Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 21. szám · / · Alfred Savoir: Mandzsúriában
Feodorov, Ivanov.
Ivanov: Nos, ezredes úr, mi van a szekérvonattal:
Feodorov (mogorván): Nem érkeztek meg.
Ivanov: Hogy-hogy nem érkeztek meg? Megáll az ember esze! Majd öt napja, hogy a szekérvonat elindult Mukdenből. Nem valószínű a dolog. Most már nem késhet; nagy baj, hogy annyira késik: tegnap négy ember halt meg éhen.
Feodorov: Ha számba nem vesszük azokat, akik ma éjjel haltak meg.
Ivanov: Pedig bizonyos, van olyan is.
Feodorov: Van ám! Hideg az éjszaka. (Elhallgatnak.)
Ivanov: Amikor így elterülve látom őket (a heverő katonákra mutat), úgy tetszik néha, mintha nem is aludnának, mintha halottak volnának már, én meg egészen egyedül állnék itt, az egyetlen élő ember volnék ebben a megfagyott, kegyetlen Mandzsúriában.
Feodorov: Hát bizony nem nagy mulatság lesz annak, aki utolsónak gebed majd meg.
Ivanov (izgatottan): Nem hallott semmit, ezredes úr?
Feodorov: Nem én, semmit.
Ivanov (feláll): Ha a szekérvonat volna? Fölébresztenénk az embereket és lenne evés... lenne evés... Éhezünk.
Feodorov (halkan): A szekérvonat nem fog megérkezni.
Ivanov (idegesen): Ne mondjon olyat. Lehetetlen az. Mire van akkor gondjuk föllebbvalóinknak?
Feodorov: Elég legyen, hadnagy úr. Föllebbvalóink nem tehetnek róla. A szekérvonatot útközben megtámadták és kifosztották a kungúzok. Az éjjel kaptam róla hírt.
Ivanov (dühösen): És ön beleesik a csapdába?
Feodorov: Miféle csapdába?
Ivanov (kiabál): Kifosztották! Ugyan már no... Maga sem hiszi el. Mire való a hazudozás? az előmenetelén úgysem segít vele, hiszen ma vagy holnap sorra éhen döglünk itt mindannyian.
Feodorov (szigorúan): Hadnagy úr!
Ivanov (durván): Nincs itt most hadnagy, sem ezredes, férfi áll szemközt férfival, én meg ön... és ön, ön hazudik.
Feodorov (érzéketlenül): Az éhségtől félrebeszél. Föl nem veszem a sértéseit, de figyelmeztetem, ha rám emeli a kezét, összezúzom az arcát. (Megsuhintja lovagló ostorát.)
Ivanov: Gyűlölöm önt, megvetem önt, hazug ember... épp olyan jól tudja, mint én, hogy a szekérvonat el sem indult Mukdenből, hogy a kifosztás históriája rablómese, mert elindulása előtt fosztották ki a szekérvonatot... amikor még csak bankóban volt meg... igenis, ellopták azok, akik mindig lopnak, akik a halálunkon híznak, ellopták a tábornokok, a miniszterek, meg a macáik. Ön meg, ön kungúz-mesékkel akarna elaltatni bennünket! Óh! csak olyan nagyon le ne gyöngültem volna, gyönyörűséggel ölném meg, amért hazudott... (Az utóbbi szavakat fenyegető hangon, de még magán uralkodva mondta; arcát egészen az ezredes arcához tolja.)
Feodorov (parancsoló hangon): Ne kiabáljon. (Kétszersültet vesz ki zsebéből.) Tömje be a száját ezzel ni... Nem mind a magáé! (Elosztja a kétszersülteket.) Ez itt a két tacskóé.
Ivanov (mohón elkapja a kétszersültet): Áh! (Szájába gyúrja.)
Feodorov (a megmaradt kétszersült-lepényeket két katona mellé teszi, akik egymást átkarolva alusznak): Önkéntesek! Senki sem kényszerítette őket, hogy idejöjjenek. Szegény gyerekek! Micsoda botorság!
Ivanov (evés közben): Bizony, micsoda botorság.
Feodorov: Testvérek. Az egyik tizenhat éves, a másik tizenhét. Pompás, vidám, kedves, bájos fiúk... bájosak. (Elhallgat.) Nagyon szomorú dolog.
Ivanov (evés közben): Ezredes úr, ön elbújhatott volna és titkon egymaga ehette volna meg a kétszersültjét. Mégis jobb ember, mint aminőnek látszani akar.
Feodorov: Eh! (Szigorúan.) Ha az imént, mikor a kétszersültet odaadtam, abba nem hagyja a kiabálást, megöltem volna, mint a kutyát, tiszta sor. Szemhunyorítás nélkül.
Ivanov: Ejnye!
Feodorov: Ilyen a háború; ha a katona éhes, föllázad és ha föllázad, megölik. Eddig van. Figyelmeztetem, ha azok, akik engedelmességgel tartoznak nekem, katonák vagy tisztek, okoskodni készülnének, irgalmatlanabbul leültetném őket, mint ha ellenség volnának. Jegyezze meg. (Elhallgatnak.)
Ivanov: Ezredes úr?
Feodorov: Tessék?
Ivanov: Tehát senki élve el nem kerül innen?
Feodorov (halkan): Senki.
Ivanov: Ezredes úr. Gyerünk ebből az átkozott hadállásból, ahol mint az állatnak, úgy kell elpusztulnunk, haszontalanul. Vonuljunk vissza.
Feodorov (vállát vonja): A japánok elvágnák visszavonulásunk útját. Annyi az, mintha itt halnánk meg... Azután pedig, én parancsolok itt, úgy hiszem?
Ivanov: De...
Feodorov: Ön tehát meg akarná adni magát? (Hallgatás.)
Ivanov (tétovázva): De... nem...
Feodorov: Tudja meg, hadnagy úr, most már nem bízom önben... Mostantól fogva szemmel fogom tartani.
Egy katona (nyújtózik): Hej! a cudarok... a cudarok... (Megint elalszik.)
Feodorov: Gyerünk innen. Közeledik az ébredés. Aki nem halott még, éppen most álmodik; ilyenkor veszedelmes a katona, veszedelmes, akár a vadállat... Gyerünk innen. A baj hamar megesik. Valami semmiség miatt darabokra vagdalnának. Jobb lesz, gyerünk... (Karon fogja a hadnagyot. Távoznak.)
[+]