Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Szabó Dezső: A bujdosó királyfi

Szabó Dezső: A bujdosó királyfi
III.

A királyfi egy városba ért. Sápadt volt szegény és fáradt. Enni nem evett s inni sem kívánt. Mert azóta folyton hallotta a béka csúfos brekegését s azt nem kívánta táplálni.

A városban nagy összevisszaság volt. Akkor hirdették ki a népek háborúját. A város teli volt messzi földek menekültjeivel, a csatamezőről érkező sebesültekkel s készülődő katonákkal. A királyfi az utcán leült egy kőre pihenni. Nézett.

A népek nagy számtalansága rohant az utcákon mostan ijesztett arcokkal. Szekerek, panaszosan síró szekerek végtelen sora jött, rajtuk földjükből kitépett családok. Elhagyott otthonok, éhség, hideg és minden emberi nyomorúság beszélt feléje. Eddig sohasem érzett szánalomban érezte magát közelebb az emberekhez. Mert ha külön-külön minden ember kicsiny volt, együtt az egész óriási volt, s mindenikre a nagy egész végtelen fájdalma vetett nagyító árnyékot. Azután katonák jöttek elfogyhatatlan nagy sokaságban. Elöl öregek, utánuk férfiak, legvégül tejes szájú gyermekifjak. A fiatalok hetykén, táncos izmokkal lépdeltek s daloltak. Úgy ment szét ez a dal a királyfi testében, mint a jó szíverősítő hideg reggelen. A megáradt élet árja volt ez a dal, a fiatalon feszengő tavaszi folyó, mely a megolvadt föld biztató szagát, havat s első virágokat sodort magával. És mindeniknek a vonásai mögött ott látta a királyfi az ő egyszer látott szeretőjét, kinézve, mint egy távoli ablakból, kissé gúnyos, kissé szomorú hívással.

- Hova mentek, szép legények? - kérdé a királyfi.

- Megyünk meghalni - felelték és úgy vették el szájukat a daltól, mint a kisgyermek az édes csecstől.

- Én is veletek megyek! - kiáltotta a királyfi. És együtt mentek napkelet felé.

De mikor a csoportban ment, még mindig egyedülinek érezte magát s a béka hangja néha meg-megütötte a fülét.