Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Az asztalos
A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint távoli jelre, a szemöldökét felhúzta magasra s a szemei elmeredve néztek valahogy oldalt, mintha a füleknek segítenének. Rettenetes hosszú idők teltek el, mintha egyik szemrebbenéstől a másikig emberéletek múltak volna el.
Egyszerre csak megremegett.
Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár, a borzalom, a csoda.
Hirtelen fölébredt.
A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér, aztán lecsúszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent tisztán érzett, látott és tudott.
Ott volt a műhelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a szerszámok, a szagok, a deszkák, félig kész bútordarabok, a megölt felesége a lába előtt.
Erre megvonaglott.
Az asszony hörgött. A halálra válás kis nesze csörömpölt.
Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már odakészített a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágított vele.
Egészen meglátta az asszony. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón, a gyaluforgácsok közt, de a bal lába fel volt törve, alágörbedve s a térde oldalra feszült a szoknya sötét kékségében.
Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalupad szélére, lehajlott és ügyes kezeivel megigazította szegényt, hogy jól feküdjön. A szoknyát is lehúzta, kihúzta hátul is az alágyűrődött szoknyacsomót, hogy rendesen feküdjön, ahogy a mézeshetek boldog napjain kellett elrendeznie az asszonyt, ha nappal a díványon ebéd utáni heverésben elrendetlenedett a ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes, szolgálatkész érzéssel igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen rákiáltást akarta megelőzni.
Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy mosolyt talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt volna szét az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten akarta ledobni magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak darabokban bírta letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet venni magára, hol itt, hol ott érezte a testében a káröröm, a felszabadulás, a megnyugvás mosolyát. A mosolyt, amely azt virította, hogy végre megmenekült a súlyos igától, hogy végre elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a némbernek, hogy mégis férfi!... Szerette volna megfenyegetni ököllel és a fülébe kiáltani, hogy látod, látod! Ez kellett neked!
A test megvonaglott és száraz hörgés tört ki belőle s ettől a vér is megdermedt az ereiben. Elmúlt a mosoly, el a gondolatok cikázása, hirtelen fizikai rémület fogta el a haldoklótól.
Kinyitotta a száját s úgy nézett, kimeredt szemmel a fekvő testre, négykézláb csúszott följebb az arcához, mint egy kutya, leste az arca vonaglását.
Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén fényes volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész életét arra adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet utolsó fényeit lássa.
Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély árnyékok feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az arccsontok, a halántékok, a száj, a szem mögött mintha a végtelenség sötétlene. Egész közelről, egy arasz közelről kellett figyelni, hogy emberi arcnak lássa, hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a minden borzalmak kusza, agyarkodó homálytömegébe szédüljön bele.
Oly nyugodtan feküdt a test. A két karja mellé téve, egész hosszában kinyújtózva. Csodálva futott végig rajta a szeme s már nem emlékezett rá, hogy ő rendezte el. Mintha életének valami távoli, ősi idejében történt volna az, hogy ezeken a ruhákon babrált, már kiesett az emlékéből, csak csodálta, hogy oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte. Megérezte a fölényét, ennek az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a lenyűgöző távolságot, amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy ő egész ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szívén és a vágyain taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen távolságokba meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék szövetruhája jól kidomborodik a mellein, szilárd testet takar, ez is olyan alázatosan igyekszik hozzásimulni minden domborulatához, mint ő igyekezett alkalmazkodni, örökké és a végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke idegen dudoraihoz.
Újra az arc.
A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly mozdulatlanul el.
Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem előtt, egyik lecsúszott jobbra, másik felcsúszott a szemhéj alá. Irtóztató volt, ahogy rákancsalított. Szembenézett ezzel a szemmel, amelynek egyre homályosabb lett a hártyája, de nem volt semmi ereje, hogy levegye róla a pillantását, csak nézte ezt a borzalmas szemet, amely nyitva maradt s egyedül rá nézett. De hova? Nem a szemébe, nem az arcába; valahova lejjebb. odakapott fél kézzel, hogy ne lásson a szívébe. A szívébe néz.
Kínosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak lóg a szeme. És az öklét ott tartotta a szívén mégis. Mert ha látná ezt a gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és nem tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz. Olyan nyelve volt, mint a viperának, mart. Minden szava ölt. Nem igaz, komisz, becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az is, hogy a segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke volt, hogy elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szűzlány. De ez egy undok varangyos volt, aki mindenkit teleköpött, ez egy szent volt, aki sohasem vétkezett, egy megközelíthetetlen lény, akit bűnös gondolat el nem ért soha, aki soha nem kacérkodott senkivel, akitől a legpimaszabb asztaloslegények úgy lehűltek, ha csak rájuk nézett, hogy ha hidegvízzel öntik le; csak a nyelve. Mert ő egy szent volt: mindenkiről minden rosszat feltett. Irtóztató rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy képes volna megölni...
Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét.
Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni... és megvan.
Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyílt. Le akart esni. Becsukódott s halkan hörgött. Újra kinyílt, újra becsukódott, aztán sokáig nyitva maradt.
Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény, bőrkemény, fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a tészta, málladt a csontokra.
Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj. Ha eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a ruhán, a rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy kis szakítás, semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a finom kék szöveten. Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak feketén elkanyarog a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész műhely sötét mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy bepiszkítja magát.
De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak leesett az álla, kiugrott a kapcsokból.
Meghalt.
Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép fehér batisztkendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony függönyt, amelynek az alsó széle ki volt slingelve s leterítette vele az asszony arcát.
Akkor felsóhajtott.
Körülnézett. A bútordarabokat látta meg, a drága bútort, amelyért napi húsz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz. Na, most már meg lehet. Már nincsen baj az asszonnyal.
Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint szegényre.
Szegény... Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek találta ezt a bútort, amit most készített, mint a sajátját. Megirigyelte... Szegény. Magának szerette volna.
Megértett mindent. Ez; ez az átkozott bútor az oka mindennek.
Iszonyú düh fogta el. És most sírt először. Könnyek préselődtek a szemébe.
Jött, ment, puha lépteivel járt a műhelyben s ideges hosszú ujjaival a puha haját túrta.
Végre kitalálta.
Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a lepelt.
Meghökkenve nézett.
A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás, erőszakosság takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még egyszer és lezárta a testének lakását. Nem hagyta tárva-nyitva az ajtókat. Rendesen ment el... Elvitte a kulcsot.
Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett volna találni. Most nézz fel rám, a szívembe... Te sohasem láttál az én szívembe... Az elébb belenéztél... most nézz bele... már megint a te alázatos kutyád vagyok... már megtaláltam, mit csináljak...
De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan távol, olyan idegen, olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében e fölött a szegény, utána kúszó, mászó, szegény kutya fölött a hold.
Az asztalos kihúzta magát.
Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért megteszem.
Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját, nézte és számított és gyorsan deszkákat vett. Finom, gyalult deszkákat. Mért, plajbászolt, fűrészelt. Aztán a bútornak állott, nézte, számította, vésett, fűrészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes farajzait, az intarziák bokrait, szabott, dolgozott; meggyújtotta az enyvesfazék alatt a spirituszt, s a meleg rézüst lassan pöfögött.
Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárga fénye, olyan békés és jó volt most a műhely; az asszony is, szegény, olyan békésen várta el a munka folytát...
Hirtelen kint zaj volt.
A konyha felől megnyílt az ajtó s belépett az öregasszony, az öreg tanítóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az arcán nagy vörös folt volt, feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s valami keményhez támasztotta.
Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját nyitva hagyta, ahogy egy félig már összeállított koporsót látott, amely be volt borítva a bútorokról leszedett fornírral...
- Pszt! - sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és erélyesen, ahogy soha.
Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a műhelyben.
Az asztalos a földre mutatott.
Ott feküdt a merev, hideg halott.
Az öregasszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a szétrohadt virág. S szemét az asztalosra függesztve, lihegve, rettegve visszahúzódott... eltűnt a sötétben... egy perc múlva kint az udvaron irtóztató, velőthasító, állati ordítás...
Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt ne bántsa a borzalom...
Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte meg. Hogy gyilkosság...
Összeharapta a száját.
Kedvetlenül.
Most jön a botrány, a csendőrök, tömlöc...
És egyáltalán, mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy. Hiába csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyítani, hogy szerette... Sem életében, sem most...
Dühös, türelmetlen mozdulatot tett és gyűlölködve nézett a makacs halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést dobott előre. A levegőbe...
A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott... Szerencsére... gondolta félig való gondolattal hozzá.