Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Réti Ödön: Karen

Réti Ödön: Karen
Színmű 3 felvonásban
5. Jelenet

Karen, Belfort.

Belfort (figyeli Karen arcát): Különös ember ez az önök szomszédja.

Karen: Különös némelykor valóban és érthetetlen, de mi már megszoktuk. Azért ő a legjobb ember a világon.

Belfort: Féltékeny.

Karen (nagyon meglepődve): Tessék?

Belfort: Nem szóltam semmit.

Karen (szünet után): Félek, unatkozik, folytassam talán a mesét?

Belfort (szórakozottan): Kérem.

Karen: Hol is hagytam? Nos, a mesének az a vége, hogy a szellem Jörgsent a Heklához láncolta; láva eltemette, kővé vált, de hogy emberi alak volt, ma is jól látszik. Ez a Jörgsen sziklája.

Belfort: Nem fél?

Karen (csodálkozva): Nem, mitől?

Belfort: Tőlem.

Karen: Öntől? Nem.

Belfort: Én félnék az ön helyében.

Karen (tréfásan, de nem aggodalom nélkül): Itt nincsenek rossz emberek, Izland nem Franciaország és ez a kis szoba nem Párizs.

Belfort: De ebben a szobában együtt van Párizs legrosszabb emberével.

Karen: Miért mondja ezt?

Belfort: Mert igaz. (Közelebb húzódik Karenhez.) Önök engem, idegent, akit eddig sohasem láttak és aki valóban a legrosszabb ember lehetek, szíves barátsággal fogadtak.

Karen (felderült arccal): Ez természetes.

Belfort: És maga megcsókolt engem.

Karen: Izlandi asszony evvel a csókkal jelzi, hogy vendégét családtagnak tekinti.

Belfort: Megcsókolt. Nem kérdem, miért, mi okból, csak azt tudom, nem lett volna szabad ezt cselekednie.

Karen: Miért?

Belfort (szenvedélyesen): Mert én ettől a csóktól elvesztettem az eszemet. És most vágyódom a másik csókjára és a másikra; folyton, folyvást és örökké. Ez a csók betört a lelkembe, feldúlta a nyugalmamat, megtépte minden idegszálamat.

Karen: Nem gondoltam, hogy rosszat cselekszem.

Belfort: Pihenni indultam a tengerre; nem jöttem keresni többé, aki után ábrándjaim poézisével, álmaim ragyogó élénkségével vágyódtam, nem jöttem keresni többé, akiért tengereket, világokat jártam be, akit nem ismertem, csak tudtam, éreztem, hogy létezik valahol és vár reám. Képzeletemben annyiszor láttam őt szőke hajával, komoly, melankolikus szemeivel. Selymes, szőke hajával sokszor megjelent álmaimban vagy cigarettám füstfelhőiben. S ma ahogy beléptem e küszöbön... Karen... szőke hajának látása, mint hárfa édes-vidám akkordja, ismerősként zengett a szívembe... Az álomkép, mely után annyi időkig epedve sóvárogtam, akit már többé - elfáradva a meddő vágytól - nem kerestem, végre megtaláltam... Megtaláltam végre s szédültem a boldogságtól s most reszketve félek a bánattól, a bánattól, mely egyetlen hű kísérőm volt minden utamban. Reszketek, hogy megtalálván őt, újra elveszítem, örökre elveszítem. Oh, Karen, miért is kellett önt megismernem.

Karen: Miért mondja ezeket? Nekem nem is szabad ilyet meghallgatni, kérem, beszéljen másról. Az utazásairól, a francia nőkről, a szép párizsi asszonyokról...

Belfort: A nőkről? (Szünet.) Állt már sűrű ködben világosság mellett? Akkor látta, hogy a fény körül a köd még sűrűbbnek, feketébbnek látszik. Látta ezt? Ilyen sűrű, sötét köd borítja azoknak a nőknek emlékét, akiket eddig ismertem. A fény pedig... Karen... az maga. A legbájosabb, a legimádásraméltóbb mindazok között, akiket valaha ismertem.

Karen: Azt gondolja, elhiszem, amit beszél?

Belfort: Igazat mondok, s ezt hinnie kell. Mondja őszintén: sohasem vágyódott valaki után? Sohasem? Gondolatban, félálomban, éjjel, mikor nem tudott aludni?

Karen (habozva): Soha.

Belfort: Nem hiszem, nem hiszem. Én rég ismerem önt; a rokonlelkek nem tagadhatják meg egymást, sokszor beszéltem önnel álmaimban, én szerettem önt és ön is szeretett engem és úgy érzem, hogy az a csók nem az első csókja volt (megfogja Karen kezét), de ne is akarja, hogy az utolsó legyen... (Átöleli, Karen kiszabadítja magát, felugrik.)

Karen (szomorúan): Így bánik velem?

Belfort: Bocsásson meg, rossz vagyok, gonosz vagyok, mert kérni, könyörögni akartam... Karen... Csókoljon meg, hadd érezzem még egyszer azt a gyönyörűséges, üdvözítő érzést, még egyszer, utoljára, mielőtt örökre búcsút vennénk egymástól... Nagyon rossz, nagyon gonosz vagyok én.

Karen: Ne kívánjon ilyet tőlem.

Belfort: És ha távozom, akkor sem?

Karen: Nem, soha senkit többé... távozni készül? Nem várja be a férjemet? Bánkódna, ha nem búcsúzhatna el.

Belfort (csókéhesen hajol feléje): Mily szép ön, Karen.

Karen: Nem vagyok szép!

Belfort: Királyné a legszebbek között, esküszöm.

Karen (rosszallólag integet): Esküszik?

Belfort: Esküszöm. Még így ebben az egyszerű ruhácskában is mily elragadó, hát ha még Párizs első mesterei készítenék toalettjeit: egy Poiret, egy Paquin és ragyogó gyémántokkal lenne ékesítve.

Karen: A férjemnek ebben az egyszerű ruhámban is tetszem, ez nekem elég. (Kimutat az ablakon.) És nézze a Jökullt, örök jég borítja; ha reá süt a nap, tündöklőbben sugárzik, ragyog, mint Párizs összes gyémántjai. És ez mind az enyém.

Belfort (ajkába harap, félhangon): Hideg gyémántok, jól áll a Jökullnak. A természet pazarul ontá szépségeit, ez igaz, de ez nem minden. Nem arra született ön, hogy itt e szomorú magányban, senkitől sem láttatva elviruljon, elhervadjon ismeretlenül. Az élet oly rövid, az élet oly szép. Az ön élete az nem élet. Szomorú, egyhangú, unalmas tengődés. Egyik nap olyan színtelen, mint a másik. Ma az történik, ami holnap, ami minden nap, semmi sem változik körülötte, csak ön változik, ön lesz minden nap idősebb és így múlik el szebbre hivatott élete. Zokogni tudnék, ha erre gondolok. Jöjjön velem, Karen... az ön helye a nagyvilág. (Karen tiltakozó mozdulatot tesz.) Jöjjön velem. Fényes palotában fog lakni, egyenruhás szolgák lesik majd parancsait, remek automobilja lesz. Pompás kirándulásokat teszünk, meglátogatjuk az előkelő fürdőhelyeket; lóversenyre járunk, magas tétekben fogunk játszani, ez izgató nagyon; premierekre eljárunk a színházakba.

Karen: Egyszer voltam színházban Reykjavikban. (Sóhajt, Belfort figyeli.) Nagyon szép volt.

Belfort: A párizsi nagyoperában a Gymnase-ben vagy a Comedie Française-ban látna egy előadást, az egy tündérvilág. (Felcsillanó szemekkel.) Különös, ahogy a színházra gondoltam, egyszerre ott láttam önt, amint mesét mond, láttam szép színpadi alakját, hallani véltem a drámai zengésű hangját.

Karen: Gúnyolódik velem?

Belfort: Ne sértsen engem ilyen feltevésekkel, ezt különben nem is hiheti ön, mert jól tudja, hogy van tehetsége.

Karen: Óh, dehogy.

Belfort: Igenis, van tehetsége. Mondja, Karen, mikor Reykjavikban a színi előadást nézte, nem gondolta, hogy ön is tudna ott játszani. (Karen lehajtja fejét.) Ne szóljon, ne tiltakozzék, mert ha szerénységből önmagának sem merné bevallani: én láttam, határozottan erős tehetség van önben... Nem az egyszerű mese, mely kedves és csinos, hanem az előadás művészi módja az, ami engem meglepett és elvarázsolt. A lényéből kiáradó művészi tehetség, mely gyönyörködtetett, megfélemlített, belemarkolt a szívembe; az átérzése annak, amit mondott. Az átérzése: "Szíved dobogott, kezed hideg volt, mint a jégcsap; a tested meg forró." (Odahajol Karenhez, aki időközben visszaül helyére.) Jöjjön velem, Karen. Taníttatni fogom és nemsokára lábai elé borul egész Párizs. Tapsorkán fogadja, mikor megjelenik a színpadon, lélegzetvisszafojtva hallgatják szavait, mellyel úgy uralkodik a szíveken, mint virtuóz a zongora billentyűin. Ünnepelik, tisztelettel, hódolattal tekintenek fel önre, a nők pedig utánozzák minden mozdulatát, a ruháit és irigyelik...

Karen: Nem is tudok franciául.

Belfort: Játék az is, lássa, én is beszélem az önök nyelvét, mondhatom, hamar megtanultam. Választunk otthon egy kitűnő nyelvmestert, hisz a francia nyelv oly szép. Mint a méz, úgy olvad az ember szájában. Az ön ajkán pedig, Karen - még édesebbé válik. És valaki mérhetetlenül boldog lesz, ha erről az ajakról egy csepp méz jut az ajakára... Je vous aime... (Csókéhesen hajol Karen felé.)

Karen: Most mit mondott?

Belfort: Je vous aime... szeretem önt...

Karen: Gondoltam.

Belfort: Mondja szépen utánam.

Karen: Soha.

Belfort: Soha? Jó, ne mondja most, majd otthon Párizsban, majd egyszer, ha látja, hogy mennyire szeretem, dédelgetem, majd akkor, egyszer, ha úgy érzi, hogy megérdemlem.

Karen: Nem, soha, az uramat nem hagyom itt. Soha! Erre nincsen semmi okom; mi boldogok vagyunk itt, nekem nincsen semmi kívánságom, ez a kis ház pótolja az egész világot, oh, hogy meggyűlölne az uram. Szegény. Ő szeret engem és én is szeretem őt.

Belfort: Mit tud ön a szerelemről, egy pohár vízre ráfogja, hogy az a tenger a maga mélységével és nagyszerűségével. Ne gondolkozzék, vagy gondolkozzék, de ne játsszon a sorssal, mely végre a jobb kezét nyújtja, ne temesse el a tehetségét örökre... (Szünet után.) Én most megyek... A csónakom ott várja a tengerparton.

Karen: Nem, soha, miért gyötör? (Körülnéz a szobában.) Nem hagylak itt benneteket.

Belfort: Isten önnel. (Kalapját veszi.)

Karen: Nem várja be a férjemet? (Feláll ő is.)

Belfort: Mondja neki, hogy a kapitány küldött értem.

Karen: Hazudjak?

Belfort: Nem hazugság. Valóban mennem kell, egy édes vendégem kényelméről kell gondoskodnom...

Karen (háttal az asztalhoz támaszkodik. Elfojtott hangon): Ki az?

Belfort (odahajol): Maga az... várom.

Karen: Ne várjon.

Belfort: Várom. (Átöleli és szájára tapasztja száját, aztán gyors léptekkel az ajtó felé megy. Karen becsukott szemekkel mozdulatlan marad.)

Belfort (keze az ajtó kilincsén): Várom. (Pillanatig nézi Karent, aztán lábujjhegyen visszamegy, lehúzza gyűrűjét s az asztalra teszi, reá mosolyog Karenre, az ajtó felé megy, még egyszer halkan visszaszól.) Emlékül... Várom... (Kimegy, a ház előtt megáll, csókot int vissza és távozik.)