Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 18-19. szám · / · Figyelő
Azt hiszem, mindenki számára más és más pillanatban válnak jelentőssé és érzékelhetővé a végzetes események. Ez nem az a pillanat, mikor megtörténnek. Akkor csak a körvonalai rémlenek, a reánk vonatkozó közvetlen eredményt könyveljük el, az elsurranó közelségük csapja meg arcunkat. Olyanforma helyzet ez, mint mikor a sürgönyhordó kezéből kivesszük a sürgönyt és - minden izgalmunk ellenére is - azzal foglalkozunk, hogy a szalagra nyomtatott betűket kisilabizáljuk és a mondatok csomóit fölfejtsük. Meg kell értenünk logikai módon, az eszünkkel és csak aztán sírhatunk vagy nevethetünk, aztán az idegeinkkel, a testünkkel, minden porcikánkkal is fölfoghatjuk. Megérteni 1914. július 25-én este 7 óra 15 perckor értettük meg, hogy mi történt. Négy órát töltöttem ezen a délutánon a Világ szerkesztőségében. Láttam, hogy minden megváltozik. Az emberek, akik sohase ismert fényt hordtak a szembogaraikban és apró, szaggatott gesztusokkal beszéltek az ajtócsapkodásos szobában, körülem a tárgyak, amelyek elvesztették régi színüket és ízüket, a papír, a fehér kéziratpapír, a tollszáram, amely hirtelenül nagyon vékonypénzűnek látszott és a tintatartó, mélyén a fekete pocsolyával, mind-mind idegenül, ismeretlenül meredtek reám. Csöngött a telefon, órák hosszáig. A sok kis ideges csöngetés, a sok kérdés, a sok izgalom, a sok kiáltás egy végtelen vonallá, egy végtelen kiáltássá, egy végtelen csöngetéssé tevődött össze. Nem egy ember csönget már, de a tömeg. Rablók és betörők ellen az ajtó alsó részébe patentcsengőket szoktak elhelyezni, hogy hosszú riasztójukkal felverjék a háziakat. Ilyen csöngetés volt ez is. Jelezte, hogy a rabló és betörő ellenség akar belegázolni kultúránkba. Kitéptük egymás kezéből a kagylót és kiabáltunk a tölcsérbe. Háború, háború, háború. Nem voltunk többé magánemberek, az izgatott, hogy az ismeretlen tömegnek hírt mondjunk és a tömeg tüdeje, kürtök, a történelem kürtjei legyünk. Künn a város, mint egy kokárdás és zászlós színpad, ázott lobogókkal, eddig nem hallott nagyszerű morajlással. Régi 1848-as színdarabokban láttunk ily képet, gyermekkorunkban. Egy irodalmi kávéházban az asztalok tetején állnak és csókolóznak, a barátaim, akik szinte maszkot viselnek, a történelem színészei lettek, a budapestiek.
Ekkor hazamentünk és titkon mindnyájunkban élt a hit, hogy ami megtörtént, még aszpikszerűen rugékony, még nem szilárd valóság. Csak a fejünk tudta, hogy "az idők sodrába kerültünk". A testünk még nem. "Történelmi kor"... "világok harca"... "milliók fegyverben"... ezek még csak cikkek címei voltak. Hozzá kell szoknunk a történelemhez is. Meg kell várnunk a pillanatot, a tragikus pillanatot, amikor valami kis motívum a közelünkbe hozza, személyessé teszi és mindnyájan - külön-külön - egyénien értjük meg, az intuíció közvetlen közlő képessége által, hol vagyunk és hová tartunk. Nem tudnunk, éreznünk kell a történelmet. Azzal az érzéssel, amellyel önmagunkat érezzük, az intuíció zsigerekig ható testi erejével. Addig azonban hosszú-hosszú napoknak kell elmúlniok. Akik kedvesek nekünk, elmentek, az utca, a kávéház, a lakásunk megváltozott, a zongoránk elnémult, az életünk rendje fölborult, csak később, egész váratlanul döf szíven a pillanat. Mindnyájunknak mást és mást jelent.
Hadd írjam ide, mint a saját naplómba, hogy mit jelent nekem. Éjjel egy kaszárnya elé, az aszfaltjárdára kanyarodik nehány társzekér, fönn az ablakokban felgyürkőzött katonáik komoly, furcsa, idegen sietséggel, nyalábszámra vetik le a ruhákat a szekerek feneketlen öblébe. Várom, mikor lesz vége. A ruha azonban nem fogy el. Boldog isten, micsoda kataraktája és zápora a holt tárgyaknak. Száz szekér ment már el. Az egyiken csupa-csupa ing volt, a másikon csupa-csupa szuronyszíj, a harmadikon csupa-csupa sapka, a negyediken csupa-csupa kengyelvas. Ezen csak nyergek vannak, ropogós, friss nyergek, a kóválygó bőrszag az orromba csap. Soha embereket oly komolyaknak nem láttam, mint ezeket a katonákat. Arra gondolok, hogy az ingek milyen karokra és mellekre simulnak, a szuronyszíj milyen derekat szorít, a sapka alá milyen fejek és szemek kerülnek, a kengyelvasba hogy akaszkodik a huszár lába és ő hogy feszül meg a nyergen, lőporfüstben és villámtűzben. A tárgyak bélésére, az emberekre gondolok. Mindez pedig minden képzeleten túl csodálatos és valószínűtlenül nagyszerű. Titáni, néma hurcolkodás, a föld másik végére. A világ egyik sarka áthajlik a másikra. Most már nemcsak értem, érzem is, hogy mi a háború és hogy az életem két részre oszlik, az egyik fele az, amikor béke volt, a másik fele az, amikor háború tört ki. A határ pedig ez a pillanat. Ez a kép, amely szebb, elszántabb, izgatóbb minden csataképnél - modern csatakép - s holtom napjáig emlék marad, mindig azt jelenti számomra, hogy: háború.