Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám
1871. január 21-én, a téltől, a vak kirohanások visszaveretésétől megtörten, megvívhatatlan hadállások láttára, amelyekből az ellenség szinte büntetlenül lövöldözte halommá, lázas, vérző karral emelte végre magasba Párizs az ágyúkat hallgatásra intő kétségbeesett lobogót.
Egy távoli magaslatról a német Szövetség kancellárja figyelte a várost; hirtelen megpillantva e zászlót a jeges ködben, füstgomolyagban, messzelátója csöveit csattogva lökte egymásba s a mellette álló mecklenburg-schwerini herceghez fordulva így szólt:
- Megdöglött!
A nemzeti Védelem Kormányának küldöttje, Jules Favre átlépte a porosz előőrsök vonalát, általános zúgó morajlás közepette, fegyveres fedezettel haladt át az ostromzár gyűrűin s megérkezett a német sereg főhadiszállására. - Nem feledték még el a ferrieres-i kastély találkozóját, ahol egy omladék és törmelék borította teremben kísérelte meg annak idején az első tárgyalásokat.
Ma egy komorabb, pazar királyi teremben, ahol havas szél fütyölt, bár ropogott a tűz, került egymással újra szembe a két ellenséges kiküldött.
A tárgyalás egy pillanatában, az asztal mellett elmerülten ülő Favre azon vette észre magát, hogy csöndben figyeli Bismarck-Shcönhausen grófot, ki fölemelkedett.
A Német Császárság kancellárjának herkulesi termete, vezérőrnagyi egyenruhájában, előre vetette árnyékát a puszta terem padozatán. A kandalló fel-felcsapó lángjában meg-megcsillant szerte röpködő fehér sörény árnyékolta sima acél sisakjának hegye - és ujján a halberstadti püspökség kegyurainak, a későbbi báróknak hétszázados címerével díszített nehéz arany pecsétgyűrű: a Bisthums-marké-k lóheréje, ó jelmondatukon: In trinitate robur.
Egy széken hevert széles, borseprű-szín hajtókás tábori gallérja, amelynek visszfénye vérszínbe vonta arca sebhelyét. Ragyogó tompahegyű tarajos, hosszú acél sarkantyút pendítő sarka mögött meg-megzörrent messze lecsüngő kardja. Vöröses hajzatú fejét, mint büszke dog, a német Uralkodóházat őrző - melynek, jaj! kulcsát, Strassburgot követelte éppen - magasra vetette. A télre emlékeztető ember egész lényéből áradt mondása: "Sohsem elég!" Ujját az asztalra nyomva messze tekintett egy ablakon keresztül, mintha megfelejtkezve a követ jelenlétéről, nem látna mást, mint akaratát úszni a fakó égen, hasonlóan lobogói fekete sasához.
Beszélt. - És seregek, erősségek átadása, irtózatos sarcok csillanása rémlett föl szavaiban... Ekkor a humanizmus nevében akart a köztársaság minisztere a győztes nagylelkűségéhez folyamodni - akinek e pillanatban, bizony! csak a Rajnát átlépő s győzelemről győzelemre haladó XIV. Lajosra - aztán az Európa térképéről Poroszországot eltörölni akaró Napóleonra -, aztán Lutzenre, Hanaura, a kifosztott Berlinre, Jénára kellett gondolnia!
És mennydörgésszerű távoli ágyúdübörgés nyomta el a békekövet szavát, akinek elméje egy villanása eléje vetette... hogy ma van egy nap évfordulója, amelyen a vérpad magasáról Franciaország királya is népe nagylelkűségéhez akart folyamodni, mikor a dobpergés elnyomta szavát!... - Önkénytelenül is megrezzent Favre e végzetes egybevágáson, amelyre a vereség zavarában senki sem gondolt e pillanatig. - Csakugyan, 1871. január 21-étől kellett számítódnia a Történelemben a kardját elejtő Franciaország meghódolása kezdetének.
És minthogyha a gúnyos Végzet ki akarta volna emelni a királygyilkos nap számjegyét, mikor Párizs követe megkérdezte, hány napi fegyverszünetet adnak, a kancellár e hivatalos választ vetette oda:
- Huszonegy napot: eggyel sem többet...
Ekkor, a szülőföld iránt érzett ősi szeretet szorongatta szívvel, a ványadt képű, munkásnevű, szigorú arcú rideg ékesszóló remegve csüggesztette le fejét. Két tiszta könny, mint amilyet a gyermekek ontanak haldokló anyjuk előtt, tolakodott ki szeméből pilláira s folyt le csöndesen görcsbe vonagló szájszéleihez! Mert, ha van káprázat, melyet Franciaországban a legszkeptikusabb is dobbanó szívével együtt dobbanni érez az ellenség dölyfével szemben, a haza az.
Az est leszállt, kigyújtva az első csillagot.
Amott az ostromágyúk mormolásától s a sortüzek távoli ropogásától követett vörös villámok barázdálták minden pillanatban az alkonyt.
A nevezetes teremben a fagyos üdvözletváltás után egyedül maradva, külügyeink minisztere pár pillanatig elgondolkozott... S történt, hogy szíve mélyéből fölszállt egy emlék, amelyet a már homályosan észrevett megegyezések különös jelentőségűvé tettek agyában.
Egy zavaros történet, olyas modern legendaféle emléke volt ez, amelyet tanúbizonyság, körülmény erősített - és amelybe maga is sajátszerű módon volt belekeverve.
Egyszer régen, sok-sok esztendeje! egy homályos eredetű szerencsétlen, akit kiűztek szász Poroszország egy kis városából, jelent meg 1833 egy bizonyos napján Párizsban.
Itt, alig hogy törve a francia nyelvet, kimerülten, elnyomorodva, hátán házával, keblén kenyerével, azt merte mondani, hogy ő nem más, mint fia Annak... kinek felséges feje 1793. január 21-én hullt le Concorde terén a francia nép bárdja alatt.
Azt beszélte, hogy valami halálozási látlelet segítségével, valami homályos cserével, ismeretlen váltságdíjjal, a francia dauphin, hála két nemes ember hűségének, csakugyan kimenekedett a Temple falai közül, s a királyi menekült... ő maga. - Ezer viszontagság, ezer nyomorúság után visszajött, hogy igazolja kilétét. Saját fővárosában csak a könyörületesség szalmazsákjára lelvén, ez az ember, akiről senki sem mondta, hogy bolond, de mindenki, hogy hazug, úgy beszélt Franciaország trónjáról, mint jogos örököse. A csalást emlegető csaknem egyetemes meggyőződés súlya alatt roskadozva, ez a meg nem hallgatott, minden területről kitiltott ember elvonult, hogy nyomorultul haljon el az 1845. évben Hollandiának Delft nevű városában.
Hajlandó lett volna azt mondani az ember e halott arc láttán, hogy a Végzet így kiáltott: - Téged addig fog arcba sújtani öklöm, míg anyád sem ismer már reád.
És íme, ami még meglepőbb, Hollandia országgyűlése, a kancelláriák és II. Vilmos király beleegyezésével, e rejtelmes jövevénynek egyszerre csak uralkodó hercegi dísztemetést engedélyezett és hivatalosan jóváhagyta, hogy sírkövére e feliratot véssék:
"Itt nyugszik Bourbon Károly Lajos, Normandia hercege, XVI. Lajos király és Ausztriai Mária Antónia fia, e néven XVIII., Franciaország királya".
Mit jelentett ez?... E síremlék - az egész világ, a Történelem, a leghatározottabb meggyőződés meghazudtolása - amott állt Hollandiában, mint egy álomjelenség, amelyre nem akartak sokat gondolni.
A külföldnek ez az indokolatlan elhatározása csak súlyosbította a jogos kétkedést: átokkal sújtották rémítő vádaskodását.
Bármiként is legyen a dolog, a hajdan egy napján, a rejtély, gyötrelem, számkivetés ez alakja meglátogatta a már híres ügyvédet, akinek ma! a legyőzött Franciaország küldöttjéül kell szerepelnie. Mint fantasztikus kísértet járt a köztársasági szónok szorgalmazására, rábízva története védelmét. És, megint csak csoda módon, a jövendő néptribun kezdetbeli közönye, ha ugyan nem ellenséges érzülete, szétfoszlott az ítélete alá bocsátott okiratok első vizsgálatánál. Csakhamar meghatva, elragadtatva, meggyőződve (mindegy, hogy helyesen-e, helytelenül!) Jules Favre gondjaiba vette ezt az ügyet, amelyet majd harminc éven át fog tanulmányozni és védelmezni egy napon az élő hit minden erejével és meggyőződésével. És összeköttetése a nyugtalanító hazátlannal évről évre bizalmasabbá fordult, annyira, hogy egyszer Angliában, ahol a védő fölkereste különös kliensét, a védett, közeledni érezvén halálát, megajándékozta (mély hálája s ragaszkodása jeléül) egy régi liliomos gyűrűvel, amelynek eredetét elhallgatta.
Arany pecsétgyűrű volt. Egy rubinfényű középső opálkőbe eredetileg a Bourbon-címer volt bevésve: három arany liliomszál égszínkék mezőben. De, valami szomorú előzékenységből - hogy végre is a republikánus fesztelenül viselhesse ezt a tisztán szíves barátsága zálogát - az ajándékozó lecsiszoltatta róla, amennyire lehetett, a királyi címert.
Mostan egy végzetes íján isteni jobbjával nyilat feszítő Bellona-alak is takarta fenyegető szimbólumával az eredeti címert.
Ám, az életírók szerint, ez a vakmerő trónkövetelő néha olyas megszállt, ihletett volt! - Ha hihetünk szavának, Isten jövőbelátásssal ajándékozta meg s természete hihetetlen élességgel érezte meg előre a bekövetkezendőt. Beszédének ünnepi miszticizmusa sokszor prófétai zengést adott hangjának. - A lehető legkülönösebb hangsúllyal, mélyen barátja szemébe nézve tette hozzá, e búcsúestén s a gyűrűt átadva, e sajátságos szavakat:
- Favre úr, ezen az opálon, mint látja, akár egy dombormű egy sírkövön, a régi korok Bellonája van kifaragva. Magyarázza, amit föd. - XVI. Lajos király s egy egész királyi nemzedék nevében, akiknek kétségbeesett örökségét védelmezte, viselje e gyűrűt! És sértett szellemeik hassák át valójukkal e követ! Mint talizmán védve vezesse önt s legyen egy napon ön előtt egy szentelt órában jelenlétük tanúja!
Favre sokszor kijelentette, hogy akkor, a megpróbáltatások súlyos sora szülte valamelyes rajongásának tulajdonította e mondást, amelyet sokáig érthetetlennek talált - de a benne kifejezett parancsnak mégis tiszteletből engedelmeskedett, jobb keze gyűrűs ujjára vonván a kijelölt Gyűrűt.
Ez este óta Jules Favre jobb kezének ez ujján mindig ott volt ama "XVII. Lajos" gyűrűje. Valami rejtelmes befolyás óvta folytonosan attól, hogy elveszítse vagy letegye. Annyit jelentett számára, mint azok a vasperecek, amelyeket a hajdani lovagok őriztek karjukra verten halálig annak az eskünek bizonyságául, amely őket egy ügy védelmére szentelte volt. Micsoda homályos céllal kényszerítette rá a Sors ez egyszersmind gyanús és királyi ereklye állandó viselését?... - Kellett, egy szóval! hogy mindenáron lehetővé váljék -, hogy ez a sors kijelölte republikánus hordja e Jelet az életben kezén, nem is sejtvén, hogy e Jel hova vezeti?
Nem sokat aggasztotta: de, mikor jelenlétében gúnyolódni próbáltak síron túli dauphinjének germán nevén:
- Naundorff, Frohsdorff!... - mormogta elmélázva.
És íme, ellenállhatatlan egymásba kapcsolódással, az események kiszámíthatatlansága lassan-lassan annyira emelte az ügyvéd-polgártársat, hogy hirtelen éppen Franciaország képviselőjévé tette meg! Hogy ez megtörténhessék, Németországnak foglyul kellett ejtenie több mint százötvenezer embert ágyústul, fegyverestül, lobogó zászlóstul, marsallostul, Császárostul - és most fővárosostul! - S ez nem volt álom.
Ezért kísértette meg ama másik, mindent összevéve ennél hihetőbb álom emléke M. Jules Favre-t egy pillanatra ez estén a puszta teremben, ahol alig hangzott el polgártársai megemlítése - vagy inkább életben maradása - feltételeinek megvitatása.
Most lesújtva, mogorván, akaratlanul is álomlátó pillantásokat vetett az ujjára átszármaztatott Gyűrűre. És az égi fény árasztotta opál átlátszósága alatt, a bosszúálló Bellona körül mintha csillogni látta volna az ősi címer nyomait, amely hajdan, a századok mélyén, szent Lajos pajzsán ragyogott.
Egy héttel később, miután a nemzeti Védelemben tiszttársai elfogadták a fegyverszünet feltételeit, M. Favre, teljhatalmú megbízottuk Versailles-ba ment, hogy hivatalosan aláírja az okmányt, amely maga után vonta a szörnyű megadást.
A tárgyalások befejeződtek. M. de Bismarck és M. Jules Favre, átolvasván még egyszer a Szerződést, záradékul odatették a 15. cikkelyt, amely így hangzik:
- "15. cik. Amelynek értelmében alulírottak aláírásukkal és pecsétjükkel látták el jelen megállapodásokat.
Kelt Versailles-ban, 1871. január 28-án.
Aláírva: Jules Favre. - Bismarck."
M. de Bismarck, pecsétjét rányomván, kérte M. Favre-t, hogy tegyen eleget ő is ez alakiságnak, hogy minden kellékkel el legyen látva az okirat, melyet ma a Német császárság Levéltára őriz Berlinben.
M. Jules Frave kijelentvén, hogy elmulasztotta e nap ezer gondja között magához venni a francia Köztársaság pecsétnyomóját, érte akart küldeni Párizsba.
- Fölösleges késedelem lenne - felelt M. de Bismarck -: az ön pecsétje is elég lesz.
És, mintha tudta volna, hogy mit tesz, a Vaskancellár lassan a kiküldöttünk ujján lévő Gyűrűre, az Ismeretlen hagyatékára mutatott.
E nem várt szavakra, a Végzet e hirtelen és vérfagyasztó nyomatékos felhívására Jules Favre majdnem magánkívül és visszaemlékezve a prófétás kívánságra, amely e királyi gyűrűt áthatotta, reá meredt, mintegy szédületben, a vele szóló kifürkészhetetlen alakra.
A csönd e pillanatban oly teljes és mély volt, hogy a szomszéd termekből behallatszott a villamosság száraz percegése, amely már táviratozta a nagy újságot Németország s a földkerekség legtávolibb pontjaira - hallották a vonatok sípszavát is, amelyek már vitték a határ felé a csapatokat. - Favre tekintetét a Gyűrűre fordította!...
És úgy tűnt föl neki, hogy felidézett jelenvalóságok emelkednek homályosan körülte az ősi királyi teremben és várják, a Láthatatlanban, az isteni igazságosztás pillanatát.
Ekkor, mintha valami égi engesztelő parancs meghatalmazottjának érezte volna magát, lelke mélyéből nem merte megtagadni az ellenség kérését!
Nem állt már ellen a Gyűrűnek, amely kezét a komor Egyezség felé vonta.
Komolyan meghajolt és így szólt:
- Helyes!
És e lap aljára, amelyet a hazának a francia vér annyi újabb omlásával, két terjedelmes, a legszebbek közé tartozó testvértartománnyal, a felséges főváros tűzbe borulásával, az egész világ ércpénzkészletét meghaladó hadisarccal kellett megfizetnie - a bíbor viaszba, melyen ott remegett még a láng, akarata ellenére is megvilágítva a republikánus kezén az arany liliomokat - Jules Favre sápadozva nyomta bele a rejtelmes pecsétet, amelyen egy elfeledett és isteni Öldöklő alakja alatt tanúságtételre állt elő csak azért is! rémítő óráján a Francia Uralkodóház hirtelen megjelent lelke.
Fordította: