Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 18-19. szám
Még szocialista koromból személyes ellensége vagyok minden jótékonyságnak. A háború sok mindent elfújhatott, de ezt az érzésemet nem. Jobban vallom, mint valaha, hogy ami jog szerint jár, azt ne irgalomból és jóságból tessék adni.
Igen megható - az én fásult szememet is könnybe lábasztja - az anyóka, ki utolsó ezüst gyűrűjét leteszi a haza oltárára. Megrendítő a fiatal özvegy, ki elesett urának ágyneműjét viszi be némán a hadsegítő irodába. Megindítóak s tiszteletreméltóak a mulatáshoz szokott gazdag tündérlyányok, kik alacsony és fáradságos munkát vállalnak a sebesültek körül - s imponáló az egyszerűség, mellyel a közönség pénzt, ételt, ruhát, mindent ad és felajánl első szóra, amint katonáinknak kell s az itthon tönkrementeken segít. De mégis borsódzik a hátam, ha elgondolok kettőt. Az egyik: hogy igazán van háború s eleven emberek, felebarátaim, atyafiaim testükben állanak golyó, szurony és kard elé, s kitéve fagynak s minden testi szorongattatásnak. A másik: hogy mindabból, amire szükség lehet, amitől valami is függ a háború vagy a benne álló vagy tőle sújtott emberek sorsában: oly szabályozhatatlan, követelhetetlen és kiszámíthatatlan forrásból fakadjon, mint a jótékonyság.
Amit adnak és tesznek az emberek: könnybelábasztóan jószívvel adják és cselekszik. S bizonyára sokat adnak és nagyot cselekszenek. Bizonyára többet és nagyobbat, mint amennyit, kivált a szegényebbje tulajdonképp bírnának s maguknak megengedhetnének. Ám nem ez a kérdés. Hanem az, hogy kellenek-e ezek a dolgok? Kell-e pénz és kell-e sok minden, ami végső soron szintén pénzbe kerül? A német birodalomban s a mi monarchiánkban is van flottaegyesület, s a szép pénzeket, melyeket ezek felajánlottak, a vízikormányzat szívesen fordítja hajóépítésre. Ám általában a flotta dolgát mégsem bízza rájok, hanem adóba kéri s vetteti ki, ami flottaépítésre kell. A katonák ruházása, a sebesültek ellátása, a nyomorgók megsegítése, a társadalomnak arra való jó karbantartása, hogy a háborút táplálni bírja: kisebb dolog-é, mint akár az ágyúk s a hadihajók?
Egyáltalában nem látom át, miért kegyelemből, irgalomból és jóságból adjuk meg mindazt, amit okosság dolga megadni, mikor bőrünkről van szó és kutyakötelesség azokkal szemben, kik e bőrünkért bőrüket viszik a vásárra. Anglia lehet, hogy Anglia maradhat, ha száraz katonái nem is győznek - az angol sziget maradhat, az angol iparkodás gyümölcsözhet, az angol ember élhet, dolgozhat és kereshet. Ha Magyarország elbukik: mindnyájan főbe lőhetjük magunkat s mind, kik itt ma földjükön, pénzükön s vagyonukon ülnek, éppúgy vehetik a koldusbotot, mint a görög törökök s a török görögök. S ezeknek, kiknek e vagyonáért s boldogulásáért tíz és százezrek véreznek és esnek el, s kik ilyenkor is tudnak jó nehezen ülni e vagyonukon: ezeknek irgalmára, kegyelmére és jóságára legyen bízva, hogy katonáinknak meleg ruhája legyen, hogy sebesültjeink fel ne forduljanak, hogy munkátalanaink munkához jussanak s a társadalom úgy meg tudja vívni a gazdasági háborút, mint a hadsereg a katonait?
Hogy csak kis példát mondjak: megható, elragadó, imádnivaló, ahogy úrinők éjjeli edényeket cepelnek s naphosszat robotolnak a tudakoló iroda hivatali munkájában. De ha az életekre gondolok, melyek így mégis csak dilettantizmusra vannak rábízva, családok szorongására, melyet így hadi áttételű sécretaire-játék van hivatva kielégíteni, s gondolok a hivatásos ápolónékra s gondolok írnokokra és díjnokokra, kik munkátlan és kenyeretlen szaladgálnak, mialatt tündérujjak látják el legjobb esetben is csak úgy, ahogy az ő munkájukat: akkor, ne vegyék rossz néven, játékosnak találom e társadalmat az idők véres komolyságához képest, s viszont olyan veszedelmet látok benne, hogy nem szégyellem ezt a témát kiragadni a világtörténelemből, mikor tudom, hogy legnagyobb eseményének vagyok kortársa s az unokák majd számon kérik, mit láttam belőle?!
A legnemesebb játék is csak játék, kivált mikor belevegyül a halk ügyesség, ahogy a leggazdagabbak diszkréten kivonják magukat a komolyságból, mely természet szerint főképp értük folyik és nekik hoz. Elfordítom szememet, mikor az anyóka utolsó párnáját teszi a haza oltárára, mert hasznosabbnak tartom odanézni, hol sok százezeres, sőt milliós rendes jövedelmek élvezői vagy a háborús állapot mesés keresői szúrják ki szemünket kétezer vagy húszezer, vagy legjobb s letündöklőbb esetben ötvenezer koronás jegyzésekkel. Nem, a háborúval járó s a háború iránt köteles társadalmi munka sokkal komolyabb, semhogy divatra, hiúságra s magánirgalomra lehetne bízni. Ezeket az erőket is hasznosítani lehet, kell is, és senki sem tiltja, hogy az adót épp oly lelkesen fizessék, mint ahogy lelkesen megy katonának a fiú, kinek különben is el kellene mennie. S hogy épp úgy vállaljanak önként is fizetést és munkát a meg nem terheltek, mint ahogy önként állanak katonának olyanok is, kik nem kötelesek vele. De általában kötelesség kell ide is, adót kell itt fizetni, szép, nagy, egészséges és fokozatos adót, arányosat a vagyonokkal, melyeket a háború megvéd vagy megváltásául a hadiszolgálatnak az olyanok részéről, kik valami oknál fogva nem váltak be vagy nem mennek vagy nem mehetnek katonának. S mondom: nem érzelgésből, hanem kötelességből, nem irgalomból, hanem őszinte és komoly do ut de ses alapon: te haza biztosítod életemet, vagyonomat s boldogulásomat - én vagyonos pedig finanszírozom e számomra életbevágó vállalkozásoknak minden vonatkozásait és területeit!
Jótékonyság a háború társadalmi területének ellátására épp oly tökéletlen és avult intézmény, mint volna a katonainak ellátására az önkéntesség s a zsoldosság. Mint ahogy meg fogjuk érni, hogy Anglia még e háború során, ha az számára komolyra fordul, behozza az általános véderő-kötelezettséget, úgy siessünk magunk azzal, még mielőtt bajunk van a híján, hogy komoly s természet és igazság szerint főképp a nagy vagyonokra s a háborúból kimaradtakra nehezedő adóval fedezzünk mindent, ami a háborúnak polgári része. Békében ám játsszuk majd újra a lágyszívűség társasjátékait. Most nem lágy szív kell, hanem kemény pénz.