Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 21. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei (2.)

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei (2.)
III.

Folkestone. - A Leas. - Nők. - Egy szőke leányarc. - Kultúrnyekkenés. - A flotta. - Ami becsesebb egy páncélosnál. - A parton. - Acélvárak füstje. - A láthatár. - Emberi düh. - Jacht vagy postagőzös. - A páncélosok iránt való ösztönszerű respektusom. - Pamacs a tengerben. - Folkestone-i halászok. - Szenzibilitás. - Union Jack. - Boldog kábulat. - God save the King. - A létem gyökere. - Nosztalgikus búcsúzás. - Ami odaát van. - Hollandi part. - Anglia. - A szökőkutak. - A végtelen vizekben. - Ezer apró kölyök. - Gőzdaruk és lovak. - Új vonatok. - Ló és ember a vízben. - A skótok. - Bolhák. - Rongyos éjszaka. - The Silver Channel. - Alagutak atmoszférája. - Mindenféle hajók. - A hajó végén. - Dergsan. - Az idő. - Az edingburghi pipa.

Folkestone-ban vagyok. Reggel van és valami sajátságos boldogság, valami különös izgalom, valami vőlegényi izgalom fog el a tenger láttára.

Fönn a Leas, a board-jai sorával, szürkés falakat mutat a sziklák tetején. A Marine-Paradon, a kora reggel dacára százezrek tolonganak és néznek és figyelnek, mozdulatlan arccal, a láthatár irányában. És főleg nők fehér ruhában. Egy szőke leányarc, felülről, elbűvöl a végtelenen át. A szívem megremeg, bevallom. Hasonlít, igen, D. hadnagyra, úgy van, de mennyire hasonlít, drága szívem, megdöbbentően hasonlít. A Kodakomat rögtön nekiszegzem. S amint halkan s finoman megcsattan a gép, elgondolom: micsoda elegáns kis hang ez, micsoda kultúrnyekkenés e végtelenben, ahol ágyúk mennydörögnek.

Az egész flotta felvonult.

Nyilván vannak emberek a világon, bárha nem angolok, akiknek egy kis fotográf-masina becsesebb egy páncélosnál. Így például Fritjof Nansen. De ő, sajnos, most senkit nem érdekel.

Tehát a flotta felvonult, az egész flotta, úgy látszik, mert oly tömeges egységek sorakoznak, hallatlan egészségben. Holott az Atlanti-óceán és a túlsó félgömb minden vizei is angol hajókkal népesek és jólesik elképzelnem, például Birmania partvidékén a leselkedő cirkálókat. Lenn vagyok a parton a kutyámmal, aki megriadva nyalt bele a sós-keserűs habfodrokba. Amint kacagok a térben, csak magam hallom a hangomat. A végtelen nyomott, ijesztő, félelmetes. Az elborult égboltozat alatt, a páncélosok acélmasszái, kinyúló ágyútorkaik brutalitásával, értelmetlenül a levegőt fúrva s a levegőbe bámészkodva, ránehezednek az egész partvidékre, ezernyi tengeri mértföldön át. Acélvárak emelkednek, valami őrületes tékozlás és monumentalitás luxusával és a füstoszlopaik vaskos gőgjében és viharos csokraiban mintha egész gyárvárosok üzemét okádnák, mintha kráterek haragját okádnák, mintha a juhbőrök és gyapjak milliónyi tömegét okádnák zömök kürtőik s kéményeik.

A láthatár vonalzásában is csatahajók állanak. A nagy vizek legmélyén, egymás mellett sorakoznak megkövült s tömör sziluetteik, őrködőn, várakozón, fenyegetőn és rejtelmesen, mint a végtelenbe hintett vaskockák a távoli füstök zord dugóhúzóival a felhőknek kanyarodva. S már nem lehet tudni, e távolság ködfátyolain át, vajon a vízen vannak-e még, vagy az égből lógnak alá. De az emberi düh és felkészültség sajátságos érzését keltik még onnan a messzeségből is. És ezeket is, itt elöl, fantasztikus vasóriások az ágaskodó ágyúik kan-jellegzetességével, ezeket is a zöld vizeken itt, valami szédítő harag hevíti, valami borzalmas lihegés a duzzadó gőzökön át, valami tébolydott kérlelhetetlenség, valami förtelmes vakság főleg, mely, nem tudni, miért, de a legijesztőbb bennök. Az ilyen borzalmas hajók nyilván kívül esnek a közönséges ember érzéskörén, ha nem volt elég szerencsés angolnak születni. A kontinensen csak úgy értik a hajót, hogy jacht legyen vagy postagőzös, amelyen utazni lehessen nyári éjjel az Égei-tengeren.

*

A páncélosok iránt való ösztönszerű respektusom szinte elfojtja bennem egyéni hajlamaimat. Innen van, hogy nem merek megfürdeni s beérem azzal, hogy a tengerbe mártott pamaccsal, ezüst cigarettatárcám tükörfénylése előtt, illően megberetválkozzam. Közben gőzbárkák és motorcsónakok tülekednek a hajótömbök felé és megriadt folkestone-i halászok eveznek el messze, a hálóikat teregetve. A levegő merő füst. A távoli kazánok melegét érzem. Olykor egy-egy csatahajó aljából vastag és forró vízsugár röppen a gőzpára izzó vattáival, mintegy hallatlan szükséglete egy ilyen páncélos óriásnak. El vagyok ragadtatva. Nagyszerűen érzem, hogy valami van a világban.

Önön nincsenek hozzászokva az effajta szenzibilitásokhoz, melyek nyilván távoli és sejtelmes leszármazások bennem. Nem is engedhetem át magamat teljességgel önmagamnak, az egyéni önimádat és rajongás kéjes luxusával. Már-már indulnom is kell. A gőzösök a folkestone-i kikötőben felkészülve várnak és az Union Jack vidám lobogása közben fogadják fel magukra a londoni vonatok minden csataterhét. A szirénák kétségbeesett hangja mint förtelmes vészmadár harsogja át a végtelent. És mégis, gyönyörűséges egzaltációm percről-percre fokozódik.

A tenger, a reggel, az elborult égboltozat, a csatahajók titán szcenáriuma, rettenetes füstpiramisok egy megtébolyodott óceán vízsivatagja fölött, valami boldog kábulatba sodornak. A szemem kitágul, a lelkem kidagad. Anglia van itt előttem az ezüst csatorna hullámbástyáival, az ereje vaskolosszusaival agyonfüstölve a világot. God save the King! Nemzeti önérzetem, brit voltom felülmúlhatatlan méltósága, mint izzó méreg, a véremet hevíti. Egyéni fönségem tudatában több vagyok önmagamnál, minthogy angol vagyok. Amit érzek e percben, hogy mondjam, amit érzek, oly mély, oly forró, oly ájtatos és zengő, hogy szinte úgy tűnik, hogy imádkozom. Egészen egyedül itt s emberi mivoltom nyersanyagában az öntudatom felemel az egyéni és fajbeli kultúra legmagasabb tetejére. A rettenetes erőkkel szemben, melyek vasban, ágyúkban és füstben, egészen elseprő hevökben kibontakoznak előttem, mégis úgy érzem, hogy vagyok. Sőt éppen rajtuk keresztül érzem a létem gyökerét, ezernyi szálaival elkúszva és kitéphetetlenül az angol föld méhében. Más lehet boldogabb, ragyogóbb, tehetségesebb, egyszerűbb! De senki sem lehet nyugodtabb, mint én.

És akkor, még egyszer, egy nosztalgikus búcsúzásban végignézek hazám partvidékén. A túlsó világ, ahová utam e háborúban vezet, bevallom, alig vonz és alig érdekel. Oly sokat utaztam! Tudom, hogy a ködpárákon át Calais, Boulogne és Dieppe vannak odaát és a belga partok irányában Ostende és Dünkirk bámulják a vizeket. A hollandi partokat is ott kell keresnem északra a csatornán, a kontinens szűk horizontján Flushing-t, Antwerpent és túl rajtok, még északabbra a távolabbi kikötőket, melyek Skóciát nézik már. A zandvoorti halászokat rég ismerem, a haarlemi parasztasszonyokat is, akiket Hans Holbein gyakran festett, és a hollandus Uitgeestben is jártam, mikor Marseilles-ből Batáviába vitt utam.

De emitt Anglia van, a londoni őserdő a hátam mögött és fölöttem, mint egy véghetetlen templom kőmennyezete, a part sziklái, amint elvesznek a vízben és a ködben. Ott van rajtuk, a tetejükben, vagy a bástyáikba bevájva, a világos Dover és Newhaven, a kis szennyes! A déli partvidék kavicsözönében Brighton, Portsmouth és az isteni Chichester tipikusan angol-zöld mezőivel kísért, s még egyszer látom a sussexi kerteket, ahol a szökőkutak vize reggeli napfényben, mint a tört üvegszilánk tömege hull alá a porfir medencébe. És északra Ipswich, Yarmouth, egészen föl Grimsby-ig, Hull-ig s azon is túl Scarborough-ig drága szívem, akit szeretek! A képzeletem, mint a sirály, repül és ott van fönn New Castle már-már Edingburgh alatt, ahol kiúsztam hajdan D. kapitánnyal és megöleltem a végtelen vizekben!

- Come on! - kiáltom a kutyámnak s már szaladunk a kavicsokon.

*

Minden izzó s lázas fölöttünk. A Leas tele van. Nők intenek. Ezer apró kölyök sivít felülről búcsúképpen, a hajuk lobog a szélben, a hangjuk üveges szopránja ijesztően zendül és süvít tova a térben, mint rengeteg cseréptörés. A kikötő árbocerdeje, feltűzdelten, az égnek mered. A lobogók piros foltja cikázza át a levegőt. De a füstből, kicsapott gőzökből és koromból alacsony felhők szállnak. A gőzdaruk dübörögnek a láncaik vad csörgésével. Lovak tűnnek fel, magasan a levegőben, párosával hevederre kötve a csigák alján, s fantasztikus himbálódzással, egész félköröket ívelve, amint a gép átrakja őket a partról a hajó mélyébe.

Új vonatok érkeztek Folkestone-Harbour-ra, új katonák, ágyúk és fegyverek és másfajta lovak az irlandi tenyészetekből. Leicester, Nottingham, Sunderland mind ide szállította házi csapatait. Southamptoni gőzösök tűnnek fel olykor párosával, új páncélosok fedezete alatt. A felvonult távoli seregek valami általános szürkeségbe olvadnak bele és minden mozog a tengeren, a felkavart levegő vibrálásában. Az ágyúcsövek, kinyúlva a tömegből, valami láthatatlan ellenségre merednek. És hirtelen, százezer angol sorsát érzem, elháríthatatlan végzetét, a nyavalyák és betegségek, zord belehalások, felszakadt húsok, elrepülő végtagok, izzó sebek, megbénulások, agóniák, fulladozások és nyomorúságok szédületes változatában. Ezernyi torok üvölt és ordít. De az emberi hangnak e roppant térben és e rémületes akcióban alig van hatása. Mintha a partmenti szardínia-gyárosok a halak árát bőgnék ki a behajózó halászok elé. Az ember elvész, a ló eltörpül a kikötő orgiájában, és a lejtős hidakon nekilendült ágyúk vasmasszáik otrombaságával gurulnak tova, valami borzalmas értelmetlenségben. A hajóhidakon is kergetnek lovakat, katonákat, trénszekereket, talyigákat s motorokat, s a szénakötegeket cipelő skótokból csak két bakancs látszik az elferdült lábakon. Amott egy ló a vízbe zuhant a habok üde fröccsenésével s már úszik is előre, két rezignált szem tekintetével s hangosan prüszkölve a sós vizeket. Legott egy ember utána ugrik s a sörényébe kapaszkodva úgy úsznak be mind a ketten, ember és állat valami ostoba sors közösségében. Közben isznak is a skótok, suttyomban egy jó nagy kortyot kecskeszőrös kulacsaikból és a meztelen combjukat vakargatják. Mert a bolhák egész raja száll, kövéren. Az emberáradat ijesztő és fantasztikus a gépfegyverosztagok között. Az árbocok nyikorognak, s egy beláthatatlan deszkatömeg kínos recsegése szól. A szirénák, nekivadul crescendókkal, átsüvítik az izzó gőzök pufogását és a partokról, szünetlenül, ezer és ezer gyermekszáj sipít a katonák, lovak és ágyúk felé. És az egészre ráborul az elvonuló dreadnoughtok pokoli füstokádása, mint egy rongyos éjszaka, feketén.

*

Miért mondtuk mi az angol csatorna szürkészöld vizére, miért mondtuk mi hajdan, The Silver Channel, vajon miért? Bizton voltak emerre, Treport és Portsmouth között vakító nyári reggelek valami tüneményes nyugalomban, túlvilági csöndben, elyseeumi fönségben, mikor a napfény fehér izzásán az egész La Manche, mint egy végtelen ezüsttükör, tündökölt! Happy times! Amint jövünk előre, kissé megriadva ez érdektelen vizeken, a hajóforgatag félelmetes teóriája nyúlik el száz sarkában az égnek. A látvány oly szokatlan, oly hallatlan, oly páratlan és rendkívüli, hogy elképedve kérdem, hol vagyok? Port-Said árbocerdeje, a szálfákhoz lekötött zsiráf-exportokkal, magányos fogpiszkálónak tűnik e feldúlt és regényes hajózáshoz képest. Mint egy fantasztikus vízi-boulevard-on a lebegő házak és várak sorfala, egy egész szédítő kéményvilág emelkedik az építmények ijesztő tömegéből. Mint valami gigászi szivartermés nyúlik elő e kéménymező, hallatlan szelelésének vad füstölgésével elborítva az eget. Az alagutak atmoszférája kísért itt e szabad végtelenben. A dreadnoughtok, cirkálók s páncélosok előtt, a manche-i flotta minden óriása előtt, mint a nyugtalan komondorok, vágtatnak el fekete torpedónaszádok, zömök testükkel mélyen belemerülve a felkavart vizekbe. Minden pillanatban mintha elvágnák a gőzösök útját, melyek agyonterhelve, megroppanva, szinte roskadozón szelik a hullámokat, a szirénáik jajveszékelésével. Teherhajók a füstjök felhőibe burkoltan jönnek, komoran s feketén, mint keserű hajósok, wagneri hősök, bolygó hollandusok, eltévedve és céltalan. És liverpooli postagőzösök, manchesteri turbinák, skót kétdobúak lelkendező zakatolással csomózzák le az útjok, valami mániákus rendszerességgel, nem térve ki az egyenes irányból. Gőzbárkák, vitorlás gályák, alacsony s rejtélyes dereglyék dübörgő lapátolással, nem tudni, micsoda célokat keresnek ez argonauta gyapjúrabláson, tovasodródva, elvonulva, letűnve és felbukkanva újra új hajók, új gőzösök, új ágyúnaszádok, új aknarakók és páncélosok között, a felzaklatott víz dühös robajában, a hullámfodrok gyémántszikrázásával. Mind megy, mind jön, mind füstölög és sikoltoz a szirénák keservén, s az úttalan víz-sivatag fel van vágva tarajas csapásokra, a végtelen elnyúló menyasszonyi uszályokra a ziháló turbinák mögött. The Silver Channel!

Elmegyek a hajó végébe. És a tengeri kép monumentalitása előtt, a látóhatárok füsttől prémes, őrködő hajóktól s leselkedő ágyúktól elzárt tetőzete előtt, nyugodtan rágyújtok a pipámra. A sok vas, tűz, acél, e rettenetes mozgalomnak tompa elfúvása, a torlódó sokaság a fedélzeteken a különvált csoportok apró sziluetteivel az alacsony égboltozat alatt, valami sötét drámaiságot, a végsőkig fölhangolt pátoszt kölcsönöz e tébolyszerű vándorlásnak a feldúlt tengereken.

A kapitány jön felém, drága Dergsan, ugyancsak pipázva.

- Gyönyörű idő - mondja.

- Gyönyörű - felelem.

- Londonban is szép idő volt, az egész héten - folytatja.

- Szép, hála Istennek.

Egy percig csend. Mind a ketten nézzük a forgatagos vizeket.

- Nagy forgalom - mondja újra Dergsan.

- Nagy, indeed - felelem.

Ismét hallgatunk. Aztán újra a kapitány szól.

- Mi újság különben? - kérdi.

- Semmit sem tudok.

- A múlt héten nyolc napi szabadságom volt.

- Volt?

- Igen. Edinburghban jártam. Nice place.

- Nagyon nice place.

- Ezt a jó kis pipát vettem.

S nyálasan kiveszi a foga közé a pipaszárát s megmutatja.

- Ezt a jó kis pipát? - kérdem.

- Igen - feleli s élvezettel visszatolja a szájába.

- Good bye - mondja az ajka végéből és elmegy.

- Good bye - felelem és elnézem még, kis tömzsi víziember, amint fölkúszik a létrán, a parancsnoki hídra.