Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Szabó Dezső: A bujdosó királyfi

Szabó Dezső: A bujdosó királyfi
V.

Kora reggeltől estig folyt a harc. A királyfi megilletődött várakozással harcolt. Néha a kis házikó, néha egyszer látott szeretője villant az eszébe. Már sok sebe volt. Ha elgyöngült, ránézett egy-egy fiatal arcra s újból fellobbant beléje az élet. Estefelé újult rohamra mentek. A királyfit lövés találta a mellén egy bokor mellett. Leesett és ruháját elöntötte a bő vér. A csata elhúzódott.

Éjjelre csend lett. A vén szereplő hold most is kibújt az égre s lágyan végigsimította a csatatért. A királyfi félig felült. Minden sebét nyitott szemnek érezte s most is egész testével látott. A mező mindenütt holtakkal volt teliszórva.

Egyszerre csak egy táncoló nőt látott. Bohócruhában furcsa vonalakban táncolt a hullák között s fel-felkacagott. A királyfi elé nevetett és szólt: - Megmulattatlak, kis sebesült katona, én vagyok a zenebohóc. Minden halottból hangot csalok ki, milyen hangot fogsz te adni?

Elkezdett táncolni s ugrálásai közt egy-egy hullához kapott s minden hullából egy hang szakadt ki, mely harmóniába illeszkedett a többivel. Öreg-öreg bácsik bevérezett roncsolt tetemeiből régen halott gyermekimát csalt ki egyhangú, kérő dúdolásban:

Én lefekszem kis ágyamba,
Mindennapi koporsómba.

Ez nagyon tetszett neki s nevetett rajta. Azután a fiatal legényekhez ment s keze lágyan futott végig a mosolygó halottakon. Az ifjakból finom szerelmes dal hajolt ki, mintegy felszökő ékes búzavirág, mely mögött az élet ringó erdeje ígér holnapokat:

Ha megvágod kicsiny kezed,
Ki süt nekem lágy kenyeret?

Egy percre megállt, s mintha feltoluló szánalmát akarná elütni, egy árokhoz táncolt, hol négy tudós professzor feküdt, arcukra ráfagyva: - lám, nekem van igazam. - Gyermekes vidám fejbólogatással babrálta ki rajtuk:

Kicsi kutya, tarka,
Se füle, se farka.

Most a királyfi mellé ért, kinek megállt a vére: - Jaj, milyen hangot fogok adni?

Amint a királyfira ránézett, elkomolyodott s a királyfi ráismert. A lány leült melléje, hűsítő kezével simogatni kezdte a sebesült lázas fejét:

- Fáj még?

- Már nem fáj. Sohasem éreztem ilyen jól magam. Mintha térré lenne az idő s egyszerre férne el bennem egész életem. Milyen jó valakivel lenni.

A lány dédelgetve babrálgatta a királyfi haját.

- Bizony, fiacskám, sokáig voltál egyedül, mert nem emlékeztél reám. Pedig mikor a férfi új csírára csókolja a nőt, nekem jegyzi a jövő életet. Én vagyok a barázda.

Megcsalt erőd s neved külön valóságnak hitted s magad külön célnak. Pedig minden név az én nevem s a célok felém hulló csillagok. Én vagyok az élet felfakadása.

Az emberakarat az én hánykódásom. Szegény egymásnak ütődő lázas emberek, ha ti tudnátok, hogy a szánakozáson s a szereteten kívül minden mindegy, mindegy, mindegy.

Kényeztetve emelte fel a királyfi fejét, ujjaival tágra nyitotta lázas szemeit és mondta: Nézd, neked művész leszek.

Felkelt. Elkezdte egymás mellé hordani a holtakat, minden nemzetségűt, szépen egy sorba. Az óriási síkság a hátul felsetétlő hegyekkel egy hatalmas orgonává mélyült s ezek a holtak voltak a billentyűi. A lány eléjük ült, ujjai végigfutottak a holtakon s az orgonából kizúgott azt emberen átszűrt világ reménytelen, zokogó deprofundisza.

A királyfi hallgatta, hallgatta. Aztán ő is egy hang lett, mely az egyetemes áramban együtt szállott a néma, változatlan, végtelen semmi felé.