Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 21. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei (2.)
Egy öreg ember Calais-ban, aki George Lloydhoz hasonlít. - Közönség. - "Óh, ifjúság!" - "Az önfeláldozás aranykévéi" és "mikor meghalni mentek!" - Egy szegény kis francia katona. - Tanár Amiens-ben. - Bigámia. - Romlott ember. - A másik tanár. - Borzalmas küszöb. - Gaston Heliau-Trope. - A kis Szardínia. - A biliárd. - Két francia tüzér. - Füst és csend. - Jobb italok. - Egy interjú. - A holtbiztosság. - Akit az első német katona lepuffant. - A kötelesség. - Mint egy régi római. - Ifjúság. - Csillogó kis útilámpa. - Renan. - Jobbfajta elmék. - Wundt. - Alles. - Mámor. - Pioupiou, tiens jusqu'au bout! - A kávék.
Calais-ban, a prefektúra előtt, egy öregember áll egy kőrakáson és szónokol. Egy szegény öreg ember. De olyan lázban van, mintha az egész Stock Exchange az övé volna, valami hallatlan hausse délelőttjén.
Megállok a szónok előtt a kutyámmal és Davis inasommal. Ez utóbbiak roppant mulatnak. Dandy boldog, hogy ismét szárazföldön van, Davis a fülembe súgja az öreg szónokot jelezvén:
- George Lloydhoz hasonlít, nem igaz?
- Van benne valami - felelem e kitűnő megfigyelésre.
Az öreg ordít. A szomszédos halvásár kofáiból, elunott lézengőkből és kikötői népségekből, matrózokból s parti munkásokból némi közönség gyűlt előtte. Egynémely francia katona is van itt, számos khaki-ruhás angol zsoldossal, akik az egészből egy szót sem értenek. Mégis hallgatják, hűen és mereven, mert ez az utcai szónoklat a távoli Hyde Park illúzióját nyújtja, ahol vasárnaponként, a néger és jiddis hittérítők, ateista és ó-katolikus propagandisták teleüvöltik a levegőt, isteneik és tanaik dicséretével.
- Óh, ifjúság! - ordítja az öreg -, e nagyvilágnak hősi ifjúsága! Mily csodás örömmel ontod véredet e kiapadt föld elszomjadt rögén! Mily fönséges aratás ez az idén! Az önfeláldozás aranykévéi hevernek e nagyszerű nyárban, e forró nap alatt! Nemzetek ifjúsága, akik egy közös ideálban egymásnak rohantok szuronyt szegezve - szlávok, angolok, vakmerő belgák a nyugat Termopüleinél, németek, akik megvédték Kant eszméit s városát és főleg ti, francia ifjúság, amelynek hajdan mestere voltam s ismertem minden álmaitok, drága véreim mind, felkészült gyermekek, a Forradalom gyermekei - még egyszer köszöntlek benneteket, mikor meghalni mentek!
- Qu'en dites vous? - fordul felém egy szegény kis francia katona, a vörös nadrágos fantassin klasszikus típusa, sápadt arc, mely sokat borult női arcok fölé, kis vézna bajusz az ajkak szélén kunkorodva s két szomorú láb, de milyen szomorú, fehér kamáslisan. Qu'en dites vous? Némi gúny, elunott irónia s lappangó keserűség remek e szavakban, ha nem csalódom. Amolyan rezignált kérdés, úgyszólván sóhaj formájú, mely nem is vár választ.
- Mikor meghalni mentek! - folytatja, a szónokot citálva -, micsoda lelkes öregember, pas vrai?
- George Lloydhoz hasonlít - veti közbe Davis, fölénnyel.
- Nem tudom, kihez hasonlít - válaszol a kis francia, nyilvánvalóan boldogan, hogy szóba állhat valakivel. S egy nagyot rántva a vállán a szónok irányában:
- Ez, szegény, tanár volt hajdan Amiens-ben, a városi líceumban, továbbá néhány évet ült bigámiáért, lelkes öregember! Mind ösmerjük. Azóta itt él Calais-ban, s hogyan! A hajókról hordja fel az állomásra az angol utasok bőröndjeit. Így él! A mozgósítás óta, nap-nap után itt szavalgat az utcán. Végül lejön a kőrakásról és a kalapja bélését nyújtva, kéreget. A pénzt viszi a nőknek, ott abba a sárga házba a kikötő végén. Mert még mindig imádja a nőket.
- Romlott ember - szól közbe Davis meggyőződéssel.
- A szomorú az - végzi be szavait a kis francia katona -, hogy én is tanár vagyok.
- S hogy ön is imádja a nőket - teszem hozzá csalódottan és szakértelemmel.
- Oh, éppen arról van most szó, imádni a nőket! - sóhajt fel a kis katona, felbiggyedt ajakkal. - Az éjszaka indulunk Elzász felé, uram, indulunk! Mintha valami borzalmas küszöbön állnék, úgy érzem. S még benne se vagyok a küzdelemben, s máris úgy érzem, meg vagyok sebesülve.
Érdeklődve nézem a kis katonát, aki ily kecsesen beszél. Elernyedt fizikumához, úgy látszik, pontosan hozzá van hangolva a latin lélek enervált lírája.
- Nevem Gaston Heliau-Trope - mondja - és Mallarmé nagyon szeretett.
- Nevem Russel-Dorsan. S mit mondjak, ki szeret? Úgy sem ismeri.
- A Mercure de France munkatársa vagyok, havi költője, ha szabad magam így kifejezni - teszi hozzá fanyar mosollyal.
- Az Evening Standard tudósítója - felelem meghajtva magam.
Kezet fogunk.
- Akar jönni egy kávéházba, a Kis Szardíniába talán? - kérdi a kis katona. - Itt van közel. Have a drink - teszi hozzá angolul, ami roppant tetszik nekem. Nem hinné az ember, micsoda charmeur-ök ezek a kicsi piou-piouk!
Alig tudom refüzálni.
- Drága barátom - mondom -, de hiszen én utazom. Egy csomó dolgom is van még a prefektúrán. Az autóm is nyilván vár már a Pas de Calais hotel előtt. Tudniillik én is megyek a határra.
- Jöjjön velem a kávéházba - mondja a kis katona oly különösen, oly elborult kérleléssel, a hangjának oly sajátságos inflexióival, hogy kimért időm dacára már szótlan követem.
*
A Kis Szardíniához címzett kávéház alacsony és szűk helyiség, afféle matrózlebuj, amilyen van egy fél tucat a parton. A falak mentén elnyűtt bőrdíványok sorakoznak parallel felrakott asztalokkal, melyeknek márványfelületét évtizedek légy-légiói örök időkre beszennyezték. A középen egy törpe biliárd zöld mezője nagy sárga makulákkal virít s megrepedezett szélei enyves papírral vannak leragasztva. Két francia tüzér játszik rajta, a primitív biliárdozók hiányos és félszeg készültségével, otromba belebökdöséssel s egyre a lábukat emelgetve, hogy a golyók egymásba találjanak. Egyébként sok katona van itt, minden fajtájú, az asztalok körül. A tivornyák füstje száll a nyomott levegőben. De aránylag csend van, sőt időnként mintha minden megnémulna. Csak a biliárdgolyók csattannak s olykor egy kard csörög.
Leülünk szemközt egymással.
Egy csöppet még feszélyezetten újdonsült ismeretségünkben, a vidéki kis kávéház sápadt feketekávéját nézzük az üvegpohárban. Nyilvánvaló, hogy mind a ketten jobb italokhoz vagyunk hozzászokva. Ez a kis finom francia bizonnyal Rumpelmayernél is uzsonnált már Párizsban, a Tuilériák teraszán. Viszont én a glasgow-i Hunter-whisky aranynedvére gondolok, a pipám vonagló füstje mellett.
- Tehát leadok önnek egy interjút - szólt hirtelen a kis katona -, egy interjút, Russel, minthogy meghalni megyek, ahogy az a lelkes öregember mondta az imént, odakünn a maga kőrakásán. Mert egy pillanatig sem lehet kétséges, érti, mert egészen bizonyos, hogy végem van, hogy meghalok. Nem is sejtések ezek bennem, nem holmi ingatag előérzések egy rossz óra hangulatában, nem! A holtbiztosság ez, a végzetem rideg megismerése. És a dolgok iróniája ez és tudományos precizitás. Meghalok, mint annyi más, mert csak meghalhatok, mert én vagyok az a típus, az a felkent és kiszemelt áldozat, akit az első golyó homlokon talál. Meghalok, mert az életem a legszebb élet lehetne, mert van egy özvegy édesanyám, akit én tartok el, mert van egy kis házam Meudonban a Szajna partján, ahol a Rodin szomszédja vagyok. Meghalok továbbá, mert a háború merőben idegen nekem, mert a vér förtelmes, Blust ist ein ganz besonderer Saft, ahogy Goethe mondja, s mert ellentétben a franciákkal azt tartom, hogy nagy nemzetek nem állanak bosszút, legföllebb a rendet állítják helyre, hozzájuk méltó eszközökkel. Meghalok továbbá, mert egy csöppet sem gyűlölöm a németet, s ha nem is rajongok érte, békén csodálom nagy tulajdonságait, s a nagy hibáit elviselem. Egészen biztos tehát, hogy én leszek az, akit az első német katona lepuffant, mint egy nyulat.
Egy percig hallgatott s csöndesen hörpintett a pohárból. Örömmel figyeltem meg az ajka nedves széllét a leragadt bajuszkával. S a száj színe is megélénkült, hogy meghagyta amúgy is nedvesen és ivás után nem törülte meg.
- A lényeg az, hogy megteszem a kötelességem ez irtózatos epopeiában. Elbúcsúzva a világtól, ami nem fáj, és önmagamtól, ami elég kínos, íme elindulok angolokkal, zuávokkal, irlandiakkal, turkókkal és ragyásokkal, elindulok szingalézekkel, szenegáliakkal, skótokkal és bélpoklosokkal, szudániakkal, marokkóiakkal, elindulok csipás hóvákkal, hindukkal és malgasokkal, az északi sark és az ekvátor minden cigányával, zsiványával, az emberi bőr és lélek százféle színében, elindulok, a kutyafáját, mint egy régi római a világ minden csordájával, meghalni! No jól van, megteszem a kötelességem. De vajon mások, a többiek, megtették-e a magukét? Akik rendelkeztek az ifjúsággal, akik vezették az ifjúságot, akik szellemi és lelki vezérei voltak, francia államférfiak és francia parlamentek, francia népszónokok, nagy urak, főpapok és Akadémiák, micsoda célokat emeltek ez ifjúi föllendülés, e hallatlan önfeláldozás elé? A maguk nyugalmát, a maguk biztonságát, a bourdeaux-i élet békés idilljét egy monstruózus máglya világánál! Kérek még egy kávét - tette hozzá, miután felhajtotta a poharát.
Aztán így folytatta, mindinkább elborultan, szegény kis költőkatona:
- Ifjúság, hát ez úgy sincs már és annál jobb, mert kinek hihetne az ember e rettenetes forgatagban? A sír szélén, amint körülnézek, nincs egy gondolat, nincs egy ideál, amit csillogó kis lámpaképen sötét utamra magammal vihetnék. Még Renant is elseperte a vihar és kimondhatatlan szánalommal gondolok reá, nagyszerű leveleire holmi kicsinyes fajpolitikákról, mert hiszen szerinte s tudományosan szólva, nincs manapság nemzet vagy ország, mely igazában tiszta fajt jelentene. Vajon igaza van-e és kinek van igaza? A vérciklonok mögött, a csatamezőkön túl, föl-fölriadva olykor elfeledt sírok fenekén, vajon mit mondhatnak azok, akik hajdan az elesett hősök halotti-dialógusait írták, egy Fenelon és egy Montesquieu? Kinek van igaza? A holtak vagy élők közül kinek higgyem el, hogy csakugyan volt néhány rongyos szó, melyért érdemes volt élni, valami ragyogó és valami abszolút, ami mindenkinek tetszett. De hát tessék megérteni ezt, amikor békés íróasztalok mellől az úgynevezett jobb fajta elmék is hajbakapnak egymással, mint Euken Bergsonnak ront, Hauptmann Maeterlinck ellen indul, Richepin, Dehmel, Barrés és Regnier gyűlölködő hárfákat cibálnak, Larisse azt mondja, a németek barbárok, Lamprecht viszont, hogy a franciák kannibálok és az egészbe, mint egy régi trombita, a nyolcvanéves filozófus Wundt harsog bele, egy Deutschland über Alles! kiáltással. Oh, istenem, über Alles! über Alles! De hát mi az az alles, uram, ki tudja azt?
És hirtelen felpattan, a kezét nyújtja remegően. Most látom csak, micsoda gyönyörű szeme van.
- Isten vele - mondja.
- Isten vele - felelem egy csöppet megriadva.
S megfordulok a székemen utána s még nézem, amint kilendül az ajtón, hirtelen vígan, a sapkáját hátracsapva a fején, duhaj kis katona módjára. Valami mámorban megy el az ablak előtt, kifeszült mellel és szájtátva, kipirulva, dalolva:
Pars mon garçon, sans retard et sans peur!
C'est le moment d'avoir un double coeur!
Nous les aurons
Pioupiou,
Tiens bon!
Pioupiou, tiens jusqu'au bout!
Ismert francia szokás, hogy mindig csak egy ember fizet a kávéházban az egész baráti társaságért. Rendesen a rangban és tekintélyben legidősebb. Ez most az én esetem. Minthogy a kis katona úgy ment el, hogy nem fizetett, én fizettem meg a három kávét s magam is elmegyek. Dandy és Davis, a Pas de Calais Hotel előtt rég ideje várnak.