Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Tábori posta
Szept. 9.
Kis, alföldi város - portenger közepében óriás zöldségpiac, a főutcája, viseltes parádéjú két kávéház szemközt -, a benyíló sikátorokban csupa nádtetős parasztviskó. De lenn, a piszkos folyócska partján, a rekettyék alatt egy ici-pici hellén templom. Jobbadán vályogból, pöttön oszlopok elől, mindössze öt - tömcsi, gyerekes, igen kedves jószág; az itteni: "Kultúrpalota". - Az este még együtt kacagtuk a holdfényben. Az asszonyom nagyon halvány volt és már nem akart sírni, már semmi áron, amíg együtt vagyunk! Reggeltől estig boltokat járt, vásárolt, varrt, csomagolt nekem, egy szürke szatin alvópárnára késő éjjelig hímezte a nevemet, a katonai rangom, az orvosi minőségem, az ezred nevét, a batalion számát - mind egészen kiírta. Szívfájdítón fölös munka! Kimerült félálmomban hajnalig is révlett még lehajtott fejének árnyéka a szállodai lámpa ernyője alatt. - Reggel hétkor "állt" a század, egészen felöltözött, kitöltötte az üres teám. Hogy szerettük a közös reggelizéseinket mindig - hat héttel ezelőtt drága kis perugiai hotelszobánk teraszán a szagos kávét, a nagy-nagy fügéket... Milyen messze vagyunk attól!
A szolgám bekopogott a hátizsákért, a műszertáskáért; hétkor áll a század! Sietve búcsúztunk még egyszer a küszöbön; a lépcső fordulójáig utánam nézett, aztán gyorsan bement. Neki legalább már lehet sírnia! Milyen okos volt mégis, hogy nem jött ki a vasúthoz: a hajnali esküszó, zászlók, kürtök és ezek a szörnyűséges búcsújelenetek az állomáson, e szegény, kezüket kulcsoló asszonyok, síró gyerekek - a fájdalom e vad fékezetlensége -, csak még jobban elgyötörték volna. És én nem lehetek többé segítségére semmiben, ki szívesen ajánlottam neki életemet kárpótlásul sok-sok szenvedéséért, és hogy mind a kettőnk élete szebb és jobb legyen e hihetetlenül tökéletes kapcsolatban. Most egyedül van rég magányával egy csúnya kis vendégfogadóban, és én itt sok-sok ember közt egyedül.
Nagy tömeg ember, sírások, ölelések, biztató szók, harsogó tréfa, kurjongatás, cihelődés, trombitaszó - végre elindul a vonat. Mi első osztályú kocsit kapunk, egy fél fülkét ketten. Társam az orvosnövendék, kit segédemül rendeltek, nem látszik kellemes fiúnak, szegény feje.
Kis, egyhangú, magyar állomások, éljenző emberek itt-ott, virágos leányok, étellel kínálgató asszonyok. A bakák kiugrálnak, ahol csak lehet, tréfálnak, feleselnek a kérdezőkkel, ünnepeltetik magukat, érzik, hogy valakik mostan, szerephez jutottak ők is. A tisztek magukba nevelt érdeklődéssel firtatják: "Milyen nők vannak?" Holtz főhadnagy átjön, kössem be az ujját: tegnap esett le a lóról, az éjjel érezte. "Tudod, még nem is örülhettem, hogy fenn vagyok a hátán... der Kerl... azt csinálta, amit ő akart, nem amit én akartam vele!" Sok egyszerű kedvesség van ebben az igénytelen Wienerisch humorban, ahogy ezek a bécsi fiúk diskurálnak. E. őrnagy milyen szimpatikus, szikár, egyenes ember; direkte orvos tekintete van! S a karvalyorrú adjutáns, hogy sürög-forog a málhák körül, mintha kizárólag az ő gondja volna a bevagonírozás. Kérdem, micsoda a polgári életben. "Exportüzletem "van" Párizsban, négy héttel ezelőtt jöttem haza!"
szept. 10.
Orlón túl Galícia, csupa apró állomás: Pivminca, Neu-Zandec, Jaszlo, Krosno, Sanok, Neu-Zagore, Lisko, Kirov, Sambor, Rudki. Szétsüppedt, hunyászkodó, nyomorúságos falu a legtöbbje. A nagyobbacska állomásokon tüntet a lengyel lakosság, forró teát főznek rummal és tejjel, éljeneznek magyarul; a nők mosolyognak, mi együtt fújjuk velük a himnuszukat és ordítjuk rossz kiejtéssel, de teli torokkal, hogy: Nyek silie polska!... Vajon mit fog szólni hozzá, ha megírom, hogy én is kiabáltam?
A bakák jókedvűek még. Sok az enni-inni valójuk, otthoni zsebpénzek, elemózsiák; újság nekik a messzire utazás, a sok "éljen". A szembejövő vonatokhoz odaszaladnak az állomásokon; pénzt, almát , süteményt kapkodnak el - vásott és kedves gyerekek módján - kacagva, püffölődzve. Valahol egy kutyust fogtak, azt nyaggatják, dédelgetik kézről-kézre. Kirovban elszabadult; az egyik legény utána, síneken, úton, kertösvényen át - rézsút egy árok megy, ott elbotlott, elesett, eszméletlenül szedte fel két szanitéc. Agyrázkódást kapott és lába tört; ez szegény, hamar elintézte a maga részéről a háborút - hónapokig fekhet gipszben. Injekciót akartam adni s a Pravaz-fecskendőm tűje eltörött. Később magához tért. De a tű nagyon bosszant, csak egy volt, ez is hitvány - abban a kis fészekben ezt is alig lehetett kapni. Mi lesz, ha megint kellene, ha valakinek csakugyan az élete, egészsége függne egy hirtelen beavatkozáson? Egy élet!... Ajaj... hogy bele is nevelik az emberbe öt éven át ezt az aggodalmas, orvosi világnézetet, a testi épség, élet babonás tiszteletét! Hogy is vagyunk csak ezzel?... Akik legközelebbi pácienseim lesznek, véresen, roncsolt szövetekkel - most friss, fiatal erőben fickándoznak itt, mint a csikók. És köztük jómagam.
A tiszteket is figyelem: őszintén vidám, gondtalan a hangulat köztük egész úton. Szép nap süt - megyünk - a tömeges együttlét, sok erős férfihang nevetése távoltartja a rossz sejtelmeket. Az egyik lenn áll, a vagon lépcsőre hágva félig, mintha búcsúzni akarna elutazó ismerősöktől. Agyő! Gondoljatok rám is a majálison! - Tüzet kér a kupéablakon át; egy másik röptében leszól: "Kommst du nicht mit Härter? Ah, geh! Komm doch - 's is' a Hetz!" - "Also!"... Hirtelen meggondolja, beugrik; a vonat már indult. "Fess" dolog ez így!
S én magam, hogy vagyok? Fogalma sem lehet róla a ma élő embernek: milyen a háború, részlet szerint micsoda esélyei, élményei vannak egy mai háborúnak, mi fordulhat elő benne? Még nem is beszélhettünk olyan öregemberrel, aki valami ehhez hasonlóra emlékezett. Megnyugtat, hogy az idegeim jók s az ütközetek lármáját, a veszély próbáit bizonyosan állni tudom; sem félelem, sem magasabb foka, az idegsokk nem fenyeget. Hála a sportoknak, amikben éveken át kedvem telt, menetelés, fáradtság nem fog ki rajtam; természettől nem vagyok külsőségekben kényes, a kultúra fényűzési cikkeit hosszabb ideig minden lelki depresszió nélkül mellőzhetem. A nagy gyakorlatra úgy emlékszem, mint egy jó turista útra. A sebesült, a szenvedő, halott emberek látványa rám mint orvosra nem "borzalmas" a szó laikus értelmében. Azért éppenséggel nem mondhatnám, hogy bensőleg "vidám" volnék ez órákban.
Tisztán látom, miről van szó; igen-igen sok embernek közülünk ez évben meg kell halni emberokozta halállal, és nagyon lehet, hogy közöttük leszek én is. És mióta az eszemmel gondolkodom, ez a mostani esztendő az a dátum, amelyben az életet őszintén nagy értéknek, megbecsülni, felhasználni, ragaszkodnivalónak kezdtem tartani. És így van vele a másik is, szegény - életem megtalált társa. Elképzelhetetlenül szép volt a mi együttesünk; ami értékest, jót, szépet ember emberből kihozhat - mindazzal mi emeltük egymást és magunkat eben; és nem kínoztuk egymást, mint a szerelmesek. Gyengédek, meghittek, igen, sokkal okosabbak és mégis minden szép megindulásra készebbek lettünk egymás révén, és ízlésesebbek, egyszerűbbek is. Az egyesre nézve sok függ attól, élete mely pillanatában érte ez a háború-katasztrófa: hogy volt helyezkedve momentán életsorsával, anyagiakkal, sikerrel, pozícióval, munkával, asszonnyal szemben! Nekem a munka most ígért legtöbbet, s a "jó" szerelemre is most találtam. Féltem őt, fáradt idegeivel, kiállja-e épségben a sok szörnyű aggodalmat értem, hát én is csak fájdalmára tudtam lenni? És magamat is féltem. - Miután kamaszkorom óta állandó, belső levertséget okozott nekem az élet, az életem abszolút értelmetlen volta; mostanában kész voltam szemethunyni sok kérdés előtt és megnyugodni benne, hogy relatív értelme számomra a munkám iránti érdeklődés és az a tapasztalat - mely meg nem csalt idáig, csak erősödött -, hogy ezzel az asszonyemberrel együtt lenni nekem mindig megnyugtató, szégyentelen, kíntalan és minden lelkivonásom szerint kielégítő. Lám, így próbálok "tárgyilagos" lenni egy mély, megindult és szomorú érzésemről írva: nagyon rosszkor jön nekem, ha most meghalok! Tavaly, tavalyelőtt nem is gondoltam volna ilyenre s a háború "érdekelt" volna, mint valami sohsem látott színjáték és sok emberi adat.
Hogy általában "törvényszerűek"-e az emberiség életében a háborús periódusok; nincs sok kedvem ezzel bíbelődni most; nem vagyok én szociológus! Sőt - az egész Darwin-irodalmat és sok egyebet felejtve szeretném azt mondani, hogy az ember természetes állapota mégis a fejlődés; más szóval az eszményi, elérendelő állapot, melyet a Védák, a Korán, Konfucius s a Talmud mint végső ideált felállít: "Ha majd csoroszlyákká görbítitek kardotokat és mindenki békésen pihen az ő fügefája alatt". De tudhattuk, hogy ez még messze van. Valaha családok háborúztak, majd törzsek, később városok; s elképzelhetetlen volt békés szövetségük egy államban - mint elképzelhetetlen ma még az összes államoké. A világtestek járása rendjét is véletlen, de azért mindig előforduló katasztrófák zavarják időnkint - s ezek oka mégis magából a törvényből, az élet természetéből való azért; ...igen, ha valami ilyenben meg lehetne nyugodni! Milyen csacsiságokat írtam le! Ész dolgában csakugyan lefokozódik az ember, ha tömegben van! Kivált magától annyira különbözött tömegében! - Némelyik állomáson kiszállani is megpróbáltam "magános utazó"-t játszani, mint a gyerek, vagy karomra képzelni őt, kivel csak nemrég ballagtunk így át nagy darab földeket, nézelődtünk szép, idegen városokban. De már vége! Hamar be kell szállni a kürtszóra, mindenféle dolgok és ügyek közt tájékozódni. - A vonat indul, állomásonkint kapjuk a parancsokat, még a főtisztek sem tudják, hová, miért, meddig? - A két szanitécem, akik a törött lábú bakát bevitték a kirovi kórházba, nem kerültek vissza a Feldtragéval. Az istenit - lemaradtak! Hogy és mikor találnak vissza ezek az ezredhez megint?
szept. 12.
Kora délután szállították ki a baont a vonatból és - mintha parancsszóra - mindjárt borulni kezdett az égbolt; félóra múlva csendes szemergéléssel esni kezdett az eső. És esett éjjel-nappal szünetlenül.
Egyszeriben megérzett a kedélyeken. Egyébként is, itt most már vége a "hecc"-nek, a "virágos, dalos"... újságpapiros-szagú "mámor"-nak, érezni, hogy komolyra fordul a dolog. Zászlót becsavarni, kis lobogó rongyokat letépni - tarka virág, pántlika le a csákóról és nem kiabálni menet közben! Magától is meglepi a csapatot a hirtelen elcsöndesedés. A tisztek szigorúbb, kimért hangon beszélnek (a vonaton atyáskodtak) - s minden emberre egyszerre támad a kiszakasztottság, bizonytalanság érzése. Most vesszük észre, hogy eddigi, polgári életünk, céljaink, emlékeink, munkáink, családunk - minden messze maradt tőlünk, külön vagyunk tőlük, kilökve, egymásra és magunkra utalva. - Akiket szeretünk, nem tehetnek értünk semmit, és mi sem vigasztalhatjuk meg őket. Erőt veszek magamon, hogy ne gondolkozzam többé, hanem nagyon egyszerűen adottnak vegyem ezt az egész helyzetet minden kényszerével, nehézségével és furcsaságával. "Ha csak lehet, átvergődni rajta - tisztességesen; és visszakerülni épségben, ha a szerencse kedvez!" Egyetlen mentség és lehetőség most az odaadás - lehunyt lélekkel, gondolattalan.
Rudki a helység neve. Az állomástól nem messze van egy nagy téglaszárító faépület - emeletes; sok-sok szellős deszkafülkével. Ide szállásolták a baont; szinte minden embernek jutott egy külön fülke.
Ezelőtt két nappal verték ki innét a mieink az oroszt; ott, balra, az erdőben volt az ütközet. A falu túl van az út kanyarodóján; azt mondják, kolerával fertőzött.
Sötét este lett, mire elhelyezkedtünk. A tisztek kártyázni hívtak, nem sok kedvem volt - meg le is szalajtottak még az állomáshoz egy súlyos sebesült Feldjäger miatt; fején kapott srapnelt szegény, már csak a halált konstatálhattam. A jelentés elment. Mire visszajöttem, Fejér, a szolgám valósággal megterített két zsebkendőmmel a párkánygerendára (mint az iskolai Toldi Miklós Bencéje, ha így hívták), s felrakta a hátizsákból az útról megmaradt "hazai"-t. Nálam rákkonzerv volt, neki még tartott a sült libából, amit a felesége göngyölt vászonruhába otthon, Berényben. Még egy fél szál stearingyertyát is "cserélt" valamelyik bakától, odatapasztotta a fenyőgerendára. Ettünk; csámcsogva, szótlan. Mellettünk, felettünk, mindenfelé hasonló rácsos cellák: még mindben mozgolódnak, beszélnek, esznek - aztán körülbelül egyszerre lesz minden halkabb. Fejér szétteríti az ágyzsákomat, a pokrócát a szemközti állványra; míg a gyertyánkból tart, csendesen diskurálunk.
Fejér jóképű magyar - kicsit már testesedő, harminckét éves rezervista; otthon "belső", asztali inas Karácsonyi Cecília grófnő őméltóságánál.
Biztosan tetszik ösmerni a doktor úrnak hírből az én uraságomat! Nem? Azt pedig még a miniszterelnök is ösmeri! - Öreg kisasszonyka, hát olyan raptusos néha, de nagyon jótékony, adakozó a nép iránt.
Kérdezgetem, elmeséli a fizetésit, a komenciót, hogy mennyi; hogy kis házat is szerzett már, mióta házas - kert van az elejin, benne két tő rózsa, a szomszédbul is egy lyány mindig oda jár kérni a szép rózsából. Van egy nyolcéves gyerek meg egy szopós leánykája: az asszony életrevaló, friss - libát, disznót maga hízlal - mikor elvette, a "legszebb nő" volt Berényben. (Kedvtelve mond "nő"-t a lyány helyett, ha cifrázni akarja.) Aztán elbizalmaskodja, hogy esett, hogy mellém osztották be pucérnak.
- Kérdezték ott az egzecírplaccon, hogy ki akar egy doktor mellé? Azt gondoltuk, ott marad az ember a kórházban, hát bizony jelentkezett ott három is. "Én meg a' vónék civilbe is! - mondom - Urasági inas!" "Na jó lesz - mondja a zugsführer -, menjen cédulát váltani, osztán a gazdájához a Fiumé fogadóba, mer' ott van; reggel áll a század!" Akkor vakargatom oszt a fejem, hogy így fordult, a bajtársaim meg röhögnek. Fene belé - mondom -, vissza lehet azt még csinálni, jelenteni kék valami kifogást! Majd hallgatok én ezér az asszonytul, ha búcsúzkodni még átereszt a falumba az új gazdám. Istenuccse, az asszonytul féltem a leginkább; azt vélte szegény, ki tudja, meddig ott maradhatok. Mégis eszembe jutott: meg kék nézni elébb azt a doktort, miforma - engedelmet kérek -, oszt céduláér' aután is mehetek! Hát a fogadóba meg csak a nagyságos asszony volt; szívesen beszélt velem nagyon; jaj, de szépen kérte, hogy csak vigyázzak a doktor úrra! Osztán meg tetszett jönni a doktor úrnak is. "Jó kis embernek látszik nagyon, bánja a fene, na!" - gondoltam, engedelmet kérek alásson! Úgy mentem oszt haza búcsúzni még az éjtszakára... Ha! Szól a trombita!
- "Hé, baj van! Alarm, keljetek!"
Két percig zavaros hangok, lárma, csattogás, cihelődés... már benn is vagyunk a sorban, vakon szaladok a sötétben a közvetlen előttem szaladók nyomába, sáron, bozóton, apró gödrökön átbukdácsolva - végre az országúton, előre az állomás felé...
Ott derült ki, hogy vaklárma volt csak, az előre küldött patronille-század tévedése: egyelőre nincs orosz a közelben.
Fáradtan, tapogatózva cammogtunk vissza alvóhelyünkre megint.
- Mikor korán hajnalban, még sötéttel elindultunk - a szemközti hegyoldalon sorban kialudtak a pásztortüzek. A csapatok sorrendjét követve; s mindig ott, ahonnan épp elvonultunk idelenn.
szept. 20.
Legalább azt mondják: harmadika van. Nézem az utolsó följegyzésem; Rudkiban írtam, 12-én. Szóval, azóta barangolunk.
Rudkiból elindultunk az ezredünket keresni, hogy csatlakozhassunk, visszafelé tehát - egyelőre, "stratégiai okokból". Fárasztó, erős menetelés - majd mindig szakadó esőben: első nap például reggel öttől este nyolcig mentünk keményen, alig valami pihenővel. A Gefechtstrain a konyhával nálunk volt ugyan, de kevés a főznivaló, aztán a rövid raszton el sem fogyaszthatta az ember - sokszor kellett félbehagyni, továbbmenni. Sok ember kidűlt, betegeket küldtem vissza a sambori kórházba, kimerülteket összeültettem egy csomóba ötöt-hatot az út szélén, ha majd bírnak, induljanak utánunk! Sokszor be is értek a közeli faluban; persze akkor meg a pihenő végére érkeztek az istenadták.
Szakadó eső, térdig sár, piszkosszürke ég; sivár, nyomorult falvak. Magam is folyton gyalog megyek; nem lehetett kocsit, sem lovat keríteni számomra; de meg hiába is lett volna a felvágott, pocsék utakon. Mikor aztán pihenő volt a többinek; énnekem kezdődött a tulajdonképpeni munkám, a "vizit". ennyi ember közt, ilyen viszonyokkal minden nap akad legkevesebb ötvennek valami baja-panasza. Eleinte az ember nagyon "orvos", csupa gyengédség, csupa segítőszándék, bizalom. Akkor aztán rászakad a visszaélések, apró sunyiságok özöne, megijed a felelősségtől, fél, hogy orrot kap, ha mindenkinek hisz és mindent meghallgat, idegessé teszi, hogy nem tudhat igazságot tenni sokszor a szimulánsok és igazi betegek közt, egy hét múlva így nevelődik "katonává" s káromkodik a "páciensekre", mint a jégeső.
Posta nem jött a tájékunkra egyszer sem egész héten. Azért naponta megírtam neki egy-két levelezőlapot, néha az országút sarában állva - aztán átáztak a zsebemben, összerongyolódtak. Tőle sem jöhetett semmi hír hozzám. Még nagyon kínoz ez a tökéletes elszakítottság; oly kívülről jött és oly váratlanul. Vajon megszokom-e? S meg tudja-e emészteni, elbírja-e ép lélekkel ő, szegényem, aki állandóan, folyton veszélyben képzel - (holott arról szó sem lehet idáig) és a szörnyű idegességét nem oldhatja fel testi fáradalomba, nem vezetheti el a létfenntartás apró aggodalmaiba, mint én; - kinek állandó, elfoglaló gondom, hogy valami vétséggel vagy ügyetlenséggel nem rontsam el a dolgomat itt, hogy "előírás szerint" cselekedjem folyton s hogy mégis kijusson nekem a dukáló porció kétszersültben, konzervben, pénzben, cigarettában. Ez utóbbi nem is menne a Fejér ravaszságai nélkül. "Kár olyan jónak lenni a doktor úrnak!" De azért kikerít, amit csak lehet, hihetetlen fortélyokkal, persze, neki is jut. - A tisztek - azt hiszem -, kedvelnek; csak szörnyű élhetetlennek tartanak, amiért a pénzbeli járandóságaimat még nem sikerült felvennem. Tényleg, mind megkapta a többi, csak járni kell utána és ehhez sehogy se értek. "Szobatudós" - persze, hogy ez máris a vulgóm!
Milyen kár, hogy éppen villamos zseblámpát elfelejtettem hozni; ez itt megbecsülhetetlen. Első este, későn, egy falu alatt már - szűkös országúton egyszerre vonultunk át mink és egy másik, idegen ezred; a sötétben elkeveredtünk, vakon és ijedten kiáltoztuk egymás nevét; ők is a társaikét - és jó darabon senkinél sem volt lámpás. "Ez osztán az igazi elanyátlanodás most mán!" - szomorgott öreg Fejér. Holtfáradt az ember és szörnyű éhes és még örülni tud, hogy egy óra múlva bejut a faluba, lesz étel, lesz szalma. De több is beletelik rendesen; s mire hozzájut, már örülni sincs kedve, már éhet se érez; csak azért eszik, mert tudja, hogy az éhségtől aludni nem tudna.
Kivált nekem néha szörnyű tortúra még a szállásra lelés. - A csapat végin járok, a Nachhutban rendesen - vagy visszamaradok betegek miatt. Mire beérek, már megvolt az elszállásolás. Rendesen előre "meghívnak" valamelyik század tisztjei vagy még útközben jelzem: "Nálatok alszom!" - De aztán meglelni a rayont - s a tiszti szállást - néha egy óra beletelik. Egyik rongyos parasztház néha félmérföldnyire van a másiktól. És nyakig érő sár mindenütt!
Ezek a rettenetes szobák! - Az ágyakat - bár mindig van egy-kettő - kerüli mindenki, ahogy csak tudja: s ha muszáj, sátorponyvát, hálózsákot, katonaköpenyt ráterítünk, arra fekszünk. De a földön, szalmán nem is olyan rossz; s szolgáink pompás fejalját ágyaznak; ők rendesen a pitvarban hálnak; teát főzünk gyorsfőzőn, kitesszük a revolverünket, hogy: "Hátha russzofilek a gazdáink!" - és mesélgetünk otthonról, míg elnyom az álom - rendesen igen hamar. Bizalmaskodóbb és főleg nagyon szentimentális itt az ember! A kadétunk, egy híres operettszínésznő öccse, húszéves, katonaiskolából jött kamasz. "Azért szeretlek téged, doktor, mert te is pesti vagy!" - ilyen. De hogy ez micsoda szívet facsaró, orfeumi műdalokkal ríkatja álomba magát esténkint! Van egy dala a szegény anyáról, ki hasztalan intette őt, tékozló fiát: "De nékem cifra céda kellett!" - Fújja, bőgi keservesen monoton, verklis dallamát - a szeme csupa könny... egyszer csak nyitva a szája, alszik - halovány gyerekképével a gyertyafénynek fordulva. "Kilépni, gazdagon megházasodni!" - ez az életideálja - a háború utánra.
Negyedik nap elértük a proviante trénünket, összeolvadtunk s együtt mentünk az ezred nyomába. Végre ötödnap azt is beértük Vojtkova alatt. Mindjárt jelentkeztem az ezredorvosnál, s Fóthynak, a másik Assistenzartzt-nak is bemutatkoztam. Ennek örülök; kedves, derék ember. - Valamivel idősebb csak nálam, de persze nagy, sűrű Vollbartja nőtt most; nyílt kék szeme van és jó-szorítású keze. Mondja, hogy ő is házas, az egyéves kisfia most tanul beszélni. Egy kis vidéki városban körorvos, és milyen érett, gondolkozó; és igazán művelt, úgy látom. Mennyi lehet ilyen kis magyar városokban! Pesten, a Lipótvárosban körülabajgatnák, megtennék "jelentékeny"-nek, "talentumos"-nak bizonyosan. Milyen jó, hogy nem minden okos ember kapaszkodik fel vidékről Budapestre!
Szabadban is háltunk egyszer; gúlát raktak a fegyverekből a bakák és Zeltet vontak sátorponyvából - tüzet is raktak melegedni, szárítkozni. Bizony, most láttam, hogy "tábortűz" nem költészet a hazafias versekből, hanem ilyenkor egészség; lábmelegítés, ruhaszárítás, főtt étel, biztonság. - Végtelenül leleményes ez a bakanép, tanulni lehet tőlük sokat; milyen értelmesen építik a tűzhelyet, hogy tömik fel szalmás-földdel hirtelen a Zelt alját, hogy csinálnak benne kis csatornát, hogy az esővizet kifolyassák! - Hanem másfelől nincs, azt hiszem, indolensebb parasztja a világnak a magyarnál; az úrtól tanulni derogál neki. Délután úgy "orvosi", tanácsoló stílusban magyaráztam: "Nézzétek, fiúk, ennek az ároknak a fenekén ezt a kis pocsék vizet! Piszkos, ronda árok, azok a honvédek, akik ma a partján jártak - kolerás század, értitek? Nehogy valamelyik inni próbáljon!" - Alig fordultam előbbre, három is kiugrott vízért, nem lehettek szomjasabbak nálam pedig, bírhatták még. - Persze, hogy az anyjuk Istenit cifráztam aztán, kikötéssel fenyegetődztem, felhagytak vele, de azért: "Mi baja neki az én hasammal?" - ilyenfélét morgott halkan az egyik.
Akkor nap találkoztunk véletlenül a 46-osokkal; egy szomszéd házcsoportban voltak kvártélyozva. Átszaladtam egy percre, régi, Sz-i ismerősöket találtam. Kövesdy, a híres csellista mint orvos van velük; mondja, hogy utolsó nap egybekelt még menyasszonyával, a hangverseny-énekesnővel. Szokásosan gratuláltunk egymásnak; "hosszú, teljes boldogságot" kívánva, csakúgy, mint egyéb időkben.
Most ezeket Michován írom, egy iskolaszobában; nagy baglyakemencében krumplit sütnek a szolgáink - kávé és tea van -, a tisztek kártyáznak a "katedra" asztalánál és tréfásan követelgetik a tanítókisasszonyt. Hol van az most? Valami pesti újságpapiroson - ég tudja, honnét került s mikori - nagy osztozás folyik. "Azután nekem adod!" "Elébb nekem ígérted!". belenézek én is. Valami tárcaféle azt magyarázza, hogy a háború üdítő és tisztító fürdő a mai férfinemzedéknek; mely csömörig túltellett kultúrával és fölösen, csömörig élt az asszonnyal; itt mind a kettőtől felszabadul. A szokott, budapesti látás - maguk szerint ítélni a világot. Némi önelégültséggel elgondolom, milyen jó, magamhoz-mért mértékkel szívogathattam én azt a "kultúrát", hogy mindig jólesett, üdített és sohse volt sok. És hogy egyszer kinn Németországban egy egész szemeszteren át nem néztem nőre, csak mert valami munka épp nagyon érdekelt; s másszor is, csupa virtusból, hogy kicsit "megtruccoljam" a fiatalságomat. És ott, a társaim közt mindegyik ilyesképp volt ezekkel. Igazi "kultúrá"-tól aligha lehet megcsömörölni, hogy az igazi asszonyunkról ne is szóljak!
Szomorú intenzitással most arra gondolok, mikor - pár hete - Rómában egy reggel azt mondta, hogy én túl későn kelek, hát ő reggeli előtt egy sétát tenne mindig, míg én elkészülök. Ideges rémülettel néztem rá és azt mondtam: "Nem - azt nem bírnám el!" - Hogy ő sétáljon egyedül egy idegen városban és én várjak rá. - Jókor keltem azon túl, csakhogy ezzel ne ijesztgessen... És hogy vagyunk most?... Jár, kél, él, dolgozik tán vagy sír, folyton sír - és nem tudok felőle! És ha túl soká tart ez - azt leljük-é meg egymásban, amit eddig bírtunk és szerettünk? Igen, igen - erre vigyázni kell és lehet! Minél tovább tart, annál keserűbben és dacosabban akarok a régi maradni mindenben; ember, én: gondolatokkal, szándékokkal, érdeklődésekkel, melyek velem nőttek organikusan fejlődve bennem gyerekkorom óta. A negyedik gimnáziumig híres, nagy verekedő voltam - kijártam a tutajok alá háborúzni és négy parasztkölyökkel még kikezdtem fülig sárosan hemperegve a parti vizes fövényben. Az olvasásszeretet később jött s a komolyabb évek alatt rendszeres sportot űztem, hogy a laboratóriumi ülőmunkát ellensúlyozzam. Kedvem telt a testi játékban, sikereimben, itt, hogyne; az nagyon szép dolog - az idegek fölénye, az óvatosság és önmérséklet szépsége s az a biztos, "lovagias" érzés, hogy az ember nem árt az ellenfélnek, kivel szemben játékdühre "hecceli" magát; hogy senkit sem kell sajnálnia... És ami a háború, a tömegélet "misztikumát" illeti, ez csakugyan rossz, pesti írók találmánya. A háború - ha van - úgy látszik, elkerülhetetlen rossz ma még. - De a legprózaibb, legunalmasabb realitás; tarkázva életveszedelmekkel, melyek tudata súlyosan lehangoló mindig. S az állandó bizonytalanság kis dolgokban is - pszichikailag, azt hiszem, ez a nehézze! Az ember sohasem tudja merre, meddig, miért? Mikor lesz vége az egésznek, mikor a mai menetelésnek, mikor és hol lehet enni és aludni; s ha már pihen, nem verik-e fel újra, hogy tovább menjen? Nagy tömegben a menés sem egyenletes; gyors megiramodás, el-elakadó lépkedés, percekre megállás a szakadó esőben. - Mikor már látszik a falu és azt hittük, mindjárt beérünk - de valahol messze elől talán egy trén megy át előttünk a keresztúton vagy új parancsra várnak. És nem tudjuk, hogy meddig kell várnunk és miért. - S a fegyelem is, amit az ember készséggel és belátással vállal itt egyébként - nem olyan egyszerű dolog, mint a kaszárnyákban, hogy: "Ha szót fogadsz, nem történhet bajod!" Itt véletlenek, esélyek, félreértések, alkalmazkodások és folytonos, személyes felelősségek vannak; s idegességek is, az természetes, hisz a feljebbvalók is emberek; s az ő létüknek sem "természetes" állapota ez. És bizony sokszor egyéni megítélés, pillanatnyi idegesség vagy közbejött véletlen dönti el, hogy ugyanazért az eljárásért dicséretet kap-é az ember vagy büntetést. "Lásd Tolsztoj Háború és béke!" ...Jaj, egy jó könyv, nem is volna utolsó dolog mostan!... Egy egész könyvszekrény, egy terített teásasztal otthon, az ő süteményeivel, az ő zöld pongyolájával s ahogy a csészét nyújtja! Aztán egy szép, német Institut tágas laboratóriuma... a sok csillogó epruvetta, színes folyadékok, mindenféle vegyi szagok a levegőben s egy pompás, tökéletes szériametsző... - instrument. Egy apró kis föstött preparátumon, két üveglap közt mennyivel több "misztikum" található! Ha már éppen az kell!
...A két szanitéc, akik Rutkiban a Feldtrage miatt lemaradtak - most előkerült a szomszéd falu felől. Közben egy idegen ezredhez csatlakoztak volt és két ütközetben vettek részt vele.
szept. 28.
Egy kis magyar faluban vagyunk. Azt mondják, azért húzódtunk be most mi is Magyarországba, mert le kell küzdeni az ezredben a kolerát; s ez csakugyan nem is valószínűtlen. Most következik a mi háborúnk, az orvosoké! Hatan vagyunk, az összes baonoknál - mind együtt dolgozunk s kettő felváltva inspekciós éjjelente, az olyankor a barakk előtt hál, a tűz mellett. Nincs sok betegünk itt, 20-25 most például: akit lehet, el is szállítjuk, sokszor már a gyanúsokat is. Hat napja vagyunk itt, kétszázat elvittek azóta és temettünk összevissza, ha ötvenet. Tegnapelőtt éppen összegyűlt vagy húsz halottunk. Egyik főhadnagy mondta a kapitánynak: rossz vért szülhet a bakák közt, hogy csak elföldeljük őket; csináljunk most szép temetést. Nagy gödröt csináltak, minden századból kivonult egy Zúg díszlövésre, Debreceni kadét szép beszédet mondott; a bakák faragtak cifra kis fejfákat délig, rózsát is pingálhattak rá s a halottak nevét - zene is volt, "ríni is szabad"-ott. Nekem sietni kellett az állomásra, két hordó lysoformot kaptunk végre. Ma egész délután a betegek és gyanúsak fegyvereit mártogattam belé s a bornyúik elégetését "vezettem". Itthon (a szalmazsákomon) levelek vártak Tőle. Hihetetlen! Mennyi szeretetet, szerelmet tud rázsúfolni egy-egy rózsaszín lapocskára; mennyi aggodalmat, könnyet, elszántságot, biztatást. Végigvárja - ígéri - ezt a szörnyű időt; erős lesz a kedvemért és megmarad nekem. Akárhogy jövök, csak jöjjek vissza: ő kigyógyít, megvigasztal, kellemessé tudja tenni az életemet; s ha (Isten ments!) foglyul esném, a világ végire is utánam jön, felkeres! ...Ilyen egyszerű, erős dolgok, azt hiszem, minden asszony ezt írja most - oly igazak, ha patetikusnak hangzottak volna is félévvel ezelőtt! A felkavart világ egyszerű és mérhetetlen nagy szenvedéseket zuhogtat ránk, melyek közt minden pátosz kevés. A sorsjátékban a legkisebb tét: az épségünk vagy az életünk. - Még az elválás előtt tanakodtunk, mit áldoznánk, ha választani lehetne - még legszívesebben: s az egyik lábamat közakarattal odaszántuk. "Ha a fejed s a kezed megvan - mondta -, dolgozhatsz, egész ember vagy!" A sportokat kellene csak elhagynom - persze!... Azt is mondta, ha megvakulnék... nem, inkább ne éljek akkor; nem tudná derűssé tenni az életem! - "Dehogy - feleltem -, csak hadd élni úgy is! Te majd olvasol nekem, néha diktálok: hallom a hangod, velem maradsz!" Hihetetlen, mennyire megbízom ebben az asszonyban!
- Szeretném most lejegyezni ennek az utolsó hétnek is az "élményeit" (ő is kér erre egyik levelében), s most látom - hihetetlen, hogy összefolytak! Az ember csak az első napokra emlékszik jól - azontúl oly fáradt s oly egy egyforma minden. "Ha tudná, milyen állat vagyok!" - ötlött eszembe sokszor, mert egész napom legnagyobb szenzációja az volt, hogy egy idegen trénnel találkozva fejenkint öt kockacukrot és drámacigarettát kaptunk tőle. A mienk akkor elmaradt volt és kiszórta a raktárát - nehogy az ellenség kezébe jusson.
Mégis tudom, hogy sokat, sőt mindig gondolkoztam menet közben is; de a külső benyomások iránt eltompul az ember: nem érdeklik. S az ember nem függetlenül bolyong, hogy megállhasson szemlélődni itt-amott, ha kedve tartja és szép fát, hegyet, furcsa házikót lát meg. Szédületes tömegben, trapp-ritmusban, folyton szemek előtt. Az, hogy az ember sohasem lehet egyedül!
Most, hogy kipihentebben erőlködöm, felötlik egy-egy mozzanat, egy látvány, egy pillanat hangulata; idejegyzem, mielőtt végképp elfelejteném!
Tizenkettedikén - gondolom - történt, hogy a századomat visszaküldték Vojtkovkára, hogy ott várja be és "fedezze" a trént - más szóval: segítsen a kocsikat kiemelni a sárból. A trén másnap délben jött és mindjárt mennünk kellett, otthagyni a félig főtt tiszti ebédet az iskolában. De Fejér az utolsó percben kikapta még a levesből a húsdarabokat s pár marék félpuha rizskásával együtt papírba göngyölte - valami osztályozási naplóba vagy tankötelesek lajstromába, amit a tanító ott hagyhatott.
A szekerek sokszor elakadtak és mi szabadon ácsorogtunk azalatt, míg ott 5-6 lovat is befogva hajszoltak a karszalagos parasztkocsisok. - Emlékszem egy szép, jószagú fenyőerdőre és szerettem volna megmutatni neki; akkor szép napos idő volt egy órára délelőtt. - Éjjel a szabadban háltunk; este sötétben odabotorkáltunk a kunyhóhoz és kaptunk jó teát, gulyást - csak kenyér nem jutott. Fejér leügyeskedte a trénről az alvózsákom s a kis szürke szatinpárnát a hímzett felírással... Azért reggel felé a hideg ébresztett fel. Beballagtam az erdőbe, ahol fáklyafénynél vágtak a szekereknek utat. Szép volt!
Igen, a szentgotthárdi fiúval aludtam együtt; azzal, ki a zászlót viszi; önként ajánlkozott erre a feltétlenül veszedelmes szolgálatra. Sokszor néztem már kissé fájdalmas érdeklődéssel útközben is: az arca intelligens és jó - hasonlít Tóth Árpádra, ki verseket ír a Nyugatba -, csak keményebb és fáradtabb még; s az alakja atlétai. Mint rendesen azokkal, kik nagyon rokonszenvesek nekem - nem tudtam hozzá mindjárt barátságos lenni; különben is hamar elaludtunk. - A 46-osok később megint elvonultak mellettünk. megláttam egy Lórenz nevű ismerős orvosnövendéket s átkiáltottam: "Édesapád üdvözletét küldi, Sz-ben, a kávéházban beszéltem vele másodikán!"... Milyen naivitásnak tűnt akkor, hogy az öregúr mondta: "Ha majd összetalálkozik az én fiammal a csatamezőn!"... És lám!
A termoszüvegben volt még meleg teám a múlt estéről! Kitűnően esett!...
Délfelé beértünk egy faluba, melyről az a hír járt, hogy erősen fertőzött, nyolcvan halottja volt. Egy kis téren, egy ház előtt hosszúkaftános zsidók állnak és várnak. Az egyik nagy hajlongásokkal a kapitányhoz lép és megkérdi - mivelhogy hosszú napjuk van és a szertartáshoz tartozik valami rekedt és éles hangú kürtformát megfújni -, hogy szabad-é azt nekik?... A kapitány mosolygott, persze, persze - kürtöljenek csak bátran! Egy zsidó önkéntes be is ment az imaházba, nagyon ünnepelték. Én is szinte bementem, de elszégyelltem magam, mert még az iskolából egy papirosban hozott disznóhús darabkáit akkor rágogattam le épp a csontról. -
Másnap a bakák pihenő alatt fogtak egy 18 év körüli, mezítlábas, szőrsipkás, betörőképű rutén suhancot, hogy kém lehet, suttyomban kerülgette a századot és nem tudta igazolni magát. Továbbmentem, nem tudom, mi lett vele aztán; csak szemembe tűnt egy percre tehetetlen, hülye nézése, ázott és kétségbeesett mivolta. A bakák túlbuzgók néha a kémkeresésben; így olcsón lehet "jó fiú" lenni; - s elszontyolodnak, ha kiderül, hogy a pasas ártatlan, el kell ereszteni. Múlt reggel is mutogattak két apácaforma nőt, lassan mentek a szemközti hegyen, szinte a gerincen végig, az alakjuk megnyúltan a felhős égre rajzolódott a hosszú ruhákban. "Nem asszony az egyik se, fogadok!" De a kapitány szólt, hogy ne bántsák, ösmeri, egyszer már igazolásra szólította őket; egy közeli, hegyi szerzet tagjai s a kolerásokat, betegeket összeszedik a csapatok után, beviszik a kórházukba.
Rosztokán őrült nyomor. Alig tudtunk egy koleramentes házat találni; onnét is, a szobából ki kellett hajszolni elébb a disznót a malacaival. A tehenet a pitvarba hozták, de tán csak most, tőlünk féltükben. Bizony a baka fej, rendel, "rekvirál", ahol lehet (ezt a szót leghamarabb megtanulta) - spórol a századnak, ha tudja is, hogy kifizetnék, amit vett, csak jelenteni kellene. A gyümölcsfáknak eleinte úgy nekigázoltak, hogy végre is ki kellett köttetni egyet "egy almáért" intő példaképp. A többiek, ugyanabban vétkesek másszor - valami furcsa, kárörvendő kíváncsisággal bámulták -, sőt amelyik (cinkosa, biztatója) öt perce még vele drukkolt, most fölényesen megy el mellette: "Na, komám, te megjártad! Máskor ne kívánd a tiltott gyümölcsöt!"
Rosztokán volt-é az?... Igen, ott; hogy egy öreg paraszt átjött a szállásunkra, mert hallotta, hogy van itt egy pan doktor. Hát éppen meggyógyíthatná az ő anyósát, már fél éve kínlódik; itt bizony esztendőben se látnak orvost: város, patika messze, fuvar sincs most. - Megfogta a tolmács-baka köpenyegét, az meg az én kezemet: úgy mentünk át vaksötéten, sáron át a "szomszédba" - fél kilométerre (valami keveset tán nagyítok). A vénasszony nyögött az ágyon, kívüle még tizenegyen voltak a szobában. Ki tudja, mi baja - rákja is lehet! Sem mód, sem idő meggyőződni, csillapítót írtam - (félnap jó lóval a patika), s adtam be neki egy ópiumos pirulát - hagytam is belőle. Reggel már dicsekedett a tolmácsnak a szomszéd, hogy használtak is.
A természet kényének kiszolgáltatott, tán lusta és buta, vagy kisemmizett, nyomorult nép; állatian közönyös. Emlékszem, egy házban halott volt éppen - fáradtan cihelődtek létrákon a padlásra valami deszkafélét keresni koporsónak. Soha ilyen semmit- mondó, bamba arcokat!
De bennünk is egyre tompább közöny van minden iránt, mi kívül esik katonasorsunkon. Egy parasztszobában, hol ötünknek ágyaztak, már feküdt egy menekülő család. Lengyel orvos, a felesége (szintén orvos), most négyhetes gyerekágyas, a gimnazista öccs, az újszülött. Ennyit Matyi, a hadnagy szedett ki belőlük ágyvetés közben. A kadét oldalba bök: "Ez most kurizálni kezd, nem alhatunk!" Dehogy kezdett! Mire elkészítette a szolgája a fejalját, két perc múlva horkolt velünk együtt. Honnét menekülnek? Hová? Miért szült le ebben a rongy faluban? - Senki nem volt "kíváncsi". Mit? Nekik csak jó! Menekülnek, amerre tetszik - onnét, ahová mi megyünk!"...
Egy következő szállásunk nagyon más volt, kuzninán egy úri kastélyba kerültünk. A gazdái Sanokba mentek, mindent nyitva hagytak valami kulcsárnőfélére; a szolgáink főzhettek is a konyhán, csirkét szereztek, tojást, tejet. De mindennél nagyobb, igazi szenzáció volt most a "szoba" - (amit mi annak nevezünk s e hetek óta szinte feledtük, hogy milyen) -! Emlékszem, hogy valamelyik parasztviskóban már szinte könnyekig meghatott (magam sem értem) egy cinkanál "Norddeutscher Lloyd" felírással; Amerikát járt gazdája úgy lophatta a hajón. - Micsoda képzeteket idézett fel bennem: nagy német város, részvénytársaság, tengeri út, hajó fedélzete! - S itt a kastélyban most szőnyegek vannak, párnás bőrszékek, függönyök. A tisztek a szekrényekből mindent kiszedtek, megmarkolásztak, megszagoltak gyerekes mohósággal. Egy viselt, zöld selyem női ruha a szekrényben; és minálunk otthon is lóg az ő szekrényében egy épp ilyen színű!...
Tálalták az ebédet. Akkor szól a kapitány: valami négy kolerában meghalt honvéd van itt egy színben napok óta, most mondja ez a paraszt, eredj, doktor, majd ez megmutatja - de kell temetni rögtön! - Bizony, már oszlásnak indultak. Fejéremnek csak az nem fért a fejébe, hogy hát mégis lehet szegényeknél egy pár forint; ezüst vagy papiros a zsebükben; az államnak is kár, ha így velük temetjük a földbe! Többször is emlegette az államot; míg nagy nehezen belenyugodott, hogy nem szabad hozzányúlni. Mire a kastélyba visszaértem, alig volt ennivaló - egy kis csirkecsont, miegyéb. Éhes volt a többi is, szegények!
Mire is emlékszem még? Itt már hallottuk az ágyúszót! "Szólt a levegő!" - mondja Fejér -, de nem volt parancsunk az ütközetre, sietnie kellett a visszavonulással. Csak "Fühlung"-ban voltak hátvédeink az ellenséggel. - elszabadult trénlovak szerte kószáltak, a bakák kifogtak maguknak s az összes kohók (így hívják a "Koch"-ot, a szakácsot) így jártak földig érő lábbal az apró parasztlovakon - lovasított bakák -, míg el nem tiltották tőle őket. Viszont sok gyaloghuszár és elmaradt, ezredét-vesztett katona csatlakozott ideiglenesen hozzánk.
A falu alatt végre jutott nekem is szekér. Egy rutén atyafi élhetetlenkedett ott, vesztére - rákiáltottak, honnét való, mibe jár? Hogy Dobromilból, maródiakat szállított le Sanokba, most visszamegy. "Mehetsz már oda, ott már az ellenség van!" Megijedt, csapkodta a kezét; valaki oldalba bök engem: "Doktor, ne élhetetlenkedj, kérd el azt a kocsit magadnak!" Azóta úri módon utazunk, szivarozunk Fejérrel a szalmaülésen, bár zsúfoltan kicsit, mert két-három maródit mindig hoznunk kell. - A trénnel jöttünk; valaki figyelmeztetett, hogy nézzem a zsidó önkéntest; imaszelence a homlokára csatolva, a kezében gyeplő - egész úton, egész nap buzgón imádkozik.
Mezőlaborcra értünk. Fenn a hegyen, szerpentinút végén a nemzeti szín oszlop - a táblán: "Magyarország, Zemplén megye". A bakák sírva ölelkeztek össze a tarka póznával, az ezredes törülgette a szemét.
Most itt vagyunk egy kis magyar faluban és én leveleket kaptam, ma már másodszor. Itt rendesen működik a posta.
október 5.
"Mikor megyünk tovább?" kérdezgették s az ezredes felelte: "A doktoroktól függ!" Ilyen nagy urak voltunk! - Tegnap végre jelenthettük, hogy két napja nincs új megbetegedés, leküzdöttük a kolerát. - Ma itt a parancs; holnap korán reggel indulunk. Gyors menettel újra. Sokan biztosra állítják, hogy Kirov alá, most aztán már egyenest az ütközet közepébe.
Egy lépdaganatos hadnagy megy haza ma este még vasúttal Budapest felé; az eddigi harctalan-háborús időből e kis jegyzeteket elküldöm Hozzá. Még írok hamar egy hosszú, hosszú levelet.