Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám · / · Figyelő
A mindenrendű tisztelt és nagyrabecsült fogalmaknak ebben a kissé komikus hamarságú és megszokhatatlanul naiv, háborús átértékelésében vagy egyszerűen átértéktelenítésében nincs, ami furcsábbat fordult, mint a maga erején tombolva csodálkozó, kamaszul mohó és meghatóan lelkendező berlini élet. Sehol annyi boltcímet megváltoztatni, idegen felírású táblát megfordítani, valódi, drága külföldi holmit a lenézett hazaiak közé csempészni nem kellett, mint Berlinben, hol nemcsak hogy a jobb fajta vendéglőnek nincs többé neve, mióta a restaurant (ejtsd: resztoránt) tilos, hanem nagyszabású intézmények vesztik el már nagy pénzt érő angol vagy francia címüket és megszakadt szívvel és újabb költséggel hirdetni kénytelenek, hogy évekig külföldiek gyanánt hirdetett cikkeik tulajdonképpen - hiszen csak tréfáltak - német gyártásúak. Mások nemcsak címüket, hanem létezésük célját és tartalmát siratják; itt, hol minden jobb utcasarkon orosz kaviáros boltban virágzik ki az életöröm...
Hogy hány táblát kellett megfordítani a lelkekben, az e pillanatban, a háborúalattiság különös szellemi interregnumában, be sem látható. Egymás után vetődnek fel a hű és alapjában véve szentimentális német léleknek oly fájó csalódások. Legújabban Hodler, akiben svájci létére speciálisan germán, egészen Holbeinig és Dürerig fölvihető gótrokonságot becsültek meg a németek, vele festették meg a jénai egyetem aulájának a népek csatáját ábrázoló freskóját és pénzt adtak neki - igazán túlértékelt - kisebb és nagyobb képekért, annyit, amennyit sehol a világon nem kereshetett volna meg, még csak ennyire komoly szándékú képekkel sem. Most szó nélkül aláírta a svájci művészeknek a német barbárság ellen tiltakozó manifesztumát. És Shaw, ki az angol butaság gúnyolásából él meg - kizárólag német színpadokon. És Maeterlinck, kinek éppen legfinomabb, leghalkabb darabjait egyedül csak német színpadok adták elő és német közönség méltatta megértéssel: ő volt az első, ki e megértőket barbároknak kiáltotta ki. És Gorkij és még annyian, franciák, angolok és oroszok, kik mind Németország révén jutottak a világhírhez és pénzhez!
Egyáltalában, tud-e világhírhez és pénzhez juttatni idegen szellemi terméket más is, mint a német kultúraközvetítés? Tudott akár csak Amerika pénzéhez is hozzájutni valaki szellemi exportőr a német esztézis, vagy, nem bánom, sznobizmus közvetítése nélkül? Felületesség nélkül el lehet mondani, hogy sehol a világon nem becsülték meg még csak megközelítő hűséggel sem és főként: fölfedező kedvvel éppen a francia, az angol és az orosz produkciókat, mint Németországban - könyvet, képet, divatot, fényűzési cikket és mindent. Hiszen azt, hogy a franciáktól és angoloktól eredők e mai kultúrmegnyilatkozások és egyáltalában a kultúra, továbbá, hogy ez a kultúra fölöttébb tiszteletre méltó: ezt is a németek verték bele és csakis az ő pedagógiára született szívósságuk verhette bele a többi Európa fejébe. Voltaire még kigúnyolta Shakespeare-t, talán egy kissé azért is, mert nem volt francia; Lessing már egész Európa nevében megbecsülte Shakespeare-t, talán egy kissé azért is, mert nem volt német.
Ez a német érdeklődés és jóindulatú elfogultság mindennel szemben, ami idegen, ez az úgynevezett Ausländerei, melyet a most természetszerűen fölülkerekedett német nacionalisták ezúttal még hevesebben: amolyan diadalmaskodó visszaéléssel ostoroznak, ez tehát nem a mai berlini sznobok és mohó életfogyasztók találmánya, hanem fontosan jellemző vonása a legrégibb német kultúrának, továbbá mindama kultúrának is, mely már évszázadok óta a német kultúra közvetítésén keresztül szivárgott el nemcsak hozzánk, akik - mint valami speciális, csak bennünket bénító átok ellen lázadoztunk e német közvetítés ellen, hanem az egész nem-francia és nem-angol Európába. És az a felhívás, mellyel a német nacionalisták most a háború malapropos-ja alkalmából elárasztották Németországot s mellyel a német nyelv gyökeres megtisztítását követelik minden idegen elemtől, ez a felhívás tele van idegen gyökerű szavakkal, de még inkább idegen eredetű fogalmakkal...
Csak a faji tulajdonságok és képességek mindig igazságtalan általánosításával s az ezt űző könnyed publicisztika erőszakosságával lehetne állítani, hogy a németeknek a kultúra alkotó munkájában kisebb volna a jelentőségük. De kétségtelen, hogy a kultúra közvetítésére való hajlandóságuk és hivatottságuk mélyen a német szellemben gyökerező. Általában: kultúra... Ezt a szót is a háborús ideológia rehabilitálta. A nacionalista fogalmakkal együtt, melyek ellen egykor kitalálták. A negatív jelenségek, nemlétének bizonyítékai tették ismét aktuálissá. Egyébként bizony meglehetősen lejáratták, diszkreditálták az emlegetői. Csak Németországban nem tudták megunni soha, egy pillanatig sem. Mert itt kellett ez a szó mindennapi, hogy úgy mondjam: forgalmi használatra. Igaz, hogy kissé el is tolódott az értelme, valami indusztriális mellékízt kapott. A kultúra szó ebben az új csengésében valami pozitív, szinte praktikus fogalmat jelöl. Valami átadhatót, elsajátíthatót és zsebben hordozhatót...
Az pedig, hogy ezt a fogalmat elparlagiasították, megmarkolták és szépen leemelték az absztrakció piedesztáljáról, a német szellem legtiszteletre méltóbb és legértékesebb tulajdonságát mutatja meg. És főként - ami most egészen aktuális - a leghódítóbb tulajdonságát. Igenis, ez a közvetítői, ez az ágensi képességük avatja a németeket nemcsak alkalmassá, hanem méltóvá is a világhódító szerepére. Az, hogy a kultúra az ő számukra nem játékos gyönyörűség, nem a művészetért való művészet, hanem misszió, mely az egész emberiséggel szemben arra kötelez, hogy minél több emberé, hogy minél teljesebben a mindenkié legyen. Úgy vannak ezzel, mint a most szintén sokat emlegetett "militarizmussal" és antidemokráciával. Rendőrállam? Meglehet. De aki csak egy kissé is körülnézett ebben a rendőrállamban, az megszégyenüléssel állapítja meg, hogy berzenkedése sok látszatra kellemetlen, sőt ostoba német szigorúság ellen: csak a vérébe nevelt demokratikus és individualisztikus világfelfogás utolsó, don quijote-i reflexmozgása, csak a formák ellen való szélmalomharc, mert a lényeg itt az, ami mindenfajta demokráciának csak végső célja lehet: a rend, de nem a hatalom, hanem a mindenki érdekében. Itt mindenki azzal az abszolút meggyőződéssel fizet adót és engedelmeskedik, hogy ez a maga és a szomszédja legközvetlenebb érdekében történik, és hogy ezzel - ez a lényeges és az előttünk szinte érthetetlen - senki hatalom nem él vissza a saját érdekében. Ez pedig végső képletében nem egyéb, mint a minden individualizmuson túl való ideál: a kommunizmus.
A német impérium - ha lesz és maguk a németek annyira nem kételkednek benne, hogy teljes tudományos megállapítására sem röstellik már most, az érte való küzdelem minden erőket kimerítő napjaiban sem a fáradtságot -, azért lesz jogosabb és erkölcsösebb minden más impériumnál, mert a németek ma az egyetlen nép, mely az egyetemes kultúra terjesztésére az emberiséggel szemben hivatottságot és kötelezettséget érez. Amennyire világosan látjuk ezt, annyira nem tudnók elképzelni például egy francia vagy az angol impériumot. Hiszen ezek számára a maguk kultúráján kívül nincsen kultúra, sőt - ez alig túlzás - magukon kívül nincsen ember sem. Ez a gőgös izoláltság - az angol és a francia szellem akármily érdekes és gazdag karaktervonásait köszönheti neki - már önmagában alkalmatlanná teszi az angolt meg a franciát, ha nem is a hódításra, legalábbis a hódítás megtartására. Ehhez kultúrát terjesztő és organizáló kvalitások szükségesek. A Napóleon elánjával lehetett hódítani, de nem lehetett megtartani. Anglia is "kultúrát" árul gyarmatain, de nem egyetemes, hanem angol kultúrát, és ezt sem önmagukért való tiszta célok, hanem a saját hatalmi céljai érdekében.
Hiszen a világtörténelem nagyon közeli, mondhatnók: iskolás példával szolgál: a nagyszerű görög kultúrát a görögök tudták megteremteni, de a rómaiak tudták terjeszteni. Miért is a rómaiak hódították meg a világot - és helyesebb és hasznosabb is volt, hogy ők hódították meg. A németek organizáló és kultúraterjesztő kvalitásai vonásról-vonásra római kvalitások.
Ha a németek győznek ebben a háborúban, akkor vajon a saját ízlésük és például piktúrájuk hegemóniáját is rá fogják kényszeríteni a világra? - ezzel a kérdéssel fordult hozzám egy francia nevelésű festőnk nemrégen. Liebermann lesz a legnagyobb festő vagy - isten ments - Corinth?! Az ő formálásuk és színkultúrájuk lesz a non plus ultra? Hát a görög művészet uralma megszűnt a római hódítással? Sőt, éppen ezáltal terjedt el az egész világon. Mert a legjobb ágensek: a rómaiak terjesztették. És legnagyobb tisztelői maradtak mindvégig: a rómaiak. A francia művészet legnagyobb tisztelői eddig a németek voltak; egészen bizonyos, hogy még a legteljesebb német győzelem esetén sem lenne másként. És akármilyen heves mozgalom is indult meg most, a pillanat lázában, ellene, még sokáig - egészen addig, míg ízlésbeli kultúrájuk fölényben lesz - uralkodni fog Németországban a francia ízlés és a francia divat is. Semmi ok nincs rá, hogy a németség az ellen lázadjon, aminek a legtöbbet köszöni. Rá kell jönnie, mert igazság, hogy "Ausländerei" gyanánt megtámadott befogadó és közvetítő képességeit ezentúl csak fokozottabb mértékben kell fejlesztenie. A dolog az érdeke egészséges kölcsönösségén alapul. Nemcsak az idegen kultúrák szorultak rá a közvetítésre, hanem a német kultúra is rászorult arra, hogy közvetíthessen.
A németek nemcsak alkalmasok, hanem méltók is erre a szerepre: ők a legmegbízhatóbbak. És ami legfőbb: ők tisztelik legjobban a kultúrát. A lényegében arisztokratikus francia kultúra konzerválásának föltétele: a németeknek e kultúra iránt érzett tisztelete. Nagy Frigyes jobban tisztelte a francia kultúrát, mint Voltaire, aki az ő számára megtestesítette azt. És végül: hitük van ezeknek a németeknek... ez nagy lendítő erő! Még a hitnélkül valóságban és ők tudnak hinni a legfanatikusabban. Hitük van, annyira, hogy még önmaguknak is tudnak imponálni. Szó sincs róla, ezt a francia nem tudja és abban igaza van, hogy nem is szellemes. De a szkepszis mosolya: ismét csak amolyan l'art pour l'art-os, tehát nem a németnek való gyönyörűség.
(Berlin)