Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / ·
Nancy. - A postán. - Régi ismerősök. - "Szemben a Frauenkirchével. - Barzini. - Painter László. - Miss Petrás. - Antik exodus. - Dandy kutyám két aranyszeme. - Önvallomás. - Érzések és gondolatok bőségszaruja. - Tartalék franciák. - Kötelesség és érzés. - Menekülők ezrei. - Emberi társadalom elmélete. - Boldogság. - Idők előtti epopeiák. - Modern vonás. - Batárok, omnibuszok, biciklik és varrógépek. - Milyenek az emberek. - A forradalom gyermeke. - Korlátoltságok és engesztelhetetlenségek. - Nagy sötét parasztok. - Egy nő. - Gazdátlan libák. - A tömeg. - Egy nagy kövér koca. - A nagy francia zamatos nemzeti szó. - Egy vak parasztasszony. - "Viens mon prince!" - A mérleg. - Szánalom, rokonszenv, meghatottság. - Szolidaritás. - Amit Herbert Spencer nem látott. - Rolandné asszony és Camille Desmoulins. - Egyazon szerzet. - No dignity. - Fogoly-pacsirta. - Párbeszédek. - Vén Goriot-k és Grandet-ék. - És mind akik jönnek. - Egy-egy szekér hölgy. - A balzac-i komédia. - A nagy vizionárius. - Ki kellett volna ezekhez? - The rotten people of Zola. - Maupassant, Semiramis, Wilde. - Egy gramofon. - A nancy-i állomás parancsnoka. - Francia tisztek. - Le Bargy. - Angol tisztek. - A pályaudvar előtt. - A parancsnok. - Steeple chase. - "Nem tudom." - Aki benne van minden franciában. - Egy szent! - Én is egy szent vagyok! - Egy hadsereg távírótiszt. - Jegygyűrű. - A sürgönyöm. - A király. - Je vais me fâcher. - Használjunk aktuális harci kifejezéseket. - Egykor, jobb időkben. - Szolgálatom nehézségei. - A groom. - A peronon. - Kalapskatulya és ágyú. - Vonatok. - Jelzőtáblák, rudak és szemaforok. - A parancsnok. - Tragikus alagútszerűség. - Újra zöldellő Courbet-k és pórias Watteau-k. - Tengerentúli katonák. - A dió. - Egy másik afrikai.
Nancyban ismét ráakadok az autómra, a kutyámra és Davis inasomra. Mind jól vannak, köszönöm.
A postámat is megkapom, bárha csak hiányosan. Az újságaim is itt vannak. D. hadnagy egy rövid sürgönyben Lüttich ostromát ajánlja. Hogyne! Lüttich! Sajnos csak Párizson keresztül lehet Belgiumba jutnom. S innen Párizsig, e pillanatban - elborzadok.
A leveleimet felbontom sorra, szíves engedelmükkel: itt van Kipling, old chap, hű barát, drága szemüveges, néhány meleg sorban Rottingdean sziláiról. Finom, gyöngyszemű írásai mögött, a túlsó oldalon, bájos ragasztékul Turkestanoff hercegnő küldi üdvözletét, gótikus betűinek hieroglifáiban: "If you don't propose what you mean to do, I must propose to you."
Vajon mire céloz a hölgy és mit akar mondani? Oh, dear!
Egy másik levél. Drága De Bebéby ír: "A viszontlátásra Münchenben, a Thomas Braü-ben, szemben a Frauenkirchével." Egy harmadik levél, Sir Durner-Werzens, csak egy információ. Egy negyedik, Barzini, aki száz fontot kér (hundred English pounds), egy ötödik (tele művészi hibákkal a helyesírásban) painter László, aki tudatja, hogy ismét kitért, betért, megtért, letért előbbi ősrégi hitéről, most meg a nemzetiségéről, s egy hatodik, a legkedvesebb: "Kívánom, hogy jó egészségben térjen vissza" - ezt Miss Petrás írja, drága szívem, a Daily-színházból.
Odakünn az utcán, a nancy-i postahivatal előtt, ezrével vonulnak el, az antik exodus minden nyomorában és a pályaudvarok irányában, a kelet-francia földrészek menekültjei, nagyrészt ijesztő népség s köztük, tisztességesebb külsővel, öreg hölgyek feketében, komor parasztok és csendes ősz papok, akik a sorok élén mintegy vezetik e bibliai vándorlást. Én itt vagyok a küszöbön, a nagy autóm előtt, amelyről Davis inasom jóindulattal mosolyog felém és Dandy kutyám rám mereszti két aranyszemét, a várakozás, a megfigyelés, az emberfölötti hűség és ragaszkodás ama gyönyörű tekintetével, mely minden színésznőt, táncosnőt, Messalinát, Fredegondét, Medici Katalint és Salome hercegnőt túlszárnyal és a mennyek fényéből látszik bevetődni egy foxterrier pillantásba. Soha társadalmi ünneplés és újságírói sikerek, mandzsúriai leveleim történelmi jelentősége és dicsőség nem nyújtották és nem nyújthattak annyira emberi méltóságom és művészi kiválóságom öntudatának nagy érzéseit, mint ez a páratlan tekintet egy kutya két szeméből. Mi mindent érzek előtte! Először érzem azt, hogy ellentétben e földönfutókkal, bár magam is messze vagyok a Piccadilly aszfaltjától, mégis van otthonom, hazám, szülőföldem, kandallóm és tüzem a kandallóban, mely szelíd és békés lángjaival a könyvpolcomat világítja be, a könyveimnek színes fedeleit aranyos betűkkel. Továbbá érzem azt, hogy amint ez eb két drága szemét felegzaltálom egyéni érzésem húrjain, azonképpen mindenben, ami e világon van, amit láttam és éreztem e világon, merőben én vagyok és merőben eredeti, oly eredeti, mint például egy hím zsiráf egy datolyapálma alatt, és hatással sem volt reám semmi más soha, csak amit magamból hoztam ki megborzongva, nagy fölérzések, meglátások, tiszta gyönyörök és szenvedések után. Továbbá érzem azt is, hogy egészen magányos vagyok, mert még Sir Durner-Werzens a Times-tól is engem utánoz (a többiekről nem is szólva, quantité negligeable), míg én csak magamat utánzom. És érzem, hogy soha senkire nem szorulok, hogy valami kiváltságos kontaktusban állok a közvetetlen megismerések ragyogó forrásaival, melyek e lét s e pálya minden fázisában, rejtélyek és tünemények előtt, ez egész nagy világbazárban oly üdítően zúdítják felém titkos vizeiket.
S mi minden van még, érzések és gondolatok micsoda bőségszaruja ömlik, a Dandy két aranyszeme előtt! Az állatnak van valami fizikai költészete, mely kecses formáiból, egész kötéséből száll elő s amit az ember nélkülöz. Isteni eredete az emberénél szembeötlőbb, mert itt minden csak érzés és csak az érzés isteni. Amint nézem, e menekülők bús és zilált áradata mögött, a sűrű sorokban elvonuló tartalék franciákat, mind megy, mind megy, meghalni a hazáért persze, komor és hideg kötelességből, holott hány adja oda az életét örömmel, mikor egy nőről van szó! Kis franciák, kis franciák, milyen fura az élet, mi?!
És gyorsan beülök Dandy mellé a kocsiba és vágtatunk a vasútra. Innen próbálok sürgönyözni, minthogy a postán nem lehet.
*
Az út, beláthatatlan mérföldeken át, az egész város, minden tér, minden utca, minden hely és szöglet a menekülők ezreivel van tele. Rettenetes porban és zsivajban, tolongva, megakadva, szitkozódva s kétségbeesetten, mint pokoli színházégések karzati közönsége, sietnek, szaladnak, loholnak előre, tragikusan.
Dandy de magasan az autó ülésén s a párna szögletéből csöndesen morog a rémes tömeg fölött, befelé hangzó monologizálással.
Már most nem tudom, ki találta ki az emberi társadalomnak azt az önzésen, haszonlesésen, leleményen és ravaszságon alapuló elméletét, hogy az emberi társaság vagy társadalom nem más az egyén boldogságánál, amit magának ügyesen megszerez a mások rovására.
Vajon hogyan lehetne e pillanatban applikálni az effajta teóriákat? Boldogság? Uram isten! Ez tűnik most a legotrombább fikciónak az emberi berendezkedésben. Még a nyomor is túlnő, e tömeg nyomora, az emberi méreteken. Mintha idők előtti epopeiák, az emberiség történetének legrégibb s legelavultabb lapjai térnének vissza és elevenednének meg ez elrémült futásban, földeken, utakon, városokon át! Vad néptörzsek iramlása, elrettent menekülése szodomai förtelmekből, lehetett ehhez hasonló őrület, amint a mérföldeken át torlódó megriadtak, rettegők, feldúltak és lihegők, lobogó hajjal és lerongyoltan a fákat döntik fel rohanva s az utak porát felkavarják fehér rongyokban táncoló szörnyetegekké, kétségbeesett hullámzásuk mögött.
S van itt valami modern vonás, valami modern szín, festék és felfogás, mint a Jean Beraud Krisztust-imádó tömegein, ami az egész hajszát még ocsmányabbá teszi. E menekülés bibliai jellegzetességét, e nagy futást családi otthonokból, régi házakból és pitvarokból s öröklött tűzhelyek mellől, e zord rohanást a rettegés ősi ösztönében egyenesen megcsúfítja a modern eszközök és találmányok rikító anakronizmusa, a francia régi batárok és omnibuszok tömege, a sok bicikli és a sok varrógép a társzekerek tetején.
S az emberek oly ijesztők, oly gyalázatosak, uram bocsáss, oly rútak! Nem az angol falvak szép szőke és arányos Dickens-figurái ezek, nem a skót halászok sötét és pittoreszk serege, hanem a francia rög durva és olthatatlan parasztjai ezek, akiket Millet hasztalan eszményesített az estéli harangszó melankóliája alatt. Egy-egy szegény menetelő, egynémely bánatos nő, mint az álomkóros, s itt-ott egy öreg pap, szelíd plébános a ruháját megemelve, elvész és elsodródik a tömegben, még mielőtt rokonszenvet kelthetne. De a többi mind, az egész nagy lázas együttes, a forradalom gyermeke, a mezők, ekék, barázdák és kaszák alkonyati népe, ádáz, feldühödt, megrökönyödött e percben, hogy most nem ő öl és nem ő ölhet, de őt üldözik és ölhetik! Kérlelhetetlen tradíciók, korlátoltságok és engesztelhetlenségek, atavisztikus ösztönök s a nagy szomjúság a gyűlölségre, egész alantas nemzeti létük megkérgesedve, mintegy együtt hömpölyög feldúlt üstökükkel, a felkavart levegő porfelleges riadalmán.
Nagy sötét parasztok, kék zubbonyban, vasvillásan, megcserzett arccal, mint egy darab régi bőr, úgy jönnek bőszen, a sáros facipőkben, a rögöt felrúgva maguk előtt, kigyulladt vénségökben szikrázó szemekkel. Ott hagytak mindent, a földet, a kertet, az istállót, a házat s a falu ég mögöttük! Az asszonyaik, mint az erineák, mint haragos baglyok az árkok szélén röpködnek, könnyedén és megroskadva piros kendőikkel és súlyos batyuik alatt. Egy nő jön, meztelen mellel, amelyhez egy csecsemő ragadt. Az emberi sorokban gazdátlan libák, a nyakukat magasra nyújtva, az ég felé hápogják rejtélyes bánatukat. A tömeg lohol, hullámzik, siet, a megriadt lélek magányos monologizálásában, csoportokra szakadva, majd összetorlódva ismét és megbotolva időnként, hangos kiáltások és sikolyok zűrzavarában, amint a kocsik, szekerek, biciklik is mennének előre és egy eltévedt nagy kövér koca, dús emlőit lóbálva, áttörne a sorokon, a menekülők lábai között. A nagy francia zamatos nemzeti szó hallatszik, Cambronne emléke a Waterloo-i síkságon, megszámlálhatatlanszor! Egy talyigán egy vak parasztasszony ül, kiégett szeme merevségével, módos selyemkendőben s aranyfüggőkkel a fülében, s mellette, egészen közel az ülésen, egy nagyfejű kövér parasztfiú szorong, akire mások, nyilván földiek, a szomszédos szekerekről, keserűn átröhögnek, obszcén célzatokkal. Egy aggastyán, tüneményesen törpe, száraz és sovány, egy tarka borjút vezet kötőféken, hallatlan hívásokkal, vékonyka hangján, mint a síp, gyűlölködő gyöngédséggel: "Viens mon princ!" A borjú megállt az út közepén és néz és néz és az egész tömeg haragra gyúlva püföli és rúg rajta és elsöpri magával. És másutt egy parasztasszony, komoran, a földre szegzett homlokkal halad az ökre előtt, mely békén jön utána s két apró parasztcsemetét hoz, egy-egy kosárban átvetve a hátán, mint egy mérleg serpenyőin. Az innenső kosárban, a kisebbik fiú mellett egy malac hever és sivít megkötözve, nyilván, hogy fönntartsa, leleményes súlypótlásával azt a túlsó kosarat, melyben a másik kölyök jóval testesebb. És mind jönnek, lihegve az állatokkal és hajszolva az állatokat, egymásba torlódva s egymásba fúlva a rettenetes porfellegekben, mint bolyongó néptörzsek s földönfutók, ímhol már letörve és megroskadva e tragikus menetelésben, amelyből füstölgő homlokuk s megfogyott dühök illata száll.
Egy nyílt udvarba húzódva be a kocsimmal, részben, hogy útjokban ne legyek, részben, mert tudom jól, hogy automobilos jólétemet s leberetvált arcomat kíméletlenül leinzultálnák, úgyszólván lelki rejtély előttem, hogy ösztönszerű irgalmasságom miért nem indul meg feléjük s miért nem érzek sem szánalmat, sem rokonszenvet irántuk, de sőt némi halvány meghatottságot sem érzek. Nem a fajbéli idegenkedés ez, szó sincs róla. Mert hiszen, a földi nyomornak e nagyszabású kaleidoszkópja előtt, ez irtóztató emberi látványosság előtt valami tragikus sors átkában eszembe se jutna ellentétes fajokra és kultúrákra gondolni, s emberi ösztönöm inkább annak a nagy szolidaritásnak érzését válthatná ki belőlem, amelyről Herbert Spencer is beszél, a vén bolond, aki ilyen menekülőket és ilyen förtelmes képeket soha életében nem látott. Nem látott ilyet sem Marx, sem Shakespeare, sem Jean Jacques, sem Gustave Hervé, hogy őt sem felejtsem el, nem látott ilyet senki ama réveteg és nagyhangú szociológusok közül, akik andalogva borultak le a néphez megváltó eszméik fáklyatüzével és jóságos igazságoktól dagadó kebellel. Nem látott ilyet, csak Rolandné asszony és Camilles Desmoulins, a maguk respektív vérpadán, és ama francia király és királyné, akiknek szintén levágták a fejét a Place de la Revolution közepén. Oh igen, ezek láttak effajta vadakat, effajta gorillacsordákat, akik most mennek, loholnak és menekülnek, mint a régieknek édes testvérei, egyenes ivadékai, azzal a különbséggel, hogy ezeknek most rosszabb dolguk akadt. De ez mind egyazon szerzet, egyazon család, egyazon lélek, az olthatatlan és közös vonások átöröklött pazarságában, valami leírhatatlan és gyalázatos rútságban főleg, ami végképp elzárja előlük a szívemet. És oly rútak és oly csúfak, tessék megérteni, hogy sem bánat, sem szomorúság nem szövi át visszataszító külsejüket, s hogy meghajszolva, kitaszított nép, zord gonosztevők csürhéjének tűnnek, erkölcsiség híján, a bensők lázas sivárságában. Kihajtva ősi pitvarokból, megszokott korcsmákból, górékból és istállókból, az eltévedt tehenek bánatát sem csengetik a nyugtalan kolompok hangján, és csak megriadva és csak haragra gyúlva, és csak lobogva, nagy kemény, kegyetlen parasztok, a fájdalmuk oly alacsonyrendű, oly becs nélkül való, oly sárral festett, mint maga a föld, amelyről elszakadtak. Földönfutók, üldözöttek, apáik kunyhóiból kivetettek: a nagy förgetegben, mely végigkuszál rajtok, csak söpredéknek látszanak. Undok és alacsony nép és nem is méltó a szenvedéshez. No dignity. Mindaz, ami történt velük, az egész nagyszerű sors a fejük fölött, sokkal több, sokkal fönségesebb, sokkal megindítóbb és harsogóbb, mint amit éreznek belőle.
És amint nézem, mind idegesebben már, én, aki Cromwellt is utálom, amint nézem végtelen elvonulásukat, a megriadt arcok, meghajlott gerincek, súlyos batyuk, zsákok, tarisznyák és tovaráncigált állatkíséreteik hajléktalanságát, felkészültségét és elvándorlását valami részeg Noé-bárkája felé, hirtelen egy fogolypacsirtát látok, amint kiröppen, szabadultan, az összetört fakalitkából. S elragadtatva nézek utána, a lelkem minden üdvözletével, már ott fönn, rögtön, a kéklő egekben, ahová a por és bűz és szag és nyomor föl nem ér - pacsirta!
A ritkult sorok mögé aztán lassan kidöcögök s próbálnék jönni előre, szerény tülköléssel.
- Hé! - kiáltja Davis.
- Mit hé?! - harsogja egy hang.
- A la chaudiére! - ordítják többen, fenyegetőn.
A waterlooi érv is hangzik, a nagy francia nemzeti szó, megdöbbentő zamatossággal.
- C'est un boche! - üvölti egy öreg szipirtyó, mint egy boszorka, nagy sárga fogakkal.
Mintha lehetséges volna, hogy itt e percben valaki burkus lehessen! Oh dear! Micsoda hülye nép!
- C'est un anglais! - kiáltja valaki. - Laisséz-le, un anglais, vous dis-je!
De azért néhány merde! - hangzik, keményen, puhán, Cambronne-i dicsőség!
És ismét meg kell állanom, meglapulva az árokszélen.
Hosszú mérföldeken át mögöttem az exodus tart, szakadatlan. Rozoga és elborult parasztok közt, lompos kutyák szaladnak, a francia faj kitűnő griffon-jai, akik az autóm kerekét szagolják meg és fröcselik le géne-nélküli egykedvűséggel, miközben Dandy rájuk mordul, kihajolva a saroglyán.
- Don't warry - mondom a kutyámnak, ahogy szoktam - ,ez a háború.
- Hát persze! - mondja Davis röhögve.
S a sofőröm egy cigarettára gyújt.
Várunk, még mindig várunk.
A kép egyforma, egyhangú, változó arányaival és színeivel beleszürkülve a porba.
Vén Goriot-k és Grandet-ék jönnek, a Cabinet des Antiques kisvárosi figurái is jönnek régi batárokban vékony rugókkal, az Albert Savarus vakbuzgó hölgyei, gonosz és kancsal szemű vénkisasszonyai azokban a régi formájú járművekben, melyeket a francia caléche-nek nevez. Mind jönnek, megmozdultan, felkerekedve, tovatántorogva piszkos kis francia falvak, majorságok, kunyhók és csőszlakok, mind jönnek, ami eleven élet és csak a falak, a tetők, a szalmák s a tornyok maradtak otthon, a földbe ékelve. Holott mintha maga a föld is jönne a fekete parasztban, a fekete parasztban, csak ezt mondhatom, fekete parasztban fekete körmökkel, amelyek látszanak, fénylenek, fenyegetnek, megnőve, mint a fegyverek, mint a saskarmok, vastag fekete sűrített bársonyokkal bennök, meggyülemlett humusszal bennök, állatok és trágyák szennye évtizedek óta a körmök alatt koncentrálva, s ami a sírba is együtt száll velük.
És mind jönnek a kis helységek, községek, mezővárosok a nancy-i határban, a nancy-i vasúthoz tartozók, magányos klastromok fekete hölgyei, viruló apácák üvegoldalas postakocsikon, fonnyadt dámák, továbbá levendulás hálószobákból, muskátlis ablakok mellől járásbíró- és jegyzőkisasszonyok, lódoktorok hitvesei, körorvosok leányai, polgármesterek niéce-i, városik kovácsok, pékmester, vincellér, borbély, korcsmáros, kisügyész, vámfőnök és kapitány női és szüzei, hangos és rikító vásárra-járásban a nyitott szekerek lócáin, vígan és búsan, pirosan és szürkén, nagyokat döcögve, az ifjabbak kacagva, a vénebbek röhögve s olykor sopánkodva s panaszkodva is, az elferdült nézések hipokrita bújával, kényeskedésével és megbotránkozásával, amikor időnként, a változó trapp véletlenében, egy-egy szekér-hölgy utoléri őket, a nagy virágos kalapok bokrétáival, egy nagy szekér-hölgy, aki szintén menekül, tolerált házak hazafias tündérei.
És amint mind itt vannak s itt elkanyarganak s mind itt reprezentálódnak az élet nyers színében, amint falvakat és városokat, a figuráik bábjátékában, a nagy háború itt elsodor előttem, önkénytelen belelátok, mint egy felhasadt műhely gépeibe, az egész balzac-i komédia drótrángató velejébe. És minden emlékem élénk és nyüzsgő felzúdulásán, e kiváló Honoré, e drága és spekuláns lélekbúvár százféle fonákságát érzem, szavakkal csinált művészetének egész nagy várkastélyát, palotáját, márványtermét, parthenonját tündöklő valótlanságból, ragyogó fikciókból és légbeli ékítményekből, földíszítve és felgazdagítva, önök tudják, hány féle, száz féle, lelki, szellemi s anyagi kombinációkkal, kis szögletekkel, kis rajzokkal, anatómus elmélyedésekkel, föstésekkel és mintázásokkal, megfigyelésekkel és jellemzésekkel, s mi mindennel még, ami sohasem volt igaz élet és sohasem volt valóság. Mind más színű és más bélésű, mind rondább, ocsmányabb s primitívebb, s mind más gépre jár, a falusi ember és a vidéki kisasszony, mint ahogy ez a nagy vizionárizus visszaadta őket. Ami oly pazarul gazdag e francia Homérban, merő szegénység és nyomor e szánalmas életekben, melyeket érzés nélkül, nyers anyagiság otrombaságában sodor és kerget a német invázió. Nincs köztük egy arc, egy szem, egy hang, egy mozdulat, semmi, amit Balzac látott. Ki kellett volna ezekhez, micsoda Sátán, micsoda Sade, micsoda Aretino, micsoda poklok költője s olympusi pornográf, hogy megrajzolja őket! Balzac egy szegény úriember volt, olykor gonosz is, nyilván mindig gonosz, de duzzadt lelke, mint egy rezonáló nagydob, soha oly mélyre nem süllyedhetett s oly mélyen nem szólhatott, hogy e szörnyetegeket adja vissza, e lelki bélpoklosokat. Valami általános, valami ijesztő, valami megmagyarázhatatlan és sohasem látott gonoszság tükröződik itt e zűrzavaros vándorlás fölött, mint egyetlenegy nagy irtóztató arcon, valami borzalmas gonoszság e felkavart életek legtitkosabb ösztöneiben, melyek úgyszólván kívül esnek művészi kezelésen és elképzeléseken. Ami itt összegyűlt halálos verejtékben, ami itt összefolyt az epék tengerében, azt talán egy Dickens felszedi valaha, ha Shakespeare-nek születik. Másra, vajon kire gondolhatok még itt? A Zola rothadtjai [*] , alkoholistái, eskórosai valósággal disztingvált úri népek e tovatolongó emberáradathoz képest, s a Maupassant vad parasztja s drága Boule de Suif-je micsoda illat, erkölcs s micsoda szemérmetesség, micsoda gyöngéd szűziség azokhoz a lázas viaszbábokhoz képest, akik kiföstve, mint Semiramis, egy zöld kocsin döcögnek s nemzeti nemöket mentik meg s szállítják el mintegy a homlokukra csapva, a poroszok elől. Az egy Wilde van, az egyetlen talán, aki mindezt leírhatta volna, aki ezt az egész nagy orkesztrációt sárból, vérből, márványból, mérgekből, drágakövekből, rabláncokból s koporsódeszkákból megalkothatta volna, e nőket főleg a zöld szekéren egymás mellett, az egyetlen Wilde, igen, ha nem lett volna, poor old boy, oly túlzottan erkölcsös.
És még mindig jönnek emberek, pásztorok, vonagló nők és tarka tinók, sovány lovak elgémberedve a nyikorgó rudak mellett, és a szekerek meg vannak rakva emeletnyi magasságban és minden inog és dülöng és ropog és recseg tajtok az elhurcolt tárgyak vándornyögésével a porfelhők alatt, melyek vigasztalón leszállnak reájok szürke fátylaikkal. És a zajban, kerékdübörgésben, bútordörgésben, edényzörgésben, üvegtörésben, ostorcsattogásban, a lovakat biztató szitkozódásban, segélykiáltásban, elmorzsolt imádkozásban és a forrongó düh morajlásában hirtelen egy gramofon szól valamelyik szekér tetejéről, ahol a felhányt asztal, pamlag és széktömegek kusza katedrálisában egy fiúcska ül és mulat magában, jártatva a gépet. Az összes zajok és zsivajok fölött, mintegy az utca tetejéről, hegyek ormáról, az ég boltjáról e vándorlás fölött egy fülsiketítő tenor rikácsol:
Ninon, voici le printemps!
*
A nancy-i állomás parancsnoka, egy kis tömzsi francia tiszt, biztosan polgári származású, mert az angol szem kritikai tekintete rögtön meglátja benne a testi mozgásnak azt a diszgraciózus formátlanságát, ami a francia középosztály egyik legjellemzőbb sajátossága. Meglehetősen lompos, végtagjaiban görbe, kövérségében mintegy szétmállott, egészben véve rossz kötésű alak, sárgakapcsos fűzős cipőinek olyan mesésen ferde sarkaival, hogy az embernek az idegébe vág.
Meglehetős közönséges megfigyelés a francia tisztek fizikai megjelenésének hiányos eleganciájáról beszélni. Ez közismert dolog. A francia tiszt, kevés kivétellel, és ezek a kivételek főleg lovaskatonák, a demokrácia gyermeke. Márpedig a demokrácia minden, csak nem elegáns. Egy Broglie, egy La Tour d'Auvergne, egy D'Haussonville, egy D'Uzés, egy Castellane és a többi, nyilván korrekt és tetszetős figurák a maguk vértes vagy dragonyos uniformisában. De a tüzér és a gyalogos tisztek legnagyobb része valami szánalmas szerepcsere benyomását teszik, és katonáknak öltözött filozófiai tanárok, közjegyzők, fogorvosok és házmesterek bús sziluetteit jelenítik meg, hátrányos hatásokban. A különös az, hogy minden alakon segít az uniformis, ami a külső megjelenést illeti. A francián határozottan ront. Még a színészek sem tudnak elegánsak lenni, mikor fiatal és ragyogó katonatisztet kell ábrázolniok. Maga Le Bargy is, aki jó barátom, s aki a legelegánsabb francia civilben, tökéletlenül festett mint katonatiszt némely darabokban. Elvégre mindez nem fontos. Talán csak az angol szem ütközik meg rajta. Micsoda gyönyörű, arányos, ragyogóan elegáns férfiakhoz vagyunk mi hozzászokva Angliában! A tisztekről nem is szólva, akik majdnem mind arisztokraták és kitűnő póló-lovasok, a gárdáról sem szólva, ami természetes, hogy nagyszerű, a Royal Scotsh Fusiliersről sem, csak a hotelportásokat kell említeni, a messenger boy-okat, a távírdászokat és a levélhordókat, micsoda tagbaszakadt, tökéletes kötésű, gyönyörűen arányos és formás férfiak ezek!
Visszatérve a nancy-i állomás-kommandánshoz, ezer bajom és igazolásom van, amíg elébe kerülhetek. A pályaudvar előtt, mint egy politikai meeting napján, amelyen Asquith beszélne, ember ember hátán tolong. Menekülők, katonák, ágyúk, lovak és szekerek rettenetes zsivaja ez porban, füstben és kavarodásban. És mindig történik valami, itt-ott a szögletekben, a tér végén vagy közepén, az emberrengetegbe hintett külön kis csődületekben, külön kis szigetekben, lázas tömörülésekben, különös hanghullámzásokban, valami akcidens, valami elájulás, elgázolás, egy felborult trénkocsi, egy kiszakadt zsák, egy eskóros öreg paraszt, aki üvölt, elvágódva a kövön s a kutyája, aki szagolja. És szuronyos katonák őrzik a bejáratokat.
A parancsnok jön-megy, szalad, ugrik, kiált és forog pillanatról pillanatra váltakozó mozgással, melyet lehetetlen követni, megfogni, utolérni. Végre a lábamra lép s akkor ott van előttem, mozdulatlan, egy félmásodpercre.
Alkalmazkodva a viszonyokhoz, hadarva bemutatkozom, kettős nevemnek csak a felét mondva, hogy hamarább vége legyen.
- Nem értem - feleli és szalad tovább.
Egy küszöbön utolérem és belé is botlom, amint rögtön megfordul ottan s ismét másfelé szalad. Egy szomszédos sínpárt, egy váltót, kihányt bőröndöket és ládákat együtt ugrom át vele, már-már behandikapelve s valami keserű steeple-chase-ben, mely nincsen minden humor híján. És futok utána a vagonok között, az ütközők vastányérjai közt, meghajolva és életveszélyben. Egy őrház előtt, ahová röpke parancsaival besüvít, mint a szél s rögtön ki is fordulna, ott állok előtte széttárt karjaimmal, mereven, mint egy fal. És még nem volt időm beszélni, mikor már felel is.
- Nem tudom! Nem tudom!
Vajon mit gondol, mit akarok kérdezni, hogy elébe vág e tébolyodott "nem tudom!"-mal, mely nyilván a zaklató kérdések ezreire jár, mint egyazon fedő megszámlálhatatlan edényre. Mert ímhol, kívülem, már mások is rohannak utána, feldúlt polgárok, akik a vonatjaikat keresik a poggyászuk nyakba vetett igájával, izzadva, fújva, kétségbeesetten, s egy csomó nő, versenyfutó gyermeksereggel s térdig felrántott szoknyával szegény vaskos bokák és kidudorodó lábszárak fölött, melyek nyilván az erszényeket s az ékszerdobozokat rejtik a harisnyák alatt.
Végre, egy ájult pillanatban elfogom, igen energikusan.
- Nem tudom! - hurrogja újra, még mielőtt beszélnék.
S meglepődve vakmerőségemen, meg is áll most, kiegyenesedve.
- Tessék meghallgatni engem! - mondom, majdnem parancsolón.
- Nincs időm!
- Nekem sem.
- Mit jelent? - kiáltja fellobogva.
- Írásbeli engedélyem van, hogy a pályaudvarokról sürgönyözhetek.
És előrántom papírjaimat.
- Engedély! Engedély! - dümmögi -, minden vonat foglalt.
- Tessék meghagyni a távíró tisztnek.
- Tessék beszélni vele.
S már szalad el, de rögtön megfordul, visszahí, visszajön s ekkor hirtelen megszólal benne, már más hangon és más szemekkel az a nagyszerű, az a páratlan, az a gyönyörű ember, aki benne van minden franciában.
- Hát nézze csak, kérem - mondja olyan bánatosan enyhén, a lélek oly meleg vibrációjával, hogy szinte elrestellem magam -, hát nem látja, kérem, mi történik itt, s micsoda felelősség van rajtam! Negyven vonatom van, amelyik indul, amelyik jön, negyven vonatom menekülőkkel, katonasággal, uram, de hát én is csak ember vagyok! Legyen egy kis belátása, kérem, és bocsásson meg, ha... ha ki nem szolgálhatom.
S azzal elmegy, lassan, csendesen, valami néma, elfojtott felcsuklással a torkában, az emberi kétségbeesésnek és kötelességteljesítésnek oly megkapó melankóliájában, az emberi türelemnek, elnézésnek és megbocsájtásnak oly fáradt s oly fölényes vállvonogatásával, hogy megdermedve nézek után, elbűvölten és megsemmisülve.
- Egy szent! - dadogom magamban.
De vajon igaza van? Meglehet, nem tudom, talán igaza van, határozottan igaza, de talán mégsem, talán nem, abszolúte nem, határozottan nincs igaza! Mi közöm nekem az ő negyven vonatához, menekültjeihez, katonaságához és felelősségéhez, mikor engedélyem van a pályaudvarokról való táviratozásra? Én is kötelességem teljesítem és rajtam is van felelősség, és én is egy szent vagyok, mondom magamnak felkacagva, miközben így továbbfűzöm a gondolataim parallel társulását.
Azzal rohanok be a távírótiszthez az állomási távírdába.
Már a küszöbön olyan technikai muzsika fogad, mint az Albert Hall filharmóniai versenyének valamelyik részlet-próbáján.
Egy végtelen teremben, egy beláthatatlan sor zöld ernyőjű gázlámpa alatt, zöld és sárgás atmoszférában, melyet a szivarfüst kék fellegei szőnek át kanyargó hieroglifákkal, mint egy mozgalmas és fülledt boszorkakonyha mélyén, mint egy lázas Walpurgis-éjszakán, egy egész hadsereg távíró tiszt ül a zöld asztalokra lerögzött régi szisztémájú távírókészülékek és telefonkagylók előtt, míg egy másik sor, egy másik raj ember, és mind cigarettával a szájában, az új Morse-gépeken billentyűzik a Sauer Emil virtuozitásával. Ami meglep, a sok egyformán füstölgő cigarettán kívül, ami rögtön szemembe ötlik, hogy minden kezen és minden ujjon, az összes remegő kezeken és összes kopogó ujjakon a jegygyűrű aranykarikája csillog. Mind házasember, mind családos úr ez a rengeteg távírdász, aranyzsinóros sapkával, hátravetve a fejen, hogy a sárgás homlokok verejtéke is fénylik. És abszorbeálva, mintegy megszűnve e világ számára, a gép előtt úgyszólván géppé válva, összeforrva a géppel s belesemmisülve, nem lát és nem hall itt senki, miközben egyforma zajokban, kopogásokban, finom kis zörgésben és rezgésben, a keskeny papír mérföldnyi szalagja fut és gyűl mind magasabb papírdombokra s időnként, hevesen és riasztón, egy-egy csengő szól, nem tudni, miért, honnan és kinek.
- Tessék felvenni a sürgönyömet - mondom az egyik tisztnek.
- Hova szól? - kérdi és csak kopog tovább.
- Londonba - felelem.
- Londonba, kinek? A királynak? - kérdi egykedvűn.
Nyilvánvaló, hogy az egész ügyet, kedves fiatalember (vasárnaponként a zöldben szokott vacsorálni az ismerősével - nem tudom miért, de ez az érzésem róla), szóval nyilvánvaló, hogy az egész ügyet tréfára veszi.
- Hagyja a királyt - mondom -, az egy szent személy. Mi, angolok, még ha el is vagyunk foglalva, még ha nagyon jó kedvünk is van, nem szoktunk tréfálni a királlyal. Önnek sem ajánlom ezt. Arról van szó, hogy felvegye a sürgönyömet, mert engedélyem van, hogy a pályaudvarokról sürgönyözhetek.
Erre többen figyelmesek lesznek. A műhely megmozdul. A gépek kopognak, a papír zörög és a füst száll.
- Ön talán nem tudja, hogy háború van - mondja egy hang. - Itt van a Petit Journal a jobb könyököm alatt, már kiolvastam, vegye el.
- Erre nem is felelek - felelem.
- Nem is szükséges - mondják többen, akik mind kopognak.
- Beszéljünk komolyan. Je vais me fácher - teszem hozzá franciásan, némi siker reményében, miközben átérzem egy pillanat alatt a francia temperamentum és szellem ősvidámságát és utolérhetetlen könnyedségét a legkomolyabb helyzetekben is.
Mind csupa családos, kötelességtudó, szorgalmas ember, szakember, távírdász, hivatalnok, aki nyilván hosszú órák óta, szolgálati időkön túl be van fogva itt egy enerváló, felelősségterhes, lázas és kínos munkába s ellátja, lebonyolítja, felveszi, visszaadja, kiigazítja és továbbröppenti a Párizs-Nancy útvonal minden dolgát-baját, sürgönyváltását, jelzését, utasítását, váltóállítását és vonatrendezését, s mi mindent még, s íme van kedve mulatni, rögtön mulatni az első idegen megjelenésén, az első idegen arc feltűnésén e zűrzavaros központban!
Végre mégis csak megértjük egymást.
- Minden vonal foglalt - magyarázza a fiatal tiszt, akivel elsőbben beszéltem -, hosszú órákra, nyilván az egész éjszakára foglalt katonai dolgokban és üzemszolgálatban, s ez minden engedélyt lefegyverez (használjunk aktuális harci kifejezéseket - mondja mosolyogva - cela désarme toute autorisation), s mégha maga Poincaré is állította volna ki - méme le bon Dieu, vous dis-je! De ha nem is volna foglalt - folytatja -, akkor sem vehetném fel, először, mert idegen nyelvű sürgönyöket nem szabad felvennem, ez pedig, amint látom, angolul van írva, másodszor, mert sem a calais-i, sem a havre-i kábel nem továbbítja a kontinensbeli magán- vagy sajtósürgönyöket, de sőt a párizsi állomás sem engedi keresztül a cenzúra miatt. Szóval legyen szerencsém majd máskor, egyszer, talán jobb időkben, de akkor sem ezen a szolgálati ajtón, mert itt tilos idegennek bejönni. Úgy hát a viszontlátásra.
És még megkínál egy cigarettával és még azt mondja:
- Done ne vous fâchčz pas!
Természetesen nem inszisztálok és udvariasan köszöntve, kijövök az ajtón.
Mindezt csak azért nem írtam meg ily részletesen, hogy zsurnalisztikai szolgálatom egynémely nehézségeiről fogalmuk legyen, és sürgönyeimet, ha mégis csak sikerül feladnom őket, s ha mégis csak megérkeznek, kellőképpen apressziálják. Ah, tout n'est pas rose! Ahogy itt mondják Franciaországban, és ez bizony nem az Atheneum Club a Pall Mall-en, ahol egy fél füttyemre már ugrik felém, mint a kölyökpárduc, a rózsaszínű groom, okos szemével és csillogó gombtömegével, s már szalad is a Fleet Streetbe, a cikkemmel, a londoni estén át...
*
Künn a peronon, a menekülő polgárság s az elvonuló katonaság egy közös mozgás szín- és hangulatkeverékében a legfurcsább képeket nyújtja. Itt-ott egynémely hazafias rajongó, egy hirtelen idegrohamban sorra ölelgeti a katonákat, akik sietve kapaszkodnak fel a kocsikra. És kihányt bőröndök mellett dörgedelmes trénszekerek robognak a tehervagonok mentén. Egy feslett szélű kalapskatulya mellett, ellapítva a peronon, egy ágyút vonszolnak el, s a nehéz kerék súrolja a vékony s roskatag fehér kartont és gyászosan le is tapossa. Mégis, ágyú és kalapskatulya, valami siralmas testvériség benyomását keltik egy keserves emberiség háborús tébolyában, amelyben a legbadarabb összetalálkozások és társulások és legképtelenebb álomlátások megszokott és logikus valóságokká válnak, bár semmi értelmök többé. A kalapskatulya még jelzi, ha akarom, mintegy távoli emlékek és múlt idők mélyéről a polgári élet hajdani nyugalmát. Az ágyú viszont valami monstruózus vasvarangynak rémlik, a legtávolabbi vérsejtekbe és életműködésbe is elható acélspirálénak, abból a pokoli bujakórból, mely évtizedeken keresztül Európa fegyverkezése volt. Valami általános és olthatatlan mérgezésre gondol az ember, amelynek ez a hirtelen felbukkanó ágyú az egyik szimptómája. A különös az, hogy sok ágyú együtt, egy végtelen sorban a megszámlálhatatlan üteg nem is ijesztő. De egy ágyú magában - az ember összeborzad.
Ahány sínpár van itten, pedig van vagy ötven, hosszában és széltében a nancy-i pályaudvaron, mind tele van vonatokkal. A vagonok tetejének beláthatatlan tengere terjed és elzárja a láthatárt, ahonnan a magasra épített vashidakról és átjárókról a mindenféle jelzőtáblák, rudak és szemaforok meredeznek, inognak, forognak, harsognak és zörögnek, mintegy megriadtan és merőben tanácstalan. Minden vonat indulni akarna és egyetlenegy sem indul. Zsúfoltan és összetorlódva, azt a régi tapasztalatot igazolják, hogy a háborúban minden megy, csak a vonat áll. Emeletes lokomotívok, az izzásig átfűtve, ziháló szelepeik gőzfúvásába s kitorlódó füstbokrétáikba fojtják remegni látszó komor türelmetlenségüket. A parancsnok, eltűnve s újra felbukkanva a tömegben, még mindig szalad, ugrik és forog, mint egy eleven jelzőoszlop, megriadt szemének "tilos" és "szabad" fénylésével s valami kancsal meredezésével időnként, ami a francia pályatestek oly jellegzetes "bifur" jelzését hirdeti az őrködő lámpák bánatosságával.
Künn, a nyílt pályán is vannak vonatok, parallel várakozásban és órák óta elakadva. Menekülők utaznak vagy inkább utaznának rajtok, egész falvak és helységek összetalálkozva itt a vagonok végtelen sorában, zajban, gyermeksírásban, sopánkodásban, lokális eszmecserében és vaskos füstfellegekben, melyek fojtó gyászfátyol módjára burkolják át az összes vonatokat, valami tragikus alagútszerűséggel. Sokan kiszálltak, sokan, százak és százak, gyermekestül, kosarastul s a töltés legszélén helyezkednek el, a szomszéd réteken s mezőkön s még távolabb a füst miatt, kecses fiatal ezüstnyárfák alatt, melyek hangtalanul csengetik meg fölöttük utolsó leveleiket. S a kosarak megnyílnak s a fedeleik visszahanyatlanak a mindenféle kolbászok és hurkák és kenyérkarajok fölött és a lágy füvekben akkor, véges-végig a réteken, megenyhült és idillikus embercsoportokban, újra zöldellő Courbét-k és pórias Watteau-k ébrednek a női kendők színfoltjaival s valami titkos s örök szépségével a létnek, a szabad égboltozat alatt.
Amint jövök vissza a pályaudvar irányába, egy csomó tengerentúli katonával találkozom, színes és bősz harcosok egycsomóban, francia turkók, szenegáliak, tunisziak egy nagy szál gyönyörű szerecsen körül, mint Johnson, vagy mint az Albert Besnard freskóinak titán-szerecsene, s aki nagy röhögve diót tör a fogával. Engem is megkínál egy mesterien metszett féldióval, amelynek fehér bele fölött, harmatkönnyedséggel, a nyála fénylik. De az ajka oly hallatlanul piros, a foga oly ragyogóan fehér, az egész kínálat oly mesésen majomszerű, mintha egy afrikai erdő gyümölcsfájáról csattogna le, bohókás artikulátlansággal. Megköszönve átveszem a diót, amikor egy másik afrikai, egy termetes zuáv karon ragad s a fülembe súgja:
- Jól tette, hogy elfogadta. Nagyon megsértődött volna.
- Úgy? - mondom.
- Igen. Ez egy arab szerecsen. A legvallásosabb, aki van. S a legjobb ember a tengereken túl. Úgy nézzen rá, hogy ez a Szaharát is bejárta, egy szál tevén. Marchand kapitánnyal. Különben Szuszából való és felesége is van ottan. Az adta neki a sok diót búcsúzáskor.
- Ön is tuniszi ember? - kérdem.
- Algírban voltam állomáson - feleli -, de én kabil vagyok.
És hirtelen, olyan hangon, amilyet ember ajkán még nem hallottam, mondja:
- Az én hazám az Atlasz-hegység.
[*]