Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Figyelő
Ebben a mai világban nagyon nagynak és nevezetesnek kell lenni az egyes embernek, akinek élete-halála magára tudja vonni a többiek érdeklődését. Mégis talán lesz, aki egy pillanatra megáll velem Réthy László sírja mellett. Oly sokan ismerték az egész országban, bizonyára sokan is lesznek, akik velem együtt odavetik most az emlékezés göröngyét koporsójára.
Érdekes, furcsa ember volt, megtestesítője egy különös típusnak, amely kiveszőben van, bár még elég sokan vannak képviselői. Jelentékeny tudós, akik értenek hozzá, úgy mondják, kiváló szakembere a magyar numizmatikának, kitűnően kiismerte magát a régi magyar érmék aprólékos és bonyolult birodalmában. Éles és kombinatív elme volt s képességét sikerrel próbálgatta őstörténeti problémákon. A román nép eredetéről, mai hazájában s Magyarországon való elhelyezkedéséről nagyon érdekes, éles elméjű hipotézist állított fel, amely magában, ha érvényességét figyelmen kívül hagyjuk is, mint éles elméjű kombináció, szinte művészi érték. A magyarok eredetéről is ő állította fel először azt az elméletet, melyet később Vámbéry fejtett ki és indokolt részletesen, hogy ti. a magyar nemzet itt a haza földjén egyesült egységes nemzetté a különböző fajú és nyelvű népek konglomerátumából.
S ez az erős elméjű tudós egész világ életében öreg diák maradt. Világnézete, gondolkodásmódja, életmódja, viselkedése egy diáké volt, aki megöregedett, megőszült, dolgozott és szenvedett, de sohasem szakadt el a bohó diákságtól. Igényei is egészen diákosak: egy malaclopó köpönyeg, egy hónapos szoba és mindaz, ami ezekkel együtt jár. Mulatsága: füstös józsefvárosi kurtakocsmában jókedvű cimborák közt vacsorázgatni és adomázni estétől éjfélig. Van egy speciális magyar diákköltészet, amely kéziratban, emlékezetben terjed tovább és marad meg diákok nemzedékeiről nemzedékeire, primitív humora, vaskos, durva, de gyermekiesen ártatlan erotikája nem bírná el a nyomdafestéket.
Ártatlan és tapasztalatlan fiatalemberek pikántoskodása ez, amely kacagásban harsan ki, ha alkalmas pillanatban kimondanak, vagy éppen ügyes rímbe fonnak bizonyos nyilvánosan kimondhatatlan szavakat, s el van ragadtatva, ha ez még valamelyes elmés fordulat révén történik. Ennek a diákpoézisnek volt mestere Réthy László s diákok, hozzá hasonlóan diákos érzésű emberek voltak hálás publikuma. Kis táskája, melyet el nem hagyott volna maga mellől a világért sem, tele volt efféle verssel s nem fukarkodott vele, élvezettel olvasgatta fel, különös éneklő hangon, amely egyenes utódja a régi magyar diákok szavaló modorának, ha a társasága kíváncsi volt rá. Bizonyos humorisztikus kultuszt csinált ebből a költészetből, felolvasásainak voltak sztereotip ceremóniái - ilyenkor nem Réthy László volt, a tudós, az akadémikus, hanem Lőwy Árpád, a költő. Hírneve és népszerűsége, amit ezzel szerzett, legfőbb öröme és büszkesége volt. Minden ember, a legszegényebb életű is talál magának valamit, egy illúziót, egy hazugságot, egy örömet, amiből glóriát fon saját homlokára - az ő glóriája kopott verses táskájából sugárzott ki. Most el fog porladni vele együtt a verses táska is, de bizonyos, hogy furcsa rímeit még sokáig fogják mondogatni, szájról-szájra adni jókedvű, mulatozó diákok.