyein át már fujdogál a hideg szél!) -
Oly kábán egy-ritmusu léptük, oly egyszinü szürke gunyájok!
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy;
A szédült sokaságban nem kérdhetik: hova? meddig?
Csak mennek, bár nem értik - mi sodorja őket - a tébolyt,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,
Várjanak dult faluk utján, vérködben fagyott mocsáron,
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal -
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,
T ú l akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte!)
...Nem, nem értik?... Ki akarta?... Honnét jött e suta kényszer,
Hogy ember törjön így emberre, föld alól lesve, mint okos vad?
(Mily jó most a föld vadjának! Kimélik attól a fegyvert
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban!)
Nem értik!... Pihenvén néznek a tűzbe, s nevetik: milyen egyenlők,
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt!
Bár van, amelyik könyvre is gondol és hajdani, halk muzsikára;
De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban.
S m i n d gondol jó, asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre.
...Majd vitatják: kifelé tart-e már a kergült, beteg idő,
Hogy folytatná kiki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer! -
Ám addig szótfogad, (mit tegyen?) húnyt lélekkel megy előre,
Megadja magát, (ez a legjobb!) s próbál az ételnek örülni,
Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"
Siratlan temet bajtársat: "Ez hült ki szegény ma, nem én!"
...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tied, szerelmem!"...

S mily sokan vagyunk!...
Millió picike asszony
Sir itthon a párja után, méri gyötrődve az időt, -
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,
Lesi a póstát: "Jaj, eleven még a kéz, mely irta?..."
Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.
Keserüen száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"
Majd imádkozik és tervez. - Ó, hogy terít majd neki asztalt!
Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!
Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!
Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;
"Hozd vissza, Isten! Csak őt! Ha betegen... kigyógyítom én!
Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig!
Ha elrutítva... nézze tükörbe, szivembe magát!
Elváltozva... majd vissza, volt-magához terelem!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentul!...
Mily jók leszünk ezután: egyszerüek, békések, tűrők;
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"
- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve, méri az időt.
Hogy elbirhassa ép ésszel - idegen munkába roskad
Idegen sebet iral; - hátha lát mégis az Isten?
(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé;)
...Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé...

S mégis... csak te meg én!...
Kiáltom feléd most e zord éjtszakán át,
Hogy nincs egyéb mirajtunk kivül; mert e kivül nincs egyebünk!
S ha elmulunk, - kis szemünkkel a világ hunyja be szemét!...
...Emlékszel? E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött
S az antik szüzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,
Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"
...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk! Csak mi voltunk!
- Társam te! Harmóniám! Első jó s boldog szerelmem!
Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!
Kik tapintva egymás szivét: "Egy matéria!" - szóltunk,
Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!" -
Halld, Életem! E mai orkán n e művész történik mivélünk!
Közénkesett vakeset csak; nincs értelme, oka bennünk
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
- Mi próbáltuk, s j ó nekünk együtt bárhol a földön;
S valahol mécset gyujtottunk, körültünk nyugalom zenélt,
...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?
(A szép hegyi város kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk,)
"Most boldog vagyok!" - o t t mondtam; s tudod, hogy először mondtam,
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hüvös szél...

És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavina indul, orkán zúg, delirizál az élet!...
(- Lásd, szó köztünk maradjon, - megmondom, mért jött az egész:
Mert éltemben egyszer én: "Boldog vagyok!" ezt mondtam.)
Ám isteni gőgben Örök: te, én, s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki művelte sem művelheti mássá!

Te messze, én itt?
Most ugyanazt a holdat nézzük s egymáson pihen szivünk!
Bár egy percünk se hasonlit, bár hetekig jön tőled a hír;
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol;
Bár sírva irok itt most s mellettem bús, üres ágyad.

Mi történhet velünk?...
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem!
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szived!)
De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi utunk!...
...Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szivemre ösmerjen szived
És visszajöjj akárhonnan Solweigod esti dalára!
- Mint pecsétet tettem szivedre magam, mint bélyeget a te karodba,
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet!