Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám · / · Szabó Dezső: A sebesült
Nagyon megörvendett ennek a mondásnak, mert az első percben érezte izmaiban a vidám lépések frissességét a nagy zöld mezőn, szemében a horizont repítő szélességét, tüdejében az egész belehelt fiatal mezőt. De mikor este a fiatal lány kiment szobájából, egyszerre tudatába hidegült az egész kegyetlen jövő.
Vége a kényeztetésnek, az emberi szobának, a hozzáérő lágy női kéznek, a ráhajló anyáskodó szemeknek, az ablakon beömlő napnak, a rendes étkezésnek, a pihenéses testnek, melynek örömei úgy nyúltak be lelkébe, mint csendes boldog virágok.
Sírt keserves, vacogó sírással: - Miért gyógyulok meg, miért gyógyulok meg! - Mert most már nem tudta széppé látni ínséges magános múltját, s az éhség és rideg vacka kegyetlen, meddő, életrágó ellenségek voltak.
Egész éjjel nem aludt, s reggel a fiatal lány meglepetve látta az arcára kihervadt szenvedést, melyről ő sohasem foghat panaszolni s a rémre tágult szemeket. Mert ezeken a szemekben a szegény beteg ott látta megismételt múltját: hideg, naptalan, nyomorult vackát, s a magános könyörtelen napokat, melyek ott várják, hogy éhséggel, didergéssel fojtsák be a fiatalság dalát mártír testébe.