Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 20. szám · / · Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből
Ó, Juliska, Juliska, Hozzád könyörgök az utolsó napok lázában. Ha győztesen jönnék, arató erőkkel, elfordíthatnád arcod okolt büszkeséggel. De szenvedek, de végső perceim zúgnak és Te keresztény vagy.
Rám lépett a háború és eltiporta utolsó büszkeségemet, utolsó mentségét a létezésnek. Hittem nagy emberi ideák termésében, a szépség öleltető egyetemes hatalmában, hittem hitek halálán felépült szent emberiességben. Mit merjek most hinni és mit merjek tagadni? Én, a szerető betűk Donkisottja fegyvertelen kézzel, haszontalanul tántorgok s egyszerű vad testvérem káromkodik és fiatal testével csavarja be hazája megsebzett rögét. Ő nem volt szabadgondolkodó, szocialista, humanitárius, egyszerű fajember volt.
Miért kerülöm a fegyvert, mit akarok elejtett életemtől? Ha világhoz szokhatlan gyermekségem oda juttatott, hogy nem lehet tovább becsülettel élni, miért nem halok meg kiengesztelőn? Mi fog születni a világon, mely még célja irányába hajthat?
Hajolj felém, Juliska. Tíz év felrétegesedett napjain át éld újra a gyermek-magad, mikor az én ujjam mutatásán csodálkoztál először a nagy emberi szépségek felé. Akkori tisztaságodból, jóságodból küldj egy szót; hívj élni vagy küldj meghalni. Ne engedd, hogy életem értelmetlen szó, halálom vétett áldozat legyen.