Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Az asztalos

Móricz Zsigmond: Az asztalos
Elbeszélés
II.

Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám látogatóban volnának itthon. A fiatalasszony egész nap nevetett, ugrált és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítanivalót rajta, a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy csillogott, s a fejét soká, gondosan fésülte, s úgy megcsinálta, hogy minden szál mereven, fényesen lapult a másik mellé. Sokat beszélt az ura galambjairól, akik a búzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visít, ha felrúgják, a műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott, sóhajtott és kiment.

- Én viszlek benneteket haza - mondta az öregasszony a nagy pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.

- Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám - mondta az asztalos.

- No persze - zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy még szórakozni talál s pénzt költ -, mondom, hogy én viszlek benneteket haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember orrát.

Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett, táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a szalmafonású székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig fázott, még a meleg szobában is, és örökös ócska felsőkabátjában volt, a kizsírosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve, s a múlt heti újságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány; az öreg tanítóné a kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős zsírszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem pusztul ki. Itt élni le harmincegynéhány esztendőt, folyvást a-bé-abot tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké elégedetlen feleség szekatúráját hallgatva - ez is emberi élet. A fiatalember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a másikra rakta és cserélgette, és úgy érezte magát, mint az új ruhában, amely mindenfelé húz és kínosan szembeötlő. Itt ülni egész nap a széken az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja az ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját apró pálcával fizikailag verné a falióra ketyegése, kínos idegességgel tűrte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghűlt. Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a bútorral; minden napra tíz forintot. A lesz csak a cifra s az asszony már mióta nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalu és enyv és spiritusz szaga tölti be a műhelyt, az ember vígan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el szorgalmas politúrozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a vacsorát is.

Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.

- No, hát te mit ásítozol - szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a felesége.

- Én? - erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség gyűlt s elfojtott egy újabb ásítást.

Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok beszédét.

- Hát barna bizony az idén a baracklekvárom, de én bizony nem bánom; úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló, cukor meg 3 kiló.

- Meghámozta mama?

- Meg, meg, meghámoztuk, de nem passzíroztuk. A kastélyba vettem négy krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép zöld fűbe. A kertész mérte, tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.

- Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?

- Nem eccerre - mondta az asszony, mert azt hitte, a lánya a nagy munkán szörnyed el.

Nagy nevetés lett a félreértésen.

- Nem eccerre főztük be.

- Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.

Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltűrt karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott ott csinosan, könnyelműen a fehér babos kék ruhában... Milyen széles csípeje van. Egész asszonyos.

- De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket el se lehet gondolni. Nagyon-nagyon szép, de az idén nem raktam el sós ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam, ugye, csak úgy cukor nélkül, sóba. Igen jól eláll.

- Ó, azt én nem szeretem - szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám hangján -, a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha kevés cukorral is.

Az asztalos felfigyelt, azt hitte, kisütött a nap. Undorodott a sós ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spájzában, amit mind meg kell enni.

- Ó, bizony én tettem el - mondta Ilka -, mert én nem szeretem a cukrot prédálni, de ennek is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki, pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.

Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az asztalosra és kicsattant belőle:

- No, az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit - olyan becses?

- Te az én helyembe kilöknéd - szólt az asszony; milyen száraz, keskeny teremtés! Milyen szívós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján felkiáltott.

- Ki bizony.

Az asszony elmosolyodott, gúnyosan, fölényesen.

- Látod, én meg nem lököm ki.

Mariska egyet perdült a sarkán s eltűnt a konyhában.

Az asztalos nagyra nyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög... Ennek lett volna gyermeke!... De az ő feleségének nem lesz soha...

Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszéd közben. Csak a gyerek hiányzott.

- No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka, paradicsom, erős paprika savanyún, kóstold csak egy falat kenyérrel, milyen jó, Imre.

Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az anyósa.

- Mariska! - kiáltott fel élesen, epésen a felesége. - Gyere csak kínálni, majd vesz akkor.

Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle, karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel, de jól. Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer mellbe döfi. A sovány és deszka mellét... Amit olyan büszkén tart... Inkább gyereke volna...

Belenyúlt a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre, mikor ment ki a szobából.