Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Réti Ödön: Karen
Niels, Karen
Niels (újságot tart a kezében): Csodálatos világ. Mennyi baj, milyen tülekedés az egész világon. (Fejével integet.) Különös, hogy az emberek nem tudnak egymással békességben megférni. Egyik háborúnak vége, már jön a másik.
Karen (rokkán fon): Borzasztó az, én már nem is olvasom, keresztüllapozom, átfordítok, kikerülöm.
Niels: Ha ezt kikerülöm, másra bukkan a szemem s az sem jobb. Gyilkosság. Öngyilkosság. Hányan eldobják maguktól az életet és azok sem tudják, miért.
Karen: Ők tudják. Élni mindenki szeret, ki sietne meghalni, ha nincs rá különös oka. Fájdalom, bánat, amit nem lehet elviselni.
Niels: Mindenféle fájdalmat el lehet viselni, az öngyilkosság is csak egy rossz szokás, egyik ember eltanulja a másiktól. Nem jó az, ha sok ember él egymás mellett. Rettenetes lehet az, százezrekkel együtt élni egy városban.
Karen: Százezrek? Vannak városok több millió lakossal. Ez csodás lehet.
Niels (gúnnyal, mely nem akar sérteni): Csodás?
Karen: Érdekes lehet, én szeretnék egyszer nagy tömegben lenni, népáradatban, ahol százezrek vannak együtt, magas házak között, kocsizörgés lármájában, zsivajban, élénkségben; ott szeretnék lenni, ahol legsűrűbb a tömeg; emberek között, akiket nem ismerek, nem tudnám, nem törődném vele, hova megyünk, merre megyünk, félni szeretnék, szédülni, rábíznám magamat a tömegre, nem törődve semmivel, mennék, mennék, mennék...
Niels: Nagy gyermek vagy te, Karen. Éppen neked való volna, hogy durva tömeg lökdössön s reád taposson.
Karen: Mégis, egyszer szeretnék olyat látni.
Niels: Jobb nekünk itt, Karen; itt a szép nagy csendben, ahol nem bánt bennünket senki; felcserélnéd ezt a szép egészséges vidéket valami várossal, melynek a levegőjét gyárkémények füstje fertőzi meg, nem gyönyörűbb a tenger hullámzása, mint a piszkos emberhullámok? Jobb nekünk itt. (Szünetet tart.) De ha társaság után vágyódol, jól tudod, csak egy szavadba kerül, beköltözünk a városba.
Karen: Szeretek én itt lenni.
Niels (gyengéden): Ugye, kis Karenem? Ide nőttünk mi a kis házunkhoz. Csak ez a Jon ne nősülne meg már, mindjárt nem volnál úgy egyedül.
Karen: Bizony az jó volna, sokszor gondoltam már erre magam is, de hallani sem akar erről. Pedig jómódú leányokat kínálnak neki, úgy hallom, Thomson Gudrun is szívesen hozzámenne. Száz birkát és egy új hálót kapna vele. És úgy mondják, csinos leány és jó gazdasszony. Kár, hogy nem ismerem.
Niels: Nagyon messze laknak. Csinos leány, láttam egyszer.
Karen: Jon elvehetné.
Niels: Hiába, ha nem akar nősülni. Eleget beszéltem már neki. Nem akar. (Szünetet tart.) Majd rászánja magát egyszer. (Hajótülkölés hallatszik, Niels hüvelykujjával kifelé mutat.) A francia hajó már indulásra készül. Úgy látszik, megjavították a hibát. A kikötőben sem időzhettek sokáig; a legtöbb gyapjút már elvitték az angolok; toll sem igen maradt utánuk.
Karen: Prém is kevés.
Niels: Nagy ára van a prémnek, prémmel jó vásárt lehetett volna csinálni.
Karen: Ha pénzünk lett volna.
Niels: Akkor sem. Jonnal is beszéltünk már erről. Aki benn lakik a városban; a házához hordják, készen kap mindent, de ki jönne ide a pusztaságba?
Karen: Senki.
Niels: No hát azért nekünk sincs panaszra okunk, megvan a mindennapi kenyerünk.
Karen: Az igaz.
Niels: Mégis azt hiszem, hogy te vágyódsz az emberek közé.
Karen: Dehogy, Niels, hogy jut ez eszedbe?
Niels (átöleli Karent): A városban nem lennénk boldogok. Irigység, képmutatás, az erősebb letiporja a gyengét. Sok ember között elvész a szeretet.
Karen: Mintha lépések zaját hallanám. (Lefejti derekáról Niels karját.)
Niels: Vajon ki jár erre?
Karen: Talán Jon?
Niels: Nem gondolnám, de lehet, hogy ma korábban jön. (Mindketten az ablakhoz mennek és kinéznek.) Egy idegen. Erre jön, vendéget kapunk, Karen.
(Karen gyors mozdulattal lesimítja haját, Belfort jön, kopogtat az ajtón és belép.)