Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Laczkó Géza: A sarc
Boileau, Bevilaqua, Boromissza
Boromissza (a távozók felé fordulva a szín közepére jött. Utánuk néz; a visszaforduló Annához): Pá, tubicám! (Sarkon fordul s megpillantja a két katonát, egyet taszít hátra sapkáján.) Ejha! (Egy kissé idegesen vizsgálja őket, aztán összeüti a sarkantyúját s könnyedén meghajol.) Sum Comes Ladislaus de Boromissza, Transsylvaniensis.
Bevilaqua (szemével vág Boileau felé, föláll, dörögve): Comes de Bevilaqua!
Boileau (ceremóniás udvariassággal emelkedik föl): Comes de Boileau! (Kezelés. Boileau és Bevilaqua leülnek.) Gróf úr, engedje meg csekély is igen érdemetlen szolgájának, hogy felhívja becses figyelmét, méltóztassék a sarcoláshoz látni, mintha mi itt se lennénk!
Boromissza (szórakozottan körülnéz): Köszönöm!
Boileau (dühösen súg valamit Bevilaquának, aztán újra nyájasan néz a magyarra.)
Boromissza (megpillantva az almáriomot, magának): Hahá! Van itt kincs! Na, lássuk csak, mijük lehet az ilyen senki-semmi polgároknak! Ez a két beteg félnadrág nem szándékszik el innen? Bánja a szerecsia! (Az almáriomhoz lép, kihúzza a kardját.)
Boileau, Bevilaqua (Boromissza mozdulatára összerezzennek, általában a legnagyobb figyelemmel kísérik minden mozdulatát s a kincsek féltése megfelelő játékban nyilvánul.)
Boromissza (a kutatás jelenete alatt egészen megfeledkezik a két katonáról. Fölpattintja kardjával a zárat s bajuszát pödörgetve nézi a kincseket. A kis kézimunka-asztalt leemeli, az almáriom elé teszi. Fölvesz egy tárgyat): Né, medály, ó faragás. E valami rómaságbéli isten lehet. (Leteszi az asztalra.)
Bevilaqua (felszisszen): Az én amulettem!
Boromissza (mást vesz fel): Násfa! Azt mondja, hogy egy zöld publikán madár, folyik a rubintos vére. Szép holmi! (Leteszi az asztalra. Mást vesz föl.) Kláris gyökér aranyba foglalva! (Asztalra teszi.) Ezüst serleg, török tőr, zsebóra. (Asztalra teszi őket. Egy szép mívű ó sarkantyút vesz föl.) No, ez derék! Nem is láttam még efféle sarkantyút. Gyere, elsarcollak! (Hátranyúl a tarsolyáért és belegyömöszöli.) Éppen jó lesz emléknek.
Bevilaqua (Boileauhoz): Pakol már, nem látod?
Boromissza (észreveszi a sugdolódzást): Mit seppeg ez a két majom formájú? (Visszafordul, nézeget.)
Boileau (Bevilaquához): Serleget!
Bevilaqua (fölveszi a serleget a kis asztalról s Boileau elé teszi.)
Boileau (tölt mindnyájuknak. A korsó kiürül. A serleget emelve): Gróf úr, ki tudja, Fortuna istenasszony nem hoz-e össze holnap bennünket karddal a kezünkben? Közeledjünk most kupával egymás felé. (Boromisszának nyújtja s a magáét emeli föl.)
Bevilaqua (poharat emelve): Servitore, kamerád! Billikommen! Hehehe!
Boromissza (egy hajtásra kiissza s leül a 3. székre): Nem rossz. A Bornyúmálon nem terem ilyen, de már az érmelléki bakator mégis csak jobb.
Boileau: Boldog ország, ahol a természet erői még nincsenek egészen az emberi ész uralma alatt és erejük teljét adják.
Boromissza: Nem is lehet annak karikát tenni az orrára!
Bevilaqua: Nem süt nálatok a nap, kamerád, csak olasz hegyeken csurog a nektár!
Boromissza (legyint): Papi szó!
Bevilaqua: No, no!
Boileau: Mondd csak, gróf úr, nálatok még a főrangúak között is sok a kevéssé művelt fő?
Boromissza: Van ott biz a egy-két nagy szamár.
Bevilaqua: Somaro! Ezt a szót is tőlünk tanultátok! Ecco!
Boromissza: Hja, uram, kinek mije kevés, arra szava sincs. Tőletek jőve az!
Boileau: A minapában találkoztam egy magyarral, aki saját bevallása szerint jó modort és szép beszédet ment tanulni Párizsba.
Boromissza: Jól tette. Párizsban, ha mulatni jön az embernek, nem kell pár szurtos pofájú cigánnyal egyedül ordítania egész éjjel. Jóféle dámák vannak arra: komédiásnék. Abbizony! Csipkébe, selyembe vannak takargatva, mint a drágaság, aztán alig lehet kifejteni őket belőle. Benéztem egyszer én is Párizsba, szaggatott is utána a derekam vagy egy hónapig. De puhák ott a fehérnépek. Hej, a kemény húsú magyar fehérnépnek nincs párja, aszondom.
Boileau: Bordélyházainkban van belőlük elég.
Boromissza (fölneszelve): Mi? (Nyugodt felsőséggel.) No, no!
Boileau: Versailles-ban hallottam, dicsőséggel övezett homlokú Lajos királyunk udvarában, hogy ti, magyarok, olyan istenadta katonák vagytok. Váraitokat mind francia mérnökök készítették, ágyúhasználatra ők oktattak; franciák tanítottak titeket harcolni. Így beszélik Versailles-ban.
Boromissza: Tud a magyar magától is pofont adni, ha kell.
Bevilaqua: Hohó! L'arte di Marte, a harcolás olasz művészet. Az olasz a hadtudományok királya. Olasz hadászati könyvből lehet csak valamit tanulni, ecco!
Boromissza: Tudjátok mit, urak? Igyunk! (Koccintás. A másik kettő utolsót hörpint poharából. Üres serlegét lefelé fordítja.) Vagy igyatok! (Az almáriom felé tekint.)
Boileau (gyorsan): A... a... gróf úr! Seregetek jó kondícióban van?
Boromissza (visszafordul): Hát, elvagyunk valahogy. Egy kicsit meg vannak ugyan kótyagosodva a fiúk a rajnai bortól meg a szűz lányoktól. Eh, ne féltsd te azokat! Egész nap nyeregben ül a kölyök, aztán egész éjjel dorbézol s mégis betapasztja a szátokat, ha elibe kerültök. (Nevet.)
Boileau: A francia nem a szájával harcol, hanem az eszével.
Boromissza: Nem ész kell oda, hanem kar! (A békáját ütögeti.)
Bevilaqua: Az olasz ököl ütése az igazi ütés. Hát, ahol ezt a sebet kaptam, ni, kilencen... várjunk csak... de bizony kilencen jöttek ellenem. Én lovon voltam, azok meg gyalog... De mégis, tízen voltak. Egynek belesújtottam a fejébe, a másiknak egy csapásban lekanyarítottam a csuklóját, a harmadiknak kiböktem a szemét s míg a negyediknek hasítottam bénává a karját, az ötödiket sarkantyúval vágtam hasba. Kifordult menten a béle. A többit összetaposta a lovam.
Boromissza (nevet): Aztán fölébredtél.
Bevilaqua: Nem ébredtem föl, mert ébren voltam.
Boromissza: Azt is álmodtad!
Boileau (gúnyosan a kirakott drágaságokra célozva): Szegények a magyar urak!
Boromissza (magában): Mit irigykedik ez a leveli béka? (Elérti a helyzetet.) Áhá, hát ez a bajod? Várj csak! (Hangosan.) Szegények vagyunk, bizony (nevet), aztán mindent össze kell szednünk, amit csak lehet. Elviszünk mi mindent, ami a kezünk ügyibe akad. (Magában.) Marhák! (Hangosan.) Igen sokba kerül a hadviselés. A pénz úgy megy, mint akár belétek is a nehéz nyavalya! (A másik kettő mozdulatot tesz.) Aztán, látod, nem tudom, van-e földed valahol vagy se, de azt tudom, hogy most az enyémen - egész kicsi kis földecske - nem úgy folyik a munka, mint mikor én állok a hátuk mögött, aztán a nyaka közé cserdítek annak a dolgosnak, aki csak lóg és úgy nem igyekszik, mintha el akarná dobálni magátul mind a két karját. (Nevet.) Mindent elviszünk. Ehun e, még ezt a korsót is. Jó lesz otthun a... a... Pannának.
Boileau: A francia nemes önzetlenül harcol királyáért; utolsó csepp vérét, utolsó garasát odaadja, de nem dicsekszik vele, s ha a király hajlandósága, le bon plaisir du roi, feléje mosolyog és szolgálatait földdel, hivatallal vagy évjáradékkal jutalmazza, megköszöni és vége. S ha nem, nem. Majd jön jobb idő, szerencsésebb unoka, aki az ősökért is busás jutalomban részesül. S ha elköltekezzük minden pénzünket a pompás versailles-i életben és tönkremegyünk, hazavonulunk...
Boromissza: ...zabot hegyezni.
Boileau: ...a családi házba és holtig elélünk, ha máson nem, kenyéren és boron. De nemesi címerünk fényét (álpátosszal) nem mocskoljuk koldus-kapkodással.
Boromissza: Szépen tudsz beszélni. (Pukkadozik.)
Bevilaqua: Az olasz nemesnek két hazája van: Itália és Európa. Karjában és szívében van a nemessége. Szíve védi és karja segíti. Nemeshez illő kardforgatással keresi kenyerét ott, ahova a jó ügy szólítja.
Boromissza: Afféle zsoldos!
Bevilaqua (föláll): A jog zsoldosa, az igazság zsoldosa, az Isten zsoldosa! (Leül.) Önzetlen zsoldosa.
Boromissza: Nagyszerű! Látod, mért nem lettél pap, pápa is lehetett volna belőled!
Boileau: Így is megcsókolhatod a papucsát.
Boromissza: No, ne okoskodjatok, urak. Mire való az? Tietek ez a drágaság, hogy úgy belém akadtatok, vagy azé a trotyakosé odakint. Váljunk el békében.