Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Az asztalos
Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüsskapucnit viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.
- Megvan a kulcs? - kérdezte a fiatalasszony az urától, aki előtte nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.
- Milyen kulcs?
- A házkulcs.
A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos úgy reszketett, mint a fázós ló.
- No, nem hallod? A házkulcsot kérdem.
Az asztalos megállott és visszafordult.
- A ház nyitva van - mondta a hidegtől vacogó hangon.
- Nyitva van a ház?... Csak nem vesztél meg?
Az öregasszony nagy, posztó mamuszaiban utolérte őket, s szemüvegtelen fakó szemeit rájuk meresztette.
- Mi az?
- Hallod, mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát, ez egy állat, ettől minden kitelik. De hogy még ez is!...
- Nem lesz ott semmi baj - mondta a férfi csendesen.
- Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te őrült! Az isten verjen meg.
- No, ne idegeskedj, szívem...
- Lódulj dógodra... Majd itt fagyok meg neked...
- Hát azt bizony nagyon kár volt, édes fiam - szólt oktató hangon az öregasszony -, nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv, hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.
Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.
- Igen - mondta s előre indult.
- Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel hamarább meg lehet értetni magát az embernek... Elmegy hazulról és nyitva hagyja a házat...
- Utánad mentem.
- Elég kár... De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton... Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem újra a kínlódást evvel az állattal.
- Édes gyermekem, tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá kell szokni.
Az anyós émelygő hangjától az asztalos hányni szeretett volna.
- De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor odajött. Hadd döglött volna meg a kapuban, mint a kutya.
- Bizony, hadd döglöttem vóna - fakadt ki az ember.
- Dögölj meg, ahol akarsz - pattant fel az asszony -, de ne az én ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?... Hogy kispekulálta?... Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem szekírozni a világból. Odajött, mert tudta, hogy egy néptanító nem engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek tenné ki magát s az állását is vesztené.
- Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom...
- Hiszen arra számít ez! Arra számít! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk kényszerítve, hogy ezt megtűrjük, ezt a poloskát. Bevette magát a családba, hát azt hiszi, nem lehet kifüstölni.
- Css... Fiam... Azért ilyet nem mondj!... Poloska! Poloskának ne nevezze a férjét egy fiatalasszony.
- Nem is poloska. Tetű.
- No... édes gyermekem...
- A tetűette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.
Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.
- Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én megbízott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?
Elfúlt és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt volna fel.
- Ordíts... Állat... Hogy tud... Azt hiszi, egy asszonyra lehet ordítani.
- Fiam, fiam... - terjegette a kezét az öregasszony -, nahát, ha én tudtam volna, hogy ti... hogy én ilyen jelenetnek leszek tanúja...
- Ez? Nekem csendőrrel kell emellett mennem, mert ez képes megölni.
- Bizony, vigyázz - fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét megemelte; döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött -, mert ha így megy, nem tudom, mi lesz a vége.
- Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni? - rikácsolt a vénasszony.
- Hallgasson!
- Én hallgassak? Mikor ilyeneket hallok!
- Az én anyámra mersz te kezet emelni, te piszok! - üvöltött a fiatalasszony. - Nesze!
És pofon vágta.
A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az öklével, hogy rögtön hanyatt esett a hóban.
- Jézus isten! Haza, lányom! Haza, gyermekem! Gyer innen!
- Csend! - ordította rekedten az asztalos. - Itt maradnak!... Maga az én vendégem!
- Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!
- Fogja be a száját; parancsolom!
- Phi.
És szembeköpte.
Az asztalos mellén ragadta a vénasszonyt, megrázta és végighasította rajta a nagy téli bundát.
- Előre!...
A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.
- Menjenek haza - mondta aztán fojtva, lesütött szemmel, bűnbánattal az asztalos. Fulladt, remegő hangon. - Én itt maradok ezen a helyen. Nézem, hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kísérem, mint a ...
- Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy visszajöttem... Ostoba... Gyilkos... Mars előre...
Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előrement.
Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról, ez beburkolta az anyját és nehéz lélegzéssel cammogtak az asztalos után.