Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám
Feiks Alfrédnak
Eu kastélyról (az Alsó-Szajnai megyében) volt szó a minap. Szinte istenkísértés mostanában ilyen elvonatkoztatottan finom dolgokról beszélni, kandalló mellett, amely az arcon és a kézfejen a bőrt enyhén pirítva, olyan gyengéden ég, mint egy szamovár. És főként lelkiösmereti furdalásból nem vitatkoztam barátommal, a finom és elragadó festővel. Ő ugyanis szinte megbocsájtható tévedéssel azt állította, hogy Louis Philippe Albert-t, a franciák királyának legidősebb unokáját, az utolsó trónkövetelőt hívták comte d'Eunek. Ez - bocsásson meg - szinte goromba tévedés volt. Eu gróf nem unokája volt a polgárkirálynak (a pamukesernyősnek és körtefejűnek), a király második fiának a nemours-i hercegnek volt ő fia, a brazíliai császár veje, a neve Louis Philippe Fernand Marie Gaston és tábornagyként is szolgált amaz ijesztő tengerentúli állam csapataiban. Igen jeles seregvezér volt, és nevét és címét hősi erény tette emlékezetessé a nagy dél-amerikai hadjáratban, mely - milyen nehéz ezt elhinni! - szintén háború volt és vér, ami golyójárta csatornákból vékonyleves folyamban szivárgott elő a papagájszínű uniformis alól, arra rászáradva ott is, Brazíliában is, a halálos erjedés finom processzusában a döglelet illatfelhőit terjesztette. Az utolsó nagy francia trónkövetelőt ellenben a párizsi grófnak nevezték, pontosan így és hogy Ön kegyes volt őt összetéveszteni Eu grófjával, azt azzal magyarázom, hogy a párizsi gróf Ő Királyi Fensége a köztársasági államformában gyülekezett, megtévedt francia nemzethez intézett kiáltványait Eu kastélyból keltezte leginkább, a Guise, a Montpensier, az Orleans hercegek e kevély és szenvedő hajlékából, amelyet ő is annyira szeretett. És mindezeket akkor kellett volna megmondjam szeretett barátomnak, ám nem így tettem, nem rosszaságból, mintha irigyelném vele is közölni azt, amit én tudok és nem is gyengédségből, mintha nem akartam volna vele vitatkozni, de a nagy hidegre gondoltam és az infámis éjszakára, amely tapadó jéghártyájával ragasztja a harcos kezét a lövészárok betonfalához. Babonás és aggodalmas ember vagyok, igen vallásos és e fenevadi időkben ilyesmiről beszélni annyi volna, mint száz év előtti bort inni aranykehelyből, különösen ha - Ön is oly jól ösmeri ezt - idegen, bűvös szavak nyomán régi ital édes felhőző mámora kél.
A szó a legszentebb bor és valóban miért is említettük akkor Eu kastélyt és a párizsi grófot. A trónjavesztett francia herceg gyermekkorom legdrágább emlékkincsei közé tartozik. Tizenkét éves voltam akkor és képzelmem, mint a lágy viaszk. (Oh, ha most lehetnék annyi idős, most hogy tudnék akkor majdan e világháborúról írni, míg így - érzem - megváltozott tudattal is örökkön a régi rutint fogom csak szolgálni.) Tizenkét éves voltam és a királyi herceg halálából tudtam meg méltatlankodó döbbenéssel, hogy a nagyon fölöttünk állók is meghalnak. Királyok is, császárok is, sőt száműzött hercegek is. A párizsi gróf Ö. K. F. nyáron halt meg, és a fürdőhely parasztjai és pincérei a képes újságokból kivágták arcképét és palánkokra ragasztották, ahonnan csak a jövő tavaszi olvadó hónak volt szabad azt lemosni. A párizsi gróf nagy tornyos ágyban feküdt, a zsoldra dolgozó lapillusztrátor csúf és förtelmes elgondolása szerint való otrombán fenséges királyi ágyon és megszenvedett arcán rút moszatként rozsdás halotti szakáll nőtt.
Mely keserveket okozott nekem akkor ez a szakáll, a látásától egy életre elegendő méreg szivárgott belém. Penészes növény szagát éreztem, ha rágondoltam, irtóztam tőle és mégis kegyetlen kényszerképzet parancsolta, hogy mindig rágondoljak, és valahányszor a gonosz papirost láttam, mindannyiszor negyedórák hosszat elnézzem e szakállt, amit szívtelen kínzóm, a rajzoló, néhány görbe vonallal csinált meg az én gyötrelmemre. Hogyan, hát e tiszta és kellemetes úr, Ő Királyi Fensége, akinek arca öregkorában is sima volt és illatos, mint az ajándékrózsa levele, ő is tűrni volt kénytelen, hogy a halál csúf növénnyel borított romot csináljon arcából, amely öröme volt mindannyiunknak. A halállal szemben való szégyenteljes tehetetlenségünket akkor éreztem igazán, e rajzolt szakállban, és most azt olvasom a lapokban, a harctérről érkező ösmerőseimtől azt hallom: a katonának szakálla nő a háborúban. Mely pokol a háború!
Mindig a szakáll bántott. A Bel Amit olvasván becses lett számomra az elárult és haldokló férj, aki az utolsó napig is pontosan beretváltatta magát. Még az utolsó napon is. Igen, de mi lett azután. Az utolsó nap után mi lett? A ravatalon jó bérért - mondjuk - simára fényesítette arcát még egyszer a borbély, de a halott testben még azután is van annyi átkozott erő, hogy néhány nap alatt új szakáll üssön ki a megmerevedett arcon. Az embernek igazi képe mégis az utolsó, az, amire a koporsó fedele ráborul és hát senki sem lehet halálában az, aki életében volt! A csín és a kellemetesség imádatában eltöltött hetven esztendő - azután jön három nap és mindennek vége. Láttam a Gladstone halotti arcképét, és a nagy öreg férfiúnak, akit a tiszta sima arc úgy jellemzett, mint a kínai hölgyet a szilva nagyságú lábfeje, állon alul hatalmas körszakálla nőtt, mint a sós szagú hollandi tengerészeknek, akik messzi vizekről húsvétkor térnek haza tisztálkodni. Megint a szakáll, ami tönkrecsúfít egy életmunka teremtette arckaraktert és halálon túli erővel csúnya, kísérteties szőrzetben meghamisítja azt.
És nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a holt anyagból sátáni mód virító szakállban kísérteties erő van, olyan, mint a pék orrában volt, amelyről Gogol írt borzongtató mesét. És - a névtelen dalnok szaván szólva - bokros bánat ül szívemre, valahányszor Görgey portréját szemlélem. Íme, a tábornokot aggságának szakálla teljesen Kossuth Lajosra hasonlíttatja. Egy nemzet viaskodó géniuszának két csodás és ragyogó ellentéte, különbözniük kellene az idők időtlen végeig és az arc lágy pihéje eggyé hazudja, hasonlatos testvérekké hamisítja őket... És éveimmel kegyetlen játék szenvedélye alakult ki bennem. Valakit csak láttam, akinek az arca figyelemre méltó volt, gondolatban szakállba öltöztettem őt. Mennyi csalódás! Fennkölt hervadó arcokra a szatír vigyora ült, gondolatok vágta nemes vonalak árkát szakáll duzzasztotta potrohos tunyára. Mindenki más lett, és senki sem maradt meg annak, aki volt, és hát kik vagyunk tulajdonképpen, azok, akiknek egy életen átal hazudjuk magunkat, vagy azok, akiknek a halál szakálla maszkíroz? A háború a halál, mert a háború szakállt hoz az emberi arcra.
És nemes barátom, miért is beszéltünk azon az estén Eu kastélyról és a párizsi grófról. Egész éjszaka a halálában megcsúfolt fenséges úrral álmodtam és - igaza van, minden rettenet mögött a magunk gyáva féltése ül - koporsóban feküdtem magam is, hosszú eretnek szakállam térdig ért és szakáll nőtt a kezem fejéből is... Ám szép reggel jött, Buda felől a délelőtti nagy világosság, mint a boldogság birodalmából érkező ígéreti fénykéve és a hölgyek illata enyhe, mint az őszi virágoké, amelyben a szerelem tragikuma játszik a halál pajkosságával. Erős akarattal derűt parancsoltam magamra és noha az est véres emlékei még kísértettek, igyekeztem megtartani belőle azt, ami szép és kedves volt...
- Eu - gondoltam -, milyen graciózus név... Volt még egy ilyen rövidségben szép francia név: Sy. Igen, csak ennyi: Sy. Egybecsendülő két gyöngy így ez a két betű. Sy marquise egyike volt a legledérebb hölgyeknek. Tallémant des Réaux írt róla, a krónikás és a világfi, aki Madame de Rambouillethoz járt a kék szalonba. Madame de Rambouillet volt az első, aki tudta, hogy a szoba színe más is lehet, mint az egymás hátára fektetett fa kérges barnája, vagy a nyers tégla verese. Szalonja kék volt (pávakék talán?) és elméjük nemességével ott ajándékozták meg egymást a precieuse-ok és a precieux-k, akiket fölötte igazságtalan hölgyismerősöm sznoboknak nevezett, noha...
Délután lett, Mindszentek előtti délután és kimentem Isten kertjébe, hogy a tél elől virággal óvjam, ruházzam a márványlapot, amely alatt édes, egyetlen fivérem van. Mindenféle színekben való őszi virágot vittem ki alázatban és a kocsiban, amíg mentem, kötés és zsinór nélkül ölben tartottam őket. Talán az árvalányok szokták így, ám én most virágos öllel olyan voltam, mint fiatal vőlegény, és ez fájt az úton, amely Hozzá vezetett. A külső utakon sebesült katona bandukolt. Köpenyén sok sima, fakuló vérfolt, olyan, mintha némely vidékek véres sáragyaga fröcskölődött volna rá gondolatnyian finom, vékony rétegben, és én a katona arcát néztem. Szőke legényi bajusz üldögélt az orra alatt, az álla - hála, hála Istennek! - sima. Még nem kellett nagyon a szakállra gondolnom. És megyünk a rétek mellett és a dűlőutakon az őszi délután illata érkezik, amely nyirkos, mint az emberi síré és mégis kegyetlen élességével kétségbeesett erőre paskolja az életösztönt. És most kocsim kocsi mellé ér. Gyászhintó és a tetején lábatlan ércvitéz, üres sisakjában láthatatlanul is a halál csontvázmosolya ül. Katonát visznek. Mint fejedelmi gazdája előtt a jobbágy, lekapom kalapomat, én, a halál jobbágya. Senki a kocsi mögött; a bakon két szanitéc pipál. És még magamban sem káromlom őket, csak elmémbe feljegyzem a nevet, ami a fenyőfakoporsó oldalára van festve: Mogyorós Lajos. Ha más nem, hát az én gyáva, félős részvétem kísérjen téged, Mogyorós Lajos, aki istenfélőn haltál meg bizonyára, a szentek hű cselédjeként. Spitálban haltál meg, Neked idegen Pesten és a tiéid közül senki sem kísérhet. Síremléked legyen, hogy a nevedet mindig fogom tudni, úgy, mint egy nagy nevezetességét, mint Savoyai Eugénét vagy Deák Ferencét például. A Tiédet fogom így tudni, aki nem voltál híres ember a világtörténelemben, és én fogom tudni, aki nem is ösmertelek Téged. Nem láttuk egymást, ugye, sohasem, vagy találkoztunk volna és félrenéztünk, mint a régi haragosok? És most mégis őrzöm a nevedet. Milyen szegény halott vagy Te és milyen jó ember én és... vajon szakállad nőtt Neked is a csatában és a betegségben?
És a temetőben megint eszembe jutott, hogy csak a hús pusztul el, a vér és a nemes idegrostok. A csont az megmarad és a hajzat is. Szép álomszínű szőke hajak a földalatti éjszaka vakságába süllyesztve, feketék odalent és csak akkor volnának szőkék újra, ha a nap fénye érné őket. A szín is csak illúzió, a naptól aranyos volna e haj, a holdtól ezüstös, a semmitől fekete. Minden, amiben élünk, csalás, és úgy, de úgy féltem, hogy lábam a rettegésben gyökeret ereszt és ez a gyökér föld alatt odanő az idős halottak szakállához. Beléje gubózik és nem tudok a tetemhaj ez irtózatos hínárából szabadulni, ott veszek, mint az orosz katonák, akiket Hindenburg a mazúriai ingoványokba küldött fulladni. És míg napokig süppedeztek, a kexholmi gárda tisztjeinek és a sárga kürasszírosoknak és az orenburgi kozákoknak is szakálluk nőtt. A szakáll beleette magát a mocsár gyilkos, nyúlós, tésztás talajába és piszkosan haltak meg e tisztek közül azok is, akik otthon úgy itták a pezsgőt, hogy ibolyát áztattak bele... És vajon a fedezékben a jégcsap nem ragasztja a katona szakállát a vasfalhoz? Hogy nem rettennek meg a katonák, ha a társukra néznek? De nem, hiszen - milyen jó is vagy Te, én Uram Istenem - a szakáll, e tragikomikus és borzas virág, nem egyszerre hajt ki, nem éjszakán átal és mire egészen megnő, megszokja az, aki látja, úgy mint istápoló rokon a tüdővészben haldokló arcának torzuló fogyását. De a saját arc, a magunk arca? Milyen nagy szerencse, hogy a katona nem visz a háborúba tükröt. Legföljebb haldokló ellenség szemének töredező fényében láthatná meg a saját arcát, és ugye, a katona azért haragszik úgy az ellenségre, mert az szakállt hord. Szegény párizsi gróf, hiába éltél hát, és neked, Eu grófja, vajon neked is szakállad nőtt a brazíliai háborúban? Ott még csúfabb lehet a szakáll, az őserdő ölében és gyakran összetéveszthetted magad a fa tetején guggoló majommal, pedig te királyi vér voltál és a feleséged, ifjú, szép feleséged császári ágyból való. De hát miért is mentél a háborúba? Hiszen neked nem kellett volna! Oh, a rómaiak, azok gyönyörű emberek voltak, isteni késsel az egész arcukat végigberetválták, nehogy a tisztátalan ellenség szakálluknál fogva hurcolja a holttestüket a sárban. Oh, ők kifogtak a barbárokon és az isteneken, és vajon szakálla nő-e a háborúban az ágyúnak is? A géppuskát nem azért hívják így, mert rettentő szakállt ereszt, irtózatosat, olyant, mint a haldokló ember.
Angelust harangoztak a kis kápolnában, amely azért van zárt kapunak építve a temető elejére, hogy a halottak éjszaka ne járhassanak ki a városba. Ezüst szélként suhant a harang szava.
Pesten, 1914-ben, Halottak Napja körül.