Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám
Kedves fiatal barátaim, mikor megtisztelő kívánságuk szerint ideülök a vallatószékbe, hogy beszámoljak önöknek politikai nézeteimről, talán az is érdekli önöket mint fiatal politikusokat, hogy egy barátjuk politikai fiatalsága minő hatások alatt alakult.
De elébb meg kell mondanom kettőt.
Az egyik az, hogy amily tisztesség számomra, hogy nézeteim iránt érdeklődnek, annyira csakis a magam nézeteit mondom el s ezekre annyira nem tartom kötelezőnek a mások nézeteit, még - ugyebár nem veszik kicsinylésnek - az önök nézeteit sem. Ebből az is következik, hogy se maga az a tény, hogy szíves felszólításuknak szívesen megfeleltem, sem bármi, amit mondani készülök, nem tüntetés senki és semmi ellen. Épp oly kevéssé, mint nem tüntetésből teszem, mikor egyéb társaságban vagy iskolában elmondom egyről és másról való nézeteimet fiatal barátaimnak, kik azokra kíváncsiak. A mostani nagy szabadságharcok idején nem kell külön meglobogtatnom a vélemény szabadságának zászlaját, s mint ahogy idestova negyedszázados politizálgatás közben mindig csak a magam véleményét tartottam magamra nézve kötelezőnek, viszont senkitől sem kívánom, hogy az én véleményeimtől bármiben is megköttesse magát. Ha tehát akár önöknek, akár másoknak valami politikát javallok, az mindig csak baráti tanács, de épp oly kevéssé tolakodás az önök meggyőződésével szemben, mint ahogy nem tüntetés mások meggyőződése ellen.
A másik, amit az új politikai nemzedék pártkülönbség nélkül való érettsége előtt nem kell sok szóval magyaráznom, az, hogy mint ahogy a múltban fiatal fővel sem fogadtam el, most s a jövőben vénebb fővel sem fogom - remélem - soha elfogadni a közhelyet, mely kivált a politikában ellentétbe állítja az ifjúi hévet az érett kor megfontoltságával, s mikor ilyenformán úgy tesz, mintha menedéklevelet állítana ki az ifjúságnak, voltaképp kiváltsági levelet ír az öregségnek. Én, ha fiatal volnék, felháborodva tiltakoznám az ellen, hogy bármi eljárásomat azzal mentsék, hogy fiatal vagyok. Visszautasítanám e kedvezményt, mert érezném, hogy e látszólagos joggal jogaimtól akarnak megfosztani, s e réven a nagykorúság s a dolgokba való belebeszélhetés jogait mind átjátszani az idősebb nemzedékre. S ezzel szemben, annak fejében, hogy nem kötnek meg sértő kiváltságokkal, vállalnék minden kötelességet, mely nyomja annak vállát, ki a közügyekbe beleszól, tehát vállalnám a teljes informáltság, a józan és gyökeres megfontolás kötelességét is. Azt mondanám, hogy az ifjúságnak, melynek számára inkább készül a mindenkori világ, mint a vénebbek számára, kik a jövőt már nem érik meg: az ifjúságnak joga van beleszólni abba, hogy milyen legyen ez a világ, de ekkor viszont épp úgy kötelessége a ridegségig s magát egy szavával sem csalva vagy részegítve realistának lelnie, mint mondjuk, a mozdonyvezetőnek, akár húsz éves, akár hatvan. Azt mondanám azoknak, akik vállamat veregetik, hogy a csacsiság lehet talán kedvesebb, mint a szamárság, de éppoly veszedelmes. Sőt mivel éppen nem áll, hogy az idősebbek tapasztalata többet ér, mint a fiatalok fogékonysága, sőt mivel a fiatalok fogékonysága tulajdonképp jobb, mert frissebb informáltság, míg az öregeknek tapasztaltság kifogása és álruhája mögé húzódó azon való mérgelődése, hogy változtatniok kell kedves megszokásaikon vagy le kell vonulniok kényelmes pozícióikról; mivel e gyanúsan követelőző tapasztaltság tulajdonképp kitérés a tapasztalás elől s valójában keserves struccpolitika, amely tehát nem politika - mivel egyszóval a fiatalságnak nagyjában és többnyire igaza van: emiatt aztán a fiataloknak kétszeres kötelességük a lelkiismeretesség s az alaposság, s nekik, a fiataloknak sincs joguk a maguk kényelmével, melyben szintén a lustaság bújnék az ifjúi hév és meggondolatlanság kifogása mögé, kompromittálniok az igazságot, mely tehetségükre, akaratukra és meggyőződésükre van bízva.
Ezt nem oktatásul vagy figyelmeztetésül mondom - inkább magyarázatául annak a jóleső megfigyelésemnek, hogy a politikában nem kell félni az úgynevezett fiatal öregektől, hogy szent isten, mi lesz belőlük később, ha már ifjan ily megfontoltak. Én azt tapasztaltam, hogy férfiak lesznek belőlük, kik megőrzik megöregedett tapasztalatuk számára a fiatalság hevét és lendületét. S ezért merem majd mai beszélgetésünk során önöket rábeszélni, hogy merjenek politikai meggyőződéseikben egészen gyakorlatiak és józanok lenni, nem keresvén az ifjúságra kötelező idealizmust szándékos naivságban, mely voltaképp épp oly elzárkózás az igazság elől, mint a szándékos bátortalanság.
De elébb hadd mondom el önöknek, hogy az én politikai nevelkedésem sokkal fogyatékosabb volt, mint az önöké, mert az én nemzedékem attól a, nem tudok rá más szót mondani, dilettantizmustól körülvéve nevelkedett, mely kevéssel ezelőttig a magyar belpolitikában úgy gruppírozta a gondolattalanságot, hogy mélységnek lássék. A gondolattalan kurucságnak, amiben évtizedeken át kimerült nálunk az ellenzéki politika, mely maga sem vette magát komolyan, a jobboldalon gondolattalan labanckodás felelt meg, mely még leplezni is alig tartotta érdemesnek, hogy alkotmányosságunkban és saját többségi hatalmában csak formulát lát arra, hogy saját akaratunknak tessék, amit Bécsből ránk parancsolnak. Mégis: városi fiúknak, amilyen fejlődésem legfogékonyabb esztendeiben voltam, e labancságban több tetszett kultúrértéknek, tehát nemzeti értéknek is, mint abban a szűk szótárú kurucságban, mely mögött egyáltalában nem volt semmi. A labancpolitikának valami kevéssel merkantilisabb, iparibb s fináncpolitikaibb Einschlagja a többnek, tartalmasabbnak, modernebbnek látszott előttem, mint az ellenzéki szavalgatás, mely zavarba esett volna, ha az események szaván találják fogni. Arról nem volt ítéletem, hogy ezt az országot mily fogyatékosan kormányozzák. De épp ezért aztán azok, kik de facto mégis kormányozták, tehát de facto mégis csináltak valamit, jobban imponáltak a helyes ösztönnel a politikát a cselekvésben kereső ifjúnak, mint a nagy ellenzéki szónokok, kik közül egyről egy nagyszerű beszédje után még nagyszerűbben írta volt meg akkor Kozma Andor, hogy gyönyörű volt, elragadó volt, mindenkit meggyőzött, az egész házban csak egy embernek a képére volt ráírva, hogy nem hisz az egészből egy szót sem - s ez az egy ember maga a szónok volt... Amellett tudatlan voltam: merem mondani: tudatlanok voltunk a végletekig - pontosabban szólva: abba az egyoldalúan esztéta, belletrista, bécsi feuilletonista műveltségben elfogultak és kimerülőek, melynek sajnos most is kedvez nálunk a humanistának nevezett betűrágásban veszteglő középiskola. Már jogász voltam, sőt már alapvizsgáztam nemzetgazdaságtanból, mikor még sejtelmem sem volt gazdasági vagy éppen pénzügyi dolgokról - s erre még büszke is voltam. Radikalizmusból, liberalizmusból elég volt számomra az a légies antiklerikalizmus, mely előfuvallata volt a közeledő egyházpolitikának - egyszóval ugyanakkor, mikor egyetemi társaim szinte barikádra mentek az ellenzéki véderő-politikáért, én - ma már furcsa, de hiába tagadnám - fiatal fővel szabadelvű párti voltam. Ugyanúgy, mint többen azok közül, kik ma egy haladottabb nemzeti politika munkásai. S nyilván ugyanazon érzésből: mert érezvén, hogy a fiatalembernek kétszeres kötelessége a komolyság s a pozitívság, egyen környezetünknél, a miliőnél fogva, melyben felnőttünk, több komolyságot s pozitívumot láttunk az akkor guvernementális politikában, mint az akkori ellenzékiben.
Ebbe a tudatlanságomba világított bele a szociáldemokráciával való, szinte véletlen megismerkedésem.
Megint csak jellemző, hogy tízfilléres röpiratokból, mintegy kuriózum gyanánt került elém, tehát megint csak esztéta és belletrista formában a tudomány. Hosszú volna önöknek elmondanom, de talán magam előtt sem tudok róla pontosan számot adni, mint változtatta meg e megismerkedés egész gondolkodásomat s hajtott ezzel a politikában szinte napok alatt a legszélsőbb ellenzékiségbe, melynek számára csakugyan minden, ami ez országban előtte elterült, egy reakciós masszának tetszett. Ma már látom, hogy ebben is könnyebb végét fogtam meg a dolognak - sokkal kényelmesebb, sokkal egyszerűbb volt a nagyszerű elfogulatlanság, mellyel polgári származásomnak s mivoltomnak föléje emelkedve, egyszerűen fejmunkásnak deklaráltam magamat, s e szent alacsonyság gőgös magaslatáról néztem le a bugrisokat (azt hiszem, a népi és irodalmi nyelvben addig szűkebb körre értett szót én alkalmaztam először a burzsoá kifejezésére), mondom: kényelmesebb volt így műproletárnak s forradalmi marxistának lennem, mint például észrevennem, hogy Magyarországon a polgárság számára sincsenek francia vagy angol állapotok, s törnöm fejemet ez ugyancsak kisemmizettek számára való politikán... Magánkörülményeim, melyek hamar rászorítottak a kenyérkeresetre és pedig a politikai újságírásból való megélésre, sok ideig meg tudtak tartani ez elméletiség enklávéjában. Minthogy a politikai újságírónak, ha kenyerét minduntalan elveszíteni nem akarja, amivel azonban egy idő múlva már nemigen szabad, mert az a kenyér nemcsak az ő kenyere - minthogy újságírónak minálunk, a kiadók, gyakran a kiadói érdekek váltakozása szerint hol ezt, hol azt a politikát kell szolgálnia, nekem csakhamar bele kellett nyugodnom abba a megalkuvásba, hogy a nem nevem vagy írói jegyem alatt, hanem névtelen folytatott újságírást úgy fogjam fel és úgy gyakoroljam, mint például a politikai államtitkáron alul rangozott tisztviselő a maga munkáját, melyhez csak kötelességének van köze, nem meggyőződésének, s e kötelességének azzal felel meg s meggyőződése ellen nem követ el vétket, ha legjobb képessége szerint megfogalmazza azt, amivel főnöke megbízta. Emellett azonban megmarad a neve vagy a jegye alatt való írás, saját egyéniségének, saját legbelsőbb hitének kifejtése - s minthogy a gyakorlattal végeztem a robotban s egyúttal az ettől megkövetelt önmegtagadásnál fogva ez mindenestől gyűlöletessé vált előttem: természetes, hogy mikor magamnak s a magam nevében írtam, menekültem mindenestől a valóság elől s gyönyörködve pihentem és andalogtam a mindentagadás szivárványhídján.
Jellemző viszonyainkra s politikánknak, hogy úgy mondjam, tárgytalanságára, hogy hosszú éveken át zavartalan - úgy értem, hogy saját kritikámtól vagy föleszmélésemtől meg nem zavartatva - élhettem e boldog elméletiségben. S ugyancsak jellemző, hogy mikor e tündérszigetemre elhatottak a revizionizmus első hangjai s elolvastam Bernstein kritikai és polemikus írásait: erős logikája ugyan megkapta bennem az esztétikát, de különben úgy bosszantott és zavart az egész, mint a protestantizmus első vitairatai zavarhatták a katolikum nagy kristályrendszerében már elhelyezkedettet. S míg elméletben s úgy is hittem: nálamnál senki sem érzékenyebb a gondolat s a bírálat szabadsága iránt: valójában eretnek tolakodásnak éreztem e mozgalmat - türelmetlenségnek, mely nem tudja bevárni a nagy megérést s elméletet keres, hogy tudománynak hitesse el gyakorlati megalkuvását. Nagy belső küzdelmek, lelki válságok s nem is maguknak a revizionistáknak munkái - s nem, ami, úgy látom most utólag, csak idegeim alján hatolt rám: a David agrárszocializmusa - inkább az angol munkásmozgalmak, az ausztráliai munkásállamok s a német államszocializmus elém tárulása s gyökeresebb tanulmányozása voltak az és volt az, ami először ejtett gondolkodóba: politika-e az elzárkózás, a maga képére alakíthatja-e a társadalmat valamely osztály, ha csakugyan nincs köze a társadalomhoz és csakugyan nem függ össze azokkal, kiknek fölébe kerekedjen? Sok ideig tartott, míg abban a, ha úgy tetszik, opportunistább politikában állapodtam meg, melyet barátaim gyakran vesznek tőlem rossz néven. Nem szándék dolga vagy eltökélésé az ilyesmi, hanem a kiforrásé és meggyőződésé. Én hasznosabbnak tartom e politikát s magamat is e politikával, mint boldog szigetidőmet. Bár szabadjon hinnem, hogy teljesen haszontalan nem volt ott való időzésem sem. A magyar polgári sajtóban, az erősen belletrista revü-újságírásban, egy csöppet a magyar politikában is én voltam időrendre egyik első, ki komolyan vette a szocializmust, érezni kezdte a munkáskérdés fontosságát s figyelmeztetni kezdett úgy a guvernementális, mint az ellenzéki usance-politikának még a mi fejletlenebb viszonyainkhoz képest is feltűnő elmaradtságára s tartalmatlanságára. Velem együtt már olyan nemzedék került a magyar újságírásba, melyet nem ért annyira tanácstalan, fölszeretlen és értetlen például a múlt századvégi erős agrármozgalom s ezzel egyaránt az ipari munkásság jelentkezése és követelődzése, mint érte ugyanakkor a nálunk egy emberöltővel idősebb s fiaiknál egyebekben talán tehetségesebb, ragyogóbb, tekintélyesebb s bizonyos dolgokban műveltebb és tapasztaltabb publicistákat. Sőt tán abban is van része hatásomnak, ha most az önök személyében olyan fiatalság előtt ülök, hogy ismételjem a szót, a vallatószékben, mely a nálánál idestova egy emberöltővel idősebb publicistától igen komolyan számon kéri szociális meggyőződését.
Azt szeretném, ha a mostani történelmi idő tisztázó és revideáló hatalma nem múlnék el fölülönk anélkül, hogy e fő fontosságú dologban meg ne értettük legyen egymást. Nekem az az érzésem, hogy az események, melyek most mindenütt a világon szoros, mégpedig belső összekívánkozástól összeterelt egységben mutatnak munkás és polgári társadalmat, a történelmi parancs erejével igazolnak olyan politikát, aminő például azok előtt lebegett, kik közül nekem fáj legjobban, hogy a magyar demokráciának és radikalizmusnak egy kalap alá való terelése, legalább egyelőre, nem sikerült. S ehhez, a polgári radikalizmusnak s a szociális előretörésnek összeállásához a világesemények megújult alak gyanánt igazolják és dolgozzák ki - hatalmasabban, mint minden teoretikusa tudta - a szocializmusnak, a szociáldemokráciának azt a variánsát, melyet német terminológiájú országokban revizionizmusnak szokás nevezni s melyről az ortodoxia azt szokta állítani, hogy polgári métely a munkásszocializmuson. Hogy mételyről van-e itt szó, vagy inkább a valóság kiütközéséről, azt a továbbiakban kéne megállapítanom. De elébb ismétlem, hogy a világháború próbája sokkal szorosabb rokonságát mutatja a munkásszocializmusnak s a polgári radikalizmusnak, mint háború előtt a jobbszeműek is észrevették vagy elfogadták. A háború tanulságain megerősödve még jobb lelkiismerettel vagyok revizionista, ha úgy tetszik, opportunista, mint voltam - annyira, hogy nem érzem magamat politikai liliomtiprónak, mikor még önöket, fiatalokat is ugyanilyesmire merem rábeszélni.
A revizionizmus, tudvalevő, nem polgári politika. Ha jobbszárnya is a szocializmusnak, a szociáldemokráciának, épp oly tiszta vizű szociáldemokrácia, mint az ortodox marxizmus. A társadalom s a gazdaság mai rendjével szemben épp oly tagadásban áll, elemeit és mozgatóit ugyanazokban látja s a jövőt, ha szükségesnek tartja elképzelni, nagyjában ugyanúgy képzeli. Csak mivel a társadalom s a gazdaság fejlődése sokban nem úgy következett el, mint a szociáldemokrácia tudományos és politikai megalapítói várták és megjósolták, s mivel viszont politikájuk taktikáját ezekre a várakozásokra építették: azért kívánja a taktikáját megváltoztatni a szociáldemokráciának, de ezt aztán olyan forradalmi módon nem forradalmivá tenni s mégis az egész szociáldemokrata mozgalomban a fő súlyt nem is a végső célra, hanem magára a mozgalomra, tehát tulajdonképp magára a taktikára vetni, hogy a gyakorlatban minduntalan s a polgári pártoknál nem ritkábban szembekerülne az ortodox szociáldemokrata taktikával, ha ez az ortodoxia is gyakran ki nem térne a napi állásfoglalások elől vagy meg nem nyugodnék olyan megoldásokban és formulákban, melyek tulajdonképp szintén nem ortodoxok, tehát tulajdonképp szintén revizionisták... Merek önök előtt e dolgokról csak ilyen nagy általánosságban, nehány odadobott műszóval és célzással beszélni, mert tudom, hogy mindezeket legalább is oly jól tudják, mint én. S merem gondolatmenetemből egészen kizárni a szindikalizmust - nem mintha alábecsülném a munkásmozgalomnak ezt az új, vagy mondjuk pontosabban: egy tegnapelőttiből holnaputánivá ifjított formáját, hanem mert inkább igen komoly jelenségnek tartom, de olyanfajta ellenzéknek, melyben mi akarva sem vehetnénk részt, még ha forradalmiak volnánk is. Mert a szindikalizmusnak lényege az, hogy a munkásság türelmetlenül és elzárkózóan rázzon le magáról minden társaságot, minden szövetséget, minden összefüggést, minden tekintetet, sőt minden intézményt is, kivéve saját szervezetét, melyet alkalomról-alkalomra s az ugrásra mindig készen állva szegezzen neki mindenestül az egész társadalomnak. Ez a felfogás óriási erőt tesz fel a munkásságról, mikor így és ennyire életre-halálra szembe állítja minden egyébbel, ami emberi, tehát egy mindenesetre óriási erővel és hatalommal. S egyúttal roppant rizikót vet a munkásságra, ha számítása nem válnék be s állandóan s mindenkorra túlerővel találná magát szemben. A szociáldemokrácia minden eddigi formája és árnyalata, bármily ellentétbe helyezkedik a polgári társadalommal, mégis valahogy úgy képzeli a dolgot, hogy legalább egy darabig s egyfelől a munkásság megerősödéséig, másfelől a polgári társadalom megrothadásáig a munkásság próbálja felhasználni a polgári társadalom intézményeit is, próbáljon ezekbe is bejutni, próbáljon ezekben is hatalmat jelenteni, s így ellensúlyozni fokról-fokra a túlerőt, melyben az egész többi társadalom állna a munkássággal szemben, ha a munkásság hadizenően helyezkednék szembe az egész társadalommal. A mi számunkra, kik érezzük az osztályok egymással való összefüggését s azt érezzük, hogy ennek segítségével tudunk a magunkén kívül helyezkedni s valamennyi javára cselekedni és dolgozni: a mi számunkra ez az, ami elképzelhetőbb és elfogadhatóbb volna még akkor is, ha volna választásunk és úgy volna lehetséges szindikalistának lennünk, mint ahogy nem lehetünk azok, mert a szindikalizmusnak lényegébe tartozik, hogy ne kérjenek belőlünk az ő vidékein...
Ha tehát meggyőződésből, de kényszerűségből, hogy úgy mondjam: odapofozottságból a magunk számára olyan politikát választunk, mely összefüggésben látja az egész társadalmat s tennivalóit is, ez összefüggésből származtatja s ehhez igazítja hozzá: akkor bármily hajlandóságnak voltunk eddig, nagyon el kell gondolkoznunk azon s le kell vonnunk további magunktartására nézve annak a jelenségnek következéseit, hogy ebben a háborúban a szociáldemokrácia világszerte: hűtelen ugyan nem lett elveihez, ellene ugyan nem cselekedett meggyőződéseinek, sőt legigazabb hitem és ítéletem szerint a háborúkban való becsületes helytállásával mindenütt magáért és létjogosultságáért állt helyt - de világos, hogy, antimilitarizmusról nem is szólva, mikor ennyire döntő, életbevágó s a mai társadalmi renden belül folyó akcióban az uralkodó társadalommal egyetértve vesz részt: teljesen szakít a merev tagadásnak, szakít a társadalom felbomlását váró forradalmiságnak, szakít a fölötte s vele szemben álló rendektől vagy osztályoktól való kérlelhetetlen elkülönböződésnek taktikájával is (és mivel a taktika politikai, politikájával), s ilyen mód tulajdonképp revizionista politikát folytat. Kénytelen folytatni - s amint az élet valamely politikát kénytelennek, szükségszerűnek, elkerülhetetlennek bizonyít, akkor egyúttal ezt a politikát igazolja is s az ezzel ellenkező politikát tévességben marasztalja.
Egészen bizonyos, hogy a szocialisták e háborúban nem csupán olyan kénytelenségből vesznek részt, aminővel a közigazgatás és az állami hatalom, ha nem megy másképp, a tisztek revolverével kergeti rohamra a népfölkelőt. Vanderveldét nem revolverrel kényszerítették a miniszteri székbe, s ha Vanderveldére rá lehet mondani (én nem mondom), hogy rétor és stréber: Jules Guesdere, a marxistára nem lehet ezt mondani, pedig ő most is miniszter. S Frankot, az igaz, hogy revizionistát: szintén nem kellett bottal kergetni, sőt önként állt katonának s halt hősi halált a gazdasági irigyektől és hatalmi versenytársaktól ostromlott német nemzetért és birodalomért. Az is igaz ugyan, hogy Bernstein, a revizionizmus apja, épp minap fejtette ki, hogy ha tudták volna a német szociáldemokraták, hogy a németek háborúja főképp a demokrata Franciaország és Anglia ellen folyik s nem főképp a rabszolgatartó Oroszország ellen, bizony másképp viselkedtek volna. De én nem hiszem, hogy másképp viselkedtek volna - nem viselkedhettek volna másképp s kivált a demokrata Angliával szemben nem. A demokrata Anglia a német nemzet és birodalom közén át minden német embert, tehát német munkást is másodrendűségbe, tehát kisebb keresetbe, rosszabb ellátottságba, kevesebb biztosságba akar leszorítani. Ez az, amit ösztönszerűen megérez a legkisebb, a legtudatlanabb vagy a legtudósabb s legforradalmibb érzésű német ember is, s ez az, aminek tűzzel, vassal, foggal, ököllel és körömmel való visszautasítása nem ellenkezhetik semminő olyan elvvel, amely minél több ember számára minél nagyobb boldogságnak követeléséből származik. A revizionizmus mit mond? Azt mondja ugyebár, hogy a munkásságnak fokról-fokra kell haladnia hatalmi és gazdasági térfoglalásában, s minthogy e fokokon minduntalan találkozik polgári osztályokkal s térfoglalásának tere a mai társadalom s a mai gazdasági rend: azzal a mozgalom lehetősége, a szerzemény és annak megtartása kedvéért hol itt, hol ott ideiglenesen meg kell békülnie, azokkal együtt kell operálnia. A háború s benne a munkásság sokhelyt tüntető részvétele ezt szembetűnően igazolja. Mert érthetetlen volna, ostobaság volna, öngyilkosság volna, egyszóval olyasmi volna, amibe egyes ember belekeveredhetik, de amire egész osztályok vagy csoportok sohasem vetemednek - érthetetlen volna a munkásság e foganatos fáradozása, hogy tulajdonképp a mai világrendet megmentse, ha abba neki is számos érdeke nem kapcsolódnék bele. Ez nem azt jelenti, hogy e mai rend jó, hogy fenn kell tartani. De jelenti azt, hogy például a mai német munkás is életlehetőségért és munkalehetőségért küzd, mikor a mai német birodalomért harcol. A munkásnak érdeke, hogy a mai rend megváltozzék, de az is érdeke, hogy fel ne boruljon. Nem ideális eltartója, rajta kell lennie, hogy gyökeresen megváltozzék, de mégis csak eltartója s ma benne gyökeredzik. A mai gazdasági és társadalmi rend, amily elnyomó és kizsákmányoló (mert az!), olyan támaszték és tápláló is. Mindenkinek van benne veszíteni valója, s nem csupán láncok, mint a kommunista manifesztum hitte. Ebből nem az következik, hogy fenntartsák, de igenis, hogy ezt kell megváltoztatni, s mindenkinek, aki változtatni akar rajta, egyben annyi érdeke fűződik mindenkori fokához, hogy csak fokról-fokra lehet megváltoztatni. Ez ismét nem jelenti azt, hogy a forradalmak ilyenformán örökre kizártak vagy sohasem jogosak - fokokért is lehetséges forradalom, és lehetséges olyan forradalom is, mely nem éget el maga mögött minden hidat. De ha ez így van, akkor a revizionizmus jó és gyökeres szociáldemokrácia abban is, hogy gyakran együtt taktikáz polgári pártokkal polgári alapon, abban is, hogy előtte a mozgalom, vagyis a fokról-fokra való fejlődés a fő, a végcéllal nem fontoskodik. Olyan nagy jelenség, mint ez a világháború, elvitathatatlanul olyasvalami, amit természeti jelenségnek szoktunk nevezni. S így mozzanatainak és adalékainak, tényeinek és valóságainak épp oly döntően bizonyító az erejük, mint mondjuk, a fizikai törvénymegállapításokra a fizikai jelenségeknek. Minthogy nem lehet véletlen, minthogy nem lehet meggondolatlanságból elkövetett hiba, minthogy emberi hatalomtól meg nem állíthatóan szükségszerű volt, hogy a munkásság e háborúban a polgári rendekkel együtt küzdjön tulajdonképp a mai gazdasági rendért: e szükségszerűségben döntő bizonyítékunk van e háborúban amellett a munkáspolitika mellett, az olyan felfogású vagy taktikájú szociáldemokrácia mellett, mellyel ez az eljárás megfér, melyre ez a jelenség nem cáfol rá. S minthogy az sem lehet véletlen, hogy a háborúba sodródott nemzetek munkásai közül és szociáldemokrata táborából kivált a németek azok, kik minden fenntartás nélkül, szinte tüntetően szálltak le a lövészárkokba, vagyis annak a birodalomnak a proletárjai, mely állami hatalommal mérsékli a proletarizmust és sokban feudális alkotmányán belül emberi sort biztosít minden dolgozó fiának: ebben is szükségszerűnek, jogosnak, helyesnek, a valóságtól diktáltnak bizonyosul az a szociáldemokrata taktika, mely a mozgalomra veti a fő súlyt s nem sokat vesződik a végcéllal - vagyis megint csak a revizionizmus.
A háború próbája, s ezzel a kísérlet szuverén döntése állapítja így meg, hogy a revizionizmus nem holmi polgári s vele szaladó polgári elemektől belevitt métely a szociáldemokráciában, hanem a munkásság legsajátabb helyzetéből és érdekéből a munkásság számára kötelezően következő taktika. A szociáldemokrácia megalapítói zseniálisan meglátták, hogy a polgári társadalomnak végzete, hogy maga alatt vágja a fát. A revizionizmus módot ad arra, hogy e fát polgárság és munkásság együtt vághassák, összefogásban megsokasodott s nem ellenkezésben megcsökkent erővel. A dolog úgy áll, hogy ahol a munkásosztály hatalma és ellátottsága csekély, ott bátran megengedheti magának a polgári tábor balszárnyával való szoros szövetkezést, mert számos olyan polgári jót víhatnak ki együtt, mely az ő számára is hasznos. Ahol pedig a munkásosztály már ellátott és hatalmas, ott számos olyan, jövő törekvéseivel nem ellenkező, mai polgári érdeke is van, melynek megvédésére természetes és erkölcsös szövetségbe állhat a polgári radikalizmussal. Egyszóval: a revizionizmus nem polgári métely a szociáldemokráciában, hanem - talán még a saját teoretikusai előtt is öntudatlan - honorálása annak a sok ideig számba nem vett valóságnak, mely tulajdonképp harmonikus a természetnek abbeli ismert tulajdonságával, hogy benne ugrás nincsen, éles válaszok nincsenek s a szigorú megkülönböztetések is inkább a mi elménk kényelmében gyökereznek, mint a valóságban... honorálása, mondom, annak a valóságnak, hogy ugyanakkor, mikor polgári érdek és munkásérdek szöges ellentétben áll egymással, ugyanakkor sok közös érdekük is, s a munkásságnak, melynek távolabb életérdeke mindenesetre azt, hogy a mai polgári világrend gyökerestől megváltozzék, s közeli s a távolival nem ellenkező érdeke gyökeredzik a mai világrendben.
Ami ebben látszólag ellentét, azt a revizionizmus természetesen s életképesen oldja meg, ezzel bizonyítván, hogy az ellentét csak látszólagos. E mostani háború során revideálnunk kell a forradalmárságról és az idealista politikáról valló nézeteinket s átlátnunk, hogy még a forradalmi, még az idealista, még a végletes politika is, ha egyáltalában számot tart a politika névre, csak józan, csak megfontolt, csak a valósággal hűvösen számoló lehet. Eddig gúnyból vagy ugratásból mondták, hogy az kezd kiderülni, hogy a szociáldemokrácia nem egyéb, mint formula arra, hogy a munkásság egy felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Nincs okunk kitérni ez ugratás elől, vegyük kitüntetésnek e gúnyt és mondjuk, hogy ez nem is olyan nagy baj, talán nem is esik messze attól, amit akarunk, nem messze attól, ami lehetséges, s kezdő jelenségül szépen egybevág a távolabbi s a legmesszibb törekvés abbeli tartalmával, hogy a társadalom alsóbb rétegei emelkedjenek hatalomban, jólétben, a többivel való egyformaságban, még végre valamennyien egyforma magasra érnek szerves homogénségben, s egyik sem nyög a másik alatt.
Ha visszaemlékszem arra a szociáldemokráciára, amellyel még én ismerkedtem meg s amely pedig a tudomány világtörténetében korszakot tevő lépés volt, mint szerzői jól mondták, az utópiától a tudományig: azt kell mondanom, hogy a mostani világháború körül történtek betű szerint véres vádolata volnának az osztályellentéteken épülő szociáldemokráciának, ha ennek taktikája a revizionizmusban meg nem újult volna. Mert világos, hogy amennyire megfér minden, ami most történik, a revizionizmussal, annyira ellenkezik az ortodoxia betűjével s a betűhöz ragaszkodó ortodoxiával. Márpedig az olyan politika, melyet épp olyankor kell megtagadniok a vallóinak, mikor döntő alkalmazásáról volna szó: lehet igen szép, de nem lehet helyes politika. Vannak ugyan, akik azt vélik, hogy bizonyos szent elvek érintetlen megőrzésére kell mindig valami ellenzéki testőrség. Én ezt a hitet nem osztom. Azt hiszem, hogy az olyan testőrség, melynek éppen akkor kell eldugnia kardját, mikor a szent elveket támadják, csak kompromittálja ezeket az elveket - hogy talán nem is szentek, vagy ha azok, semmi esetre sem e világból valók az olyan elvek, melyek maguk jönnek zavarba, hogy ha alkalmaztatniok kellene. Jules Guesde mint szocialista, mint szociáldemokrata is, nyugodtan vállalhatott miniszterséget, de mint ortodox szociáldemokrata nem. Az ortodoxia s a revizionizmus közt olyasmi a különbség, mint volt nálunk a Bach abszolutizmusának bukása s a Schmerling félangolos alkotmánykísérlete kezdetén a felirati s a határozati párt közt való. Mindkettő nemzeti és negyvennyolcas ellenzék volt, s csak abban különböztek, hogy Deákék, a feliratiak, tudomásul vették, hogy Magyarországnak valóságos ura nem V. Ferdinánd, nem is Ferenc Károly, hanem Ferenc József, a határozatiak pedig, s igen helytálló elvi okokból, nem vették tudomásul. Az okok helytállók voltak, de az emberek, kik helytállottak mellettük, megkockáztatták volna, hogy a tudomásul nem vett valóság a valóság hatalmával ellenük és hazájuk ellen fordul, s ezért mint jó hazafiak a képviselőház ülése előtt maguk távoztatták el néhány képviselőjüket, nehogy többségbe jussanak. Sőt lehet, hogy a fényes tehetségű Teleki László, ki a pártnak vezére volt s az ülés előtt való éjszaka főbe lőtte magát, egyebek közt e lelki válság miatt is végzett magával. Mindenesetre örökre tanulságos szimbólumot írt vérével minden eljövendő elvi politika számára azt tanítván, hogy nem lehet politika az olyan politika, melynek főbe kell lőnie magát, hogy nehogy megvalósuljon... A felirati s a határozati párt között valójában nemcsak magában a formaságban s a valóság értékelésében volt a különbség - nem csakis abban, hogy Deákék a császárhoz akartak felírni, mert tudomásul vették, hogy van, míg a határozatiak csak házhatározattal akartak a trónbeszédre vagy leiratra reagálni, mert nem akarták tudomásulvétellel szentesíteni a koronázatlan uralkodó uralkodó voltát. Nem - abban, hogy a felirati párt reálisabb volt a realitás iránt, mint a határozati, öntudatlanul is annak megérzése vezette, hogy bármily szöges ellentétben áll is Magyarország Ausztriával s a magyarság a dinasztiával, nagyon sok a közös érdekük is, s a magyar politikának meg kell találnia a módot, hogy küzdjön is ellenük, de együtt is dolgozzék velük. Ez is egy fajtája volt a revizionizmusnak, s bármily keservesen, de igazolódott az utóbbi fél században. Mindenesetre inkább, mint... de erre a múltra igazán vessünk fátyolt.
Itt megszakítom elmélkedésemet. Nem tudom, épp úgy meggyőztem-e önöket arról, hogy csakis a valóság adalékaival nemcsak számító, de sokban megalkuvó politika lehetséges, foganatos, s így egyedül követendő, mint ahogy engem most kivált ez a háború újra meggyőzött erről. De annyit merek mondani, azzal zárva szavaimat, amivel kezdtem, hogy ilyen józan és megfontolt politika semmiképp nem ellenkezik az ifjúságból következő, vagy az ifjúságra állítólag köteles idealizmussal. Most tapasztalhatják, mennyi hév, önmegtagadás, önzetlenség és lendület lehetséges az ilyen politikában, kell az ilyen politikához. Nem félek, hogy mikor erre beszélem rá önöket, eltéríteném önöket ifjúi rendeltetésüktől. Igazság csak egy van, úgy a fiatal hév, mint az érett megfontolás számára, s fiatalnak, öregnek egyaránt végig elgondolt politikát kell ifjúi lendülettel elébbre vinnie.