Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám · / ·
A németek és franciák első találkozása. - Hard business. - Belforti fuvaros. - Vasárnapokként Dammerkirchbe. - Makacs francia kakasok. - Párbeszéd. - A ló. - Az emberáradat. - Des Liebes und des Meeres Wellen. - Sárgás füstgömbök. - Sennheim. - Thann. - St. Amarin. - Emberlavina. - Távoli törpék, akik megnőnek. - Seewen. - Vándorló gnóm-tömeg. - Katzenthal, Rappoltzveiler, Schlettstadt, Dambach. - Titokzatos ember-rezervoirok. - Giromagny. - Bussang. - Carbonniers. - Comár irányában. - Gebweiler. - Mühlhausen. - Rohanó puska és szuronyfergeteg. - Altkirch. - Két remegő kéz. - Egyedül. - A harang. - A vasúti töltés. - Ami a párizsi gyorsvonat útja volt. - Az ágyú. - Füstgömbök. - Amint Mühlhausent elérem. - Puskafő. - Rohanó lépések s kerékdübörgés. - Zsivaj. - Házi stratégiám. - Harctéri kollégáim. - Sir Durner-Werzens. - Pfafstadt. - A mühlhauseni csata. - Feldühödt francia katonák. - Meredek kőlépcső. - Albert Hall. - A mélyben. - Krauzili. - Egy női fej. - Kitűnő elzásziak. - Barlanglakók. - Egy bölcső körül. - Amit lehordani lehetett. - A kanári. - "Szokjuk meg!" - Emberi idegzet. - Egy régi kántor fehér szakállal. - Határvédők, vámőrök és csendőrök. - "Strasburg!" - A német ágyú. - A francia tüzérség. - Egy idegroham. - A kő-ogivák alatt. - A füst. - Utcai harc. - Egy-egy elkésett francia üteg. - A srapnel. - Német katonák. - Gépfegyverek vibrációja. - Egy tetőrésből. - Emberi hangok. - Kemény tenorista. - Kartoffelsupp! - Keserű percek és patetikus mozzanatok. - A német erők. - Nők és apró gyermekek. - A Lambert téren. - Fair-érzésem. - Amit nem láttam Mandzsúriában. - Megbontott rend. - Egy parancsszó. - Tömör kis tragédiák. - Bábjáték. - Ismét csend. - Őrjáratok. - Autók. - Vöröskeresztes szekerek. - Örök álmok. - A hold. - Késő hajnal. - "Ki ismeri ezt?" - Az útszéli nagy keresztfa tövében. - Kívül a városon. - Pioupiou tiens bon! - Reggel. - A Vosgez hegység. - Varjak.
Ez volt itt, a Vosgéz hegység alján, Altkirch, Seenheim és Gebweiler közt egy rettenetes körzetben, a németek és franciák első találkozása.
Innen a hegyszirtek és szakadékok, hegyi dűlők és sasfészkek ünnepi kivilágítása.
Hard business!
Hajnaltájt, egy belforti fuvarostól még át tudtam venni egy törpe talyigát s egy fürge kis elzászi pónit, amellyel vasárnapokként Dammerkirchbe jár, nosztalgikus elzászi paraszt, szülőföldjére.
A kert végében alkudoztunk olyan rémületes ágyúdörejben, hogy alig hallottuk az egymás hangját. A szakadatlan robbanásokba, s túlharsogva egymást, egészen közelről makacs francia kakasok kukorékoltak bele, megriadt és ijesztő rekedtséggel. Soha ennél enerválóbb és kínosabb hangegyveleg nem tépázta át az idegzetem.
- Mit mond ön? - kérdem elfúlva a paraszttól.
- Azt mondom, hogy nem bérlek, csak legföljebb eladok - ordítja a fülembe.
- Leteszem az árát. Ló, kocsi, amit ér. S visszaadja, ha hazahajtom ide magának.
- Nem én. Ha visszahajtja ide, az többé nem ló. Megmondom becsülettel. Nem bérlek, csak eladok.
A ló itt van, kicsapva a kertbe, otromba fatuskó-kolonccal a nyakán, hogy el ne szaladjon. Jut eszébe! A fülét hegyezve lesi az ágyúdörejt a határos fenyőrengetegből s két első lába, mintha ina szakadna, lágyan remeg az ösztönszerű rémülettől.
- Fél! - mondom a gazdának.
- Van miért! - dörmögi vissza.
S mégis, könnyedén, egykettőre átveti a hámot rajta, a kötélistrángot kinyújtja, a gyeplőt felveti a bakra egy fűzfanyél ostor mellé - a kis ló beragasztva. Amint áll a kettős rúd közt, már csak a fülét hegyezi, a lába megáll, nyugodtan, szokásból, egyszer hogy be van fogva.
- Az utat is tudja, de tudja ám! Csak hagyja döcögni a dűlőn - kiáltja az ember s indulok.
Az emberáradat elsodor az úton. Mégis csak tudok menni, tudok persze, s könnyebben, mint az autón. Boldog vagyok, hogy senki sem törődik velem, senki észre sem vesz a törpe talyiga bakján, real londoner and city man, aki vagyok, a sorsom és a háború útján, és a mesterségem útján is. Des Liebes und des Meeres Wellen, ez jut az eszembe valami idege gondolattársulásban, ki tudja, miért, e sárgászöld répaföldeken, melyek itt-ott benyúlnak lombos-leveles torlódással a szomszédos fenyves rengetegbe. Az ágyú szól, tompán és dörögve. A távolabbi hegyoldalak fölött, a végtelen fenyősor gótikája fölött, sárgás füstgömbök szállnak tűzzel bélelten, mint a felhasadt óriás narancsok. Az egész erdő mellettünk, föl a szirtekig az egész erdő zúg és zeng, mint a templom nagy misében, rezonáló fatömegével, mint milliónyi orgonasíp, a sűrű szálfák folyosóin át.
És az erdőkből és a hegyekből, Sennheim felől, ahonnan még kitűnő út vezet, és Thanne felől és St. Amarinről, ami szintén könnyebben járható és Dammerkirchből, ahol időnként belezúg a harang a szakadozott ágyúközökbe, minden fa és minden lomb és minden bérc mögül sötét árnyékok tovakígyózásával, feketén s félelmetesen, egy emberlavina tör elő, hegyititánok hallatlan nyüzsgése lekúszva a sikátorokon, a bevont sisakok toronytűjével elárasztva a végtelent. Az erdők mélyéből, a hegyek derekán, mind jönnek, lihegve, előreszegzett fejjel, távoli törpék hézagos sorokban s hirtelen megnőve itt elöl, duzzadt csoportokban az emberi hús és formák hallatlan torlódásával s a puskát szegezve, amint rohannak előre. Súlyban megrakva és kipárnázva, a torniszterek felkészültségével, valami távoli emberi termés megdöbbentő pazarságát nyújtják, valami hallatlan frissesség és erdőillat érzését keltik, mint a hegyormok alpesi virágai, szétkallódva, szerterepülve, elsodródva s elrohanva, könnyedén és hangtalanul. És fölöttük, amint az ágyú szól, újabb törpék bukkannak elő a csúcsos sisak sziluettjeivel mintegy a bércekből szaporodva elő, mindég újak és mindég újak, végtelen sorokban fönn Wesserling erdei felől, hullámzó emberkoszorú! És még följebb, a kéklő Seewen kőhomlokát legfelül valami lázas hangyaboly fogja át, vándorló gnóm-tömeg felkészülve és összetorlódva, eltűnve és felbukkanva újra, a távoli mozgás minden rejtelmével, nyüzsgésvel, sűrű fekete árnyékával belepve az eget.
Így törtek le, mint az emberi zuhatag, a német katonák a hegyről.
*
A többiek vajon merről jöttek, az elzászi seregek zöme vajon micsoda rejtélyes utakon? Bevallom, nehéz tájékozódnom. Hegyszakadékok, járatlan utak, maga a föld méhe nyílt meg itt e szürke emberáradat előtt, a szuronytetős sisakkal. Katzenthal még egyre ontja a csapatokat, Rappoltzweiler, Schlettstadt, Dambach mint titokzatos ember-rezervoirok, beláthatatlan tömegeket sodornak elő gépiesen gyors menetelésben. És felülről, Giromagny, Bussang, Carbonniers rejtekeiből, az elborult ég felhőiből, mint maga a mennydörgés gurul tova az ágyúdörej, amint a sűrű hadoszlopok felfejlődnek Colmár irányában s viharos nekilendüléssel, mint egy emberförgeteg. Gebweilert karolják át s letörnek Mühlhausen felé. S ha ez volna minden! A hegyekről s a völgy mélyéből, láthatatlan kőkatlanokból újabb s újabb tömegek, szinte a föld alól pattannak elő, mint e hegyek, e völgy, ez erdők csodája, mint valami tüneményes embertermés fantazmagóriája, mindent ellepve s mindent benépesítve! Egészen a Rajnáig s a Rajnán túl, Alt-Dreisachon is túl, ki tudja, meddig, a rohanó puska és szuronyrengeteg szinte felkavarja és megdermeszti a levegőt vas és acél vibrációkkal.
Altkirch! Vajon? Nem tudom. A térképemre meredve, megdöbbenve látok a kifeszített papír szélein két remegő kezet - a saját kezemet! Felperzselt görbe utcán, kormos házfalak között, kilőtt ablakokon át, mint a holt szemek, a feldúlt szobákba látok, ahol feslett falakon családi arcképek embernagyságban, a felrobbantott fejekkel kísértenek s nagy tükrök ezernyi sugártörésben e földi hívságukat mutatják a tárgyak néma fájdalmával. Egészen egyedül vagyok, megriadva s valami félelmetes csendben, távoli morajlásokkal tele, az ágyúk tompa dörgésén át. Egy lélek nincs itt. Egy szó, egy hang nem hallik. S amint buzdítom a lovamat, önkéntelen a fülemhez kapok. Ki szólt!? A saját hangom merőben idegen. A talyigám döcögése, a négy patkó a kövön, mintha fölriasztaná e halott utcát. Semmi sem mozdul s mintha minden nyüzsögne körülöttem. Mint amikor éj idején, temetőben jár az ember. Megrepedt falak, mint a sírkövek, félek, hogy rám dőlnek. Valakit várok, aki kirohan egy kapuból, valami szörnyeteget, aki nekem ront. A ló prüszköl az égési szagra, s nem tudom, ki hörög itt. A templom mentén, a torony alatt a harang hever, kettétörve, mint egy roppant érc-dió. A nyelve elröpült messze, kitépve. A vasúti töltés, amint átvergődöm rajta, merő földhányás mögöttem. A sínek felrobbantva, minta vaskígyók kanyarganak a porban, szétmorzsolt kavicsmiriádok közt. Egy elvonult élet, egy elgurult világ érzése támad, amint elnézek messze a töltés fölött, mely a párizsi gyorsvonat útja volt. S az ágyú szól szünetlenül.
Az ütegek szakadozott, időnként tompa eldörgése hirtelen felharsan, pokolian közel. A levegő megtelik apró füstgömbökkel, amelyekből mint az olvasztott rubint, a tűz csöpög alá. Ijedt galoppban, a lejtős dűlőkön át, amint Mühlhausent elérem a pfafstadti sorompón át, vaskos fekete füst gurul, áttörhetetlen felhőtömegekkel, a korom és pernye viharzásával, mint egy vándorló alagút.
Valaki leránt a bakról.
- Vissza! - ordítja egy hang.
A gyeplő, amint még tartom a kezemben, hirtelen kirándul ujjaim közül. A ló kirúg s elvágtat valami durva puskafő-ütésre. A talyigám megfordult, úgy hallom, s robog a füstfelhőbe veszve. Magam is megfordulok, de a füst mindjobban terjed s már-már fullasztó körülöttem. Fekete gomolygását a mélyben szennyes fényű lángok cikázzák át. Rohanó lépéseket s kerékdübörgést hallok. A zsivaj mind közelebb ér. S az ágyú szól szünetlenül.
Az ágyú! Ímhol egész közel. Keresném az irányokat, terepismeretem spekulatív fontolgatásával. De minden számítgatásom, egész kis házi stratégiám cserben hagy, amint fejem fölött süvít el a gránát. Minthogy valamire gondolnom kell, mert még eszméletemnél vagyok, megriadt életösztönöm a mesterségem gondolatával párosul és bevallom önmagamnak elenyésző parányiságomat s nevetséges pretenzióimat e pokoli fergeteg véres ünnepében. Elmosolyodva gondolok harctéri kollégáim közül azokra az úgynevezett verzátus és fontoskodó "kapitányokra", mint például Sir Durner-Werzens a Times-tól, aki, úgy hallom, komoly katonai hadtudományokba mélyedt, mielőtt küldetését vállalta. Oh, dear! Mit lehet tudni itt s mit tudhatunk mi, atyaisten! Nekem, nekünk, mindannyiunknak, egyenesen kifürkészhetetlen, ami rendszer van e tűzokádásban, ez ágyúzengésben, a srapnelek süvítő vándormadaraiban, a füstben tüzes tollazattal.
Az irány Pfafstadt nyilván, minthogy ily közelről hallom az ütegeket, mint egy szomszédos harci orgonát mennydörgő tüdejével. A légnyomás a felhőket kergeti az égen s a füst eloszlik, tovasöpörve. Meglapulva egy fal tövében, arra a nagy egészre volnék kíváncsi, ami a mühlhauseni csata a maga teljességében. De természetszerűleg, e harsogó riadalomból csak egy kis szögletet nyerhetek, elveszett parány, amint meghúzom magam s mint nem is lehetek több e pillanatban, mint egy pók a bálterem sarkában. A háztető megroppan a fejem fölött s bedől recsegve, mint egy cserépzuhatag. A fal, amelyhez támaszkodom, hirtelen eltaszít s menekülnöm kell. Feldühödt francia katonák, tébolyszerű tekintettel, lecsüngő ajakkal, melyről csöpög a vér, fuldokolva törnek elő, mintegy a poklok tüzéből menekülve. Az égő házak füstfellegeiből válnak ki tragikus sziluetteik, az arcszín szürke és zöld irtózatával, mely a ruhák alatt rejtőző sebet s a vérnek belső elhullását jelzi.
Még egy fal s egy meredek kőlépcső, amelyen lesodródom az oldalakat súrolva. Fölöttem, szakadatlan, a mennyezet kő-ogivái alatt, mint egy tébolyodott Albert Hall rézhangszer és üstdob zsivaja, mint egy templomhajó királyi koronázáskor, csak zeng és üvölt a harci lárma, a fegyvercsörgés, kerékdübörgés, rohanó lópatkók csattogása s az ágyú az összes zajok fölött, az érces dörej borzalmas visszhangjával.
S a mélyben, amint leérek, a lépcsők legvégén, a sötétben emberi suttogás hangfoszlányaiból éktelen gyermekrívás sivít elő, egy törpe bölcső párnáiról.
- Aber Krauzili! tzheures Ding! - szól egy női hang kétségbeesett gyöngédséggel - aber Krauzili!
S egy női fejet is látok, amint a bölcső fölé, a párnákra borul.
*
Rettegők, menekülők, jajveszékelők, agonizálók, a kis Krauzili szülei, rokonai, egész családja, barátai, barátnői, ismerősei és szomszédjai, kitűnő elzásziak, lelkes mühlhauseni kispolgárok, mind ide menekültek e sötét borpince mélyére, ahol a híres fehér Mosel erjed a hordókban s ahová véletlen szerencsém juttatott, az angol életösztön kipróbált sugallatára.
A barlanglakók vendégszeretetével, szolidaritásával, naiv kíváncsiságával, szelíd erkölcseivel és suttogó beszédmodorával fogadnak e derék népek, megriadtan, mint egy szent család, mint az egyiptomi menekülők egy bölcső körül gyülekezve, melyet mintha az ágyúdörej ringatna, egy megrémült anyafej plaszticitása előtt.
Mint jómagam, még jóval túl a határokon, ők is hallották az ágyút, napok óta, szakadatlanul. Előbb messze, eltompulva s tovagurulva, mint a távoli vihar az egekben, aztán mind dörgőbben s mind közelebb, s végül itt, hajnal óta, a fejük fölött. Amit lehetett, lehordtak ide, lázas cipeléssel, hajítgatással, kapkodással, a Krauzili bölcsőjét legelőször, drága szülői szív, aztán a matracokat, egy asztalt, a konyhaszékeket s némi edényeket is, kétszersültet és elzászi hurkát, sőt a kis kanári madarat az aranyréz kalitkában és az imádságos könyveket. Berendezkedve pincelakóknak, míg a gránát hullott tüzes robajjal s felgyújtotta a környékbeli szövőgyárakat, a szabad égbolt emléke immár távoli fikciónak tűnt e szegény embereknek, s e két napi rémület valami olthatatlan öröklét lidércével fojtogatta a torkukat.
Tehát immár két napja tart az ügy, s úgy látszik, vagy úgy hangzik inkább, nem is lesz vége egyhamar. A falakat rengető durranásokkal, e pince mélyéig lehangzón, a szomszédos háztetők omlanak be százféle hangok zenebonájával, amelyet átbömböl az ágyú.
Mind megremegnek körülöttem, egymásba torlódva, mind szűkebb körben a bölcső körül, tragikus embercsoport, a kibomlott női hajak feldúlt kuszaságával.
- Szokjuk meg! - mondom angolosan.
De senki sem felel.
Holott lassankint meg is szokjuk, nyomorult s fönséges emberi idegzet, mely mi mindent kibír, Uram!
- Altkirch - mondja egy öreg mellettem, mint egy régi kántor, fehér szakállal -, Altkirch volt a kezdet.
- A kezdet? Mikor?
- Nem tudom. Tegnap vagy tegnapelőtt, két napja, nem tudom. De Altkirch volt a kezdet.
Altkirch! No lám! Bús kis Altkirch, ott rögtön a határon.
- A franciák voltak többen - folytatja az öreg -, a franciák, akik betörtek. Elenyésző német csapatok, határvédők, vámőrök és csendőrök, nem bírták tartani a kaput. Elkeseredett harc volt, úgyszólván ember ember ellen. A franciák jöttek előre. S bevonultak Mühlhausenbe, egy egész hadtest, a zászlóval s a bandával, s a banda játszta a Marseillese-t! Most aztán kivonulnak, tessék, a franciák!
Az ágyú dörög fölöttünk, szakadatlan.
- A német ágyú - mondja valaki.
- S talán a francia? - kérdem, mert ez bizony sok volna egynek.
- A francia már elhallgatott. Ez most már csak a német ágyú, a német tüzérség Pfafstadt fölött.
- S csak német katonák, akik jönnek.
A hegyekről! De jönnek ám! Ezt már magam is láttam. Jönnek! Sőt! Már itt is vannak. Az emberlavina itt sodródik el, rettentő zsivajban a fejünk fölött. A pince mélyén, a sötétben, valami sajátságos szurdinában halljuk a rohanó csapatok bakancszaját, a testek súrlódását, az általános lihegést, elvágtató lovascsapatok vas és acélcsörgését, mint egy zord hadiköltemény, mint egy titáni epopeia, mely elkábult idegzetünk előtt plasztikusan bontja ki harsogó képsorozatát, míg zárt szemekkel a sötétben, álmodni vélünk róla. A francia tüzérség vágtat el, valami pokoli riadalom dörgésével, a száguldó lovak szilajságával, erőfeszítésével, a kerekek, vasak és láncok csörgésével, órák hosszat, órák hosszat, a fejünk fölött. És a német ágyú egyre szól utána s egyre szól a rohanó csapatok után, sűrűn, kimérten, mintegy bölcsen és elbúsultan, amint e rettenetes délutánra hirtelen leszáll az est.
- Ránk szakad a ház! - kiáltja valaki egy idegrohamban.
Többen elszörnyedve a lépcső felé törnek, egymásba ütközve a sötétben.
A tűz kívülről besugárzik a kapualjon át, sárgás fénysávokkal. A füst is betorlódik.
- A ház ég! A tető! A padlás!
- Nem igaz! - kiáltják vissza a lépcsőről, akik felmerészkedtek. És jönnek vissza, lihegve, a mélybe.
*
Azt hittük, vége is van, amikor az ágyúk egyenként elhallgattak, egy-egy végső mennydörgés dühével. A falak mentén ismét feljövök a lépcsőn, s a kő-ogivák alatt egy oldalfalnak dőlve, csöndesen meglapulok.
Fölöttem, vagy öt-hat lépcső végében egy keskeny sikátor s egy meghasadt kőküszöb hajlik le, lejtősen. A túlsó házsorból egy-egy füstölgő falat látok, mintegy megizzadva e rekkenő atmoszférában. A kövezet mintha napfényes volna, nyilván a szomszédos tüzektől, melyek idáig sugárzanak. Időnként, mint egy-egy fekete oszlop, mint egy nagy fekete szörnyeteg, a füst gurul el alacsonyan, s formákat öltő gomolygását s tüzes fénylését belülről, mint egy aranykendő, íme rohanó alakok szaggatják át, a válluknak csapott puskával.
Ez most, úgy látom, az utcai harc, a közeli harc az éjben. Időnként, még egyszer, rettenetes galoppádban, egy-egy elkésett francia üteg robog a percheronok agárkinyúlásával, a zabláknak dőlve, megvadultan. Vajon merre mennek, hová tartanak az éjben, ki tudja! Mögöttem, fölöttem izzó sárga tüzekben a srapnel süvít és robban. Egy ló felbukik meghasadt hasával, mint egy tömlő, mely a füstölgő vörös bort ontja. S a többi öt rántja magával. A túlsó oldalon, tömör csapatokban, lépésről-lépésre előrehaladva, német katonák torlódnak tüzelve, különválnak, ismét összeverődnek s szaladnak előre s eltűnnek, s már ott van egy új csoport mögöttük, a fegyverek kemény ropogásával. Egy lépcsőt jövök föl. S térdre ereszkedve, az alacsony háztetők padlásablakaiban, a gépfegyverek vibrációját látom, a homályos katonafejekből a kimeredt, lázas szemeket. Másutt, egy tetőrés rejtekéből egy magányos puska tüzel le függőlegesen az utcára, a német csapatok fölött. Egy-egy eldühödt hang szól, egy rettenetes hörgés, feljajdulva. S rögtön, az egyik gépfegyver fordul, s ijesztő kattogásának golyózáporával, roncs és szilánk fölsugárzásával egyetlen egy lángtaraj között, mely mint egy hirtelen született kígyó szalad tovább aranyos pikkelyben, miközben a ház kigyúl. És emberi hangok röpködnek, megdöbbentően józanul, német vezényszavak, zord parancsok olyan energikus akcentusokkal, hogy az ember kíváncsi volna arra a kemény tenoristára, aki az utcát átkiáltja. S rögtön a német riadó, a trombita éles hangjával, mint egy zengő borotva: "Kartoffelsupp! Kartoffelsupp! Immer nur Kartoffelsupp!" S ez már a szuronyroham.
*
Még voltak ennek az éjszakának, késő hajnalig, keserűpercei s patetikus mozzanatai. A lázas zsivaj s zűrzavaros kiáltozás után, amelyekben a megismételt rohamok hangzottak föl s sodródtak tova, mint rövid szélforgatag az utcasarkokon, egy-egy elhaló test zuhanása után és egy-egy távoli jajkiáltás után, mely csöndesen elhalt a térben, hirtelen csend állott be. Csend a füstben, az égési szagban, a párolgó házromok között, csend a véres kövezet fölött, tragikus csend.
És akkor, egyszerre, tömött sorokban a német erők fölvonultak, végtelen emberhullámzással. A pincék mélyéről a lakosság lassanként előkerült, kezdetben hézagos, kissé még aggódó és bizonytalan csoportokban, s hirtelen tömegestől s őrjöngve az örömtől. A nők úgy zokogtak, a megváltott idegzet krízisében, mintha énekeltek volna. Ezer és ezer apró gyermek, aki a pincék sötétjében minden harcizaj dacára jóízűen kialudta magát, torokszakadtából sivít a katonák felé. És fölöttük, az egész tömeg fölött, vörhenyes fény terjedt a még parázsló háztetőkről.
A katonák jöttek, délcegen, némán, a válluknak emelt puskával, a bakancsok tompa koppanásával a kövön.
S amikor a Lambert térre érnek, hirtelen, mintegy vezényszóra, kemény sortűz ropog feléjük a házak ablakaiból. Akik elbújtak itt a függönyök mögött, francia katonák, azok tüzeltek! Bevallom, e rejtekhelyekből való orvlövöldözés volt a legkínosabb, amit fair-érzésem átélt valaha. Big game shut! A kutyafáját, ezt csakugyan nem láttam Mandzsúriában, ahol a megalázott kínai tömegek legföllebb, ha elhülyült tekintetekkel meredtek a győzelmesen bevonulókra.
De itt rémes volt látni, amint a megsebzettek, hirtelen felhorkanva, véresen eltántorognak a sorokból, vagy amint mások, halálosan találva, fegyverestől s sisakostól összerogynak s megbontják a rendet, kinyúlt hullájukkal a kövön.
Mindez egy pillanat. Rögtön egy tiszt rohan, lobogva a dühtől, gépies kardforgásokkal szabdalva a levegőt s egy parancsszó harsan s a trombita szól: a Kartoffelsupp! De micsoda akcentusokban! Jobbról s balról, mint a kitörő embersugár, apró s kompakt tömegekben, a katonák rohannak, szuronyt szegezve. Négy sarkába a tér, a házak, a kapuk, a törpe boltajtók elnyelik őket egy pillanat alatt. És csak sejteni lehet, az emberi düh s leszámolás e borzalmas izzásában, micsoda tömör kis tragédiák játszódhatnak le a kapuk mögött, odafönn. Máris, ott az emeleten, alig hogy fölnézek, egy francia katona hátrahanyatlott testtel lóg le mereven az ablakpárkányról, mint a bábjáték elalélt piros figurája. S átszúrt nyakából csöpög a vér.
Aztán ismét csend lesz, miközben a háztetők tűzfelüleleteiből szapora szikrázások szállnak s egy-egy golyó hull időnként, koppanva a falakon, mint egy-egy végső, magányos esőcsepp a nagy záporok után. És a katonák és az új csapatok és ismét újak, elvonulnak mind. És őrjáratok jönnek és polgári foglyok szuronyok között jönnek, lerongyolt, holtra fáradt, sápadt francia katonákkal vegyesen s mind befordulnak az utcasarkokon, valami néma drámaiságban. És autók robognak tisztekkel, egy egész sor autó az éles fütty trilláival, és vöröskeresztes szekerek döcögnek a vászon és ponyvaoldalak remegésével, a vörhenyes félhomályban. S itt-ott, a földnek hajoltan s tüzes fejökkel egészen alacsonyan a kövezet fölött, lobogó fáklyák bolyonganak, a sebesülteket s a hullákat keresve, melyek egymásra rogyva fekszenek, mint a kévék, mint tragikus zsákok, az elmerült arcok holt színével s még élő szemekkel a halálban. Felszerelten, puskástul, sisakostul a németek, sipkástul a franciák s a tornisztereik teljességével mind, ez élő és elhalt ütközetek után még tragikusabb vállalkozásokra látszanak felkészülve, amint lezajlott sorsuk békéjében, keményen és megdermedve örök álmukat alusszák.
És csodálatosképpen csak most jön fel a hold, csak most pillantom meg e késő hajnalban, szegény kis pislogó csillagokkal körülötte a hullák fölött, melyeket eltakarítanak.
- Ki ismeri ezt?! - hangzik időnként, a francia foglyokat kísérő német patrouille felé.
És a fáklyák lobognak.
- Ki ismeri ezt?! - kiáltják távolabbról, a szomszédos utcán, s ismét más utcákon és távoli utcákon és tereken túl, a várostúli földek mentén. - Ki ismeri ezt?!
Hány elhullott fantassin van itt, egy sornyi írás, egy szó, egy jel nélkül, örök anonimitásban!
- Ki ismeri ezt?!
Mert ez egy egészen furcsa hulla, kedves, fiatal és végtelenül bánatos, az útszéli nagy keresztfa tövében, odarogyva szent agóniájával az Úr elé, aki lenéz reá.
- Ki ismeri ezt?!
A francia foglyok elhallgatnak. S csak hányják a földet sűrű lapátolással. És nem ismeri senki.
Amint odapillantok, az arc holdfényes, világos, derűs. A szemek nyitva, oly gyöngéden néznek, valami olthatatlan elkívánkozással, ami a gyors és könnyű halál jele. "Nevem Gaston Heliau-Trope" - suttogom helyette s még egyszer, titkon, a kalapomat megemelve feléje, csöndesen megyek tovább.
Már kívül vagyok a városon s ismét a dűlőkön botorkálok, elgondolkozva, Altkirch felé. Pioupiou tiens bon! Csak próbálgatom a melódiáját. Mindenütt hevernek itt körülöttem, köpenyegükkel letakartan, francia katonák, a sírjukat várva. Reggel van. És az ébredő fényben, a csendben és szélben rettenetes égési szag terjed és a hullák szaga száll. Holt lovak, a hátukra fordultan, négy lábukat az égnek meresztik.
Ragyogó atmoszférákban a Vogéz hegység, mint egy óriási aranyfésű, nyúlik elő a csendben. A határszélek sajátságos hangulatát érzem, a messzi földeket egymásba borultan, egy végtelen és egységes égboltozat alatt, mely emitt és túlonnan mégis idegen, ellenséges és engesztelhetetlen. Időnként, még egyszer, egy-egy golyó fütyül magasan a levegőben. A távoli erdőség mélyéről, egészen elmosódva, mintha maga a föld rengene ott, tompa moraj hallatszik. S a távíróhuzalokon, a ritkás póznák között, ahol a drót még épen maradt, egy csomó varjú ül és vár, mint egy fekete szerzet.
(Folyt. köv.)