Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám
Az autó gyorsan nekirohant a fekete útnak, amint kikanyarodott az igazgató udvaráról. S Rassovszky jólesően elmosolyodott; mindig külön gyönyört érzett, ha autóban ült. Van valami lelkes a szörnyállat forma nehézkes gépben; érzékenyen figyel a sofőr kezének legkisebb mozdulatára, csodálatos gyorsan képes süvöltő sebességre és dörmögő lassúdásra, olyan, mint egy nagyszerűen beidomított természeti lény. Egyik oldalon a gyár végtelennek látszó magas deszkakerítése, az átható gázszaggal, amely a gázfejlesztők felől áradt s a roppant tömegű sötét gyárépületekkel, másik oldalt a lombos, itt egészen leégett s megfüstösödött levelű fák és bokrok sűrű fala, amely a telep határait választja el a gyártól. Az automobil frissen, búgva röpült.
Mint az álom, már meg is állottak. A kaszinó előtt.
Rassovszky érezte, hogy amint fölemelkedik, varázsa alatt áll az autónak s nem tud, ő a jól tagolt emberi gépezet, oly kecsesen fürge és könnyed lenni, mint ez a mesés útfutó gép. Sajnálta, hogy nem simogathatja meg a hátát, nem veregetheti meg a nyakát, nem adhat cukrot neki. Visszanevetett a hölgyekre s nekik adta érzésének a telijét és fölszaladt a kaszinóba. Nemsokára visszajött, átöltözve barnába s a szolga nagy tisztelegve hozta a táskáját.
- Bravó - mondta Csernáné -, maga egy nagy művész.
- Mért kezit csókolom?
- A gyors változásért.
- Ej, kezit csókolom, hát semmit se tesznek fel ezekről a világtól elmaradt bányamérnökökről? Ej, ej.
Nevettek s ő furcsa, összehúzva-nyitva hagyott szájjal mosolygott s felugrott a gépbe a vezető mellé. Az autó olyan parányi volt, amilyen csak lehetett, hátul két ülés volt, neki már a bakra kellett telepednie. De örült neki, mert most amilyen fárasztó lett volna udvarolgatni, annyira kellett a homlokának a friss szél.
Fekete puhakalapját tekercs formán összegöngyölgette s egész boldog volt, mikor a gép felhorkant s nekiiramodott minden gondolkodás nélkül az útnak.
Ihol a gyárkapu, ahol ő délben az asszonyi dolgokon elmélkedett. Még akkor nem is álmodta, milyen fejedelmien fog átfutni rajta... Mert ez egyszerűen fejedelmi érzés... Ahogy rázás, zörgés, zökkenés nélkül repül, hintázva röpíti ölében az isteni gép fölszedett utasait... Lehunyta a szemét s minden pórusával itta a belécsapolt levegőt, amely a haját szétfújta, mint a felvert víz hulláma a nádast.
Egyszerre fölpattantak fáradt szemhéjai, megérezte a fordulót, a falut, amelybe a gyári út után besuhantak.
Asszonyok, gyerekek bámultak ki az apró házak udvaráról. Csupa gyári munkássá lett a kis falu, amely a telep házaival megbővült, a kis, hajdan fehér mezei falucska, amely most a fekete törmelékből sajtolt téglákból épül tovább, nagy, unalmas munkásteleppé...
Szerencse, hogy tovább rohantak s most nincs idő elmélkedésre.
A gép hirtelen lelassúdott, megállt. Egy kotlós kárált nagyszámú apró csibéjével az úton s lassan húzódott sűrű kotyogás közt oldalra.
Száraz, epés arcú munkásasszony állott a gyalogúton és összetett kezekkel nézte.
- Hát hajtsa el - kiáltott idegesen Rassovszky; az asszony nem is hallotta, szórakozottan bámult rájuk, a gépre.
- Nem az övé - mondta a sofőr. - Ha az övé volna, már aláfeküdt vón a keréknek...
Rassovszky nem is értette, az indulatosan mondott, rosszkedvű szót. Nézte a sárga csibéket, akik pityegve billegtek ki a tarú üstökös útjából...
Fehér és tarka kutyák ugráltak elő és tele szájjal, habzó méreggel ugatták meg az útfutót. A Rassovszky szeme már messziről szinte külön érdeklődéssel választott ki egy hosszú derekú fehér kutyát, tudattalanul csak nézte a kapuból kirohanását, megvillanó piros nyelvét, éles hangját, a mérges beugrást s a felsíró, ijedt nyikkanását, mikor a gép, mint egy bika, feldühödve egyszerre meggyorsítja a rohamát, hogy orvul legázolhassa, feldönthesse a nyavalyást... Felugrott s kimeredt szemmel nézett vissza; ott fetrengett a szép fehér eb az út porában s egy munkás egy ház alatt felugorva az öklét rázta...
Csernáné élesen, hangosan kacagott. Idegesen. Azzal a telirohamú erős, hisztérikus kacagással, amely a semmiségeken tör ki, váratlanul riad fel és a kacagásban ad kifejezést a borzadásnak is...
- Nahát, ezt nem szeretem - mondta tettetett nyugalommal s visszalesett pompás fekete szeme egy villanásával a kutya gazdájára, amint a ház előtt állott fölemelt karral, nem hallható szavakat kiáltva. - Ezeket a kutyagázolásokat! - s újra felkacagott csengően és harsonásan, de gyorsan végét szakítva -, az idén már hetvenhatodik...
- Het... - nyögte Rassovszky - ...venhat! ...Á ...az szép rekord... - tette hozzá, mert úgy képzelte, cinikusnak kell lennie a kutyák ügyében.
- Nahát igazán, János, maga vigyázhatna. Inkább kerülje ki őket.
János megtanult önuralommal felelt.
- Igenis, nagyságos asszony, de a kőoszlopok nem kerülnek ki minket.
Most már tisztán látta. Az áldott gépnek gaz lelke, az ember. Az taposott rá nagy, széles topp lábaival az ebre, csak úgy, a belőlről fölfakadt rontó-ölő érzésből... Végignézte szigorú szemeivel... Így tudna ez egy emberre is rátaposni, ha valami külső fölszabadulás érné, hogy ugyanolyan magasságban érezze emberéletek fölött magát, mint a fehér kutya és karját feldobó gazdája fölött. Úristen, mi minden ég az emberek lelkében a mélyben... Mint a föld gyomrában a láva... Csak akkor tudjuk meg és ijedünk rá, ha valami émelyedés megrázza a vékony kérget, amely ezt a képzelhetetlen tűztömeget födi... Mi lesz, ha egyszer, valamely ok miatt meg talál mozdulni a föld magja... egy pillanat alatt föl tudja pusztítani ezt a pár ezer vagy pár százezer éves kérget, amelyen itt élünk biztosságban, az isten markában... s kezdődhetik újból az egész... a tűz kihűtése... a paleontológia... az emberiség teremtése és a szép kis történelmi korszakok... S mi lesz, ha csak az emberiség maga robbantja is fel azt a kis kérget, amelyet a hosszas, egy-két emberöltős békeélet porlasztott humusszá a kultúra számára a saját lelke felszínén...
Kinn voltak a faluból. A szelíd halmok és távoli zöld rétek leple alatt ott feküdt kitárt bájakkal a föld a lefelé ereszkedő nap előtt, kacéran és vidáman a szemérmetlen Gaia...
Csernáné kacagva szólt:
- Ábrándozik, Rassovszky?
- Igen, kezit csókolom... a földanyánkról, aki örök szűz marad mindeneknek dacára...
Egészen este volt, mikor Frommer kohóra beértek. Ott letették Levatichnét, a csöndes Co-t, aki jólelkű, családanyai békével hallgatta az úton a meglehetősen lármás diskurálásukat.
Rassovszky beült a helyére, a Csernáné baljára s a gép újra megindult, most már erősen hegyi utakon, magas bükkök árnyékában föl-le, egyforma búgással, most már föl a Keresztre.
Az asszony kövér szép teste mintha megremegett volna, könyökkel, combbal érintették egymást a ruhán keresztül. Valamire gondoltak s mást mondtak.
- Kedves asszony - szólt Rassovszky s az eltűnt társnőjükre gondolt.
- Igen.
- Derék, jó asszony.
- Igen... olyan, ez egy olyan asszony, mint az ezüst; megnézi az ember a fémjelzését és látja, hogy rajta van. S tovább nem is gondol rá, el van intézve.
Rassovszky meglepetve nézett a fiatal asszonyra, aki a drapp fátyola mögé visszavonult arccal fiatalon, üdén, harmatos szépségben nézett a bizonytalan távolba a sokszíntől gazdag esti fényben. A gyönyörű sárga nyaka oly finom bőrű és érett, mint az ódon, nemes elefántcsont; de élő és tűzvérű, a vér pezsgése illatozott belőle. Drapp kalapja hátul kicsapva, két kék szárnnyal, merészen s a blúza kék, mint a szárnyak a kalapon s fehér, széles, dús csipkegallér borult nagyszerű mellére, enyhén sárgás csipke, mint a bőre... Az arca ma foltos volt, piros habos a melegtől s a belső tűztől s nagy fekete szemei még jobban megnőttek, határozatlan folttá lettek és titokzatosan nevettek a világra.
- Szép lány a Vilma! mi?... - mondta az asszony s a szeméből tűzkéve csapott ki, mintha rövidzárlat történt volna.
Rassovszkynak eszébe jutott az elegáns, de ruhája alatt meztelen, buja menyasszony s fölingerült.
- Szebb a másik, a szolid és finom... a nevét elfeledtem...
- A Jolán! - mondta az asszony és még nagyobbat lobbant az egész arca.
- Az.
- Szép?
- Az... olyan értékes...
- Igen - mondta az asszony lefojtott szemmel -, a nyomorékoknak legalább szép lelkük legyen.
- Nyomorék?
- Visszértágulása van...
- Visszér...
- A lába olyan, mint az elefánté...
Kálmán eliszonyodott.
- Borzasztó...
Aztán az asszonyra nézett.
- Maguk asszonyok oly hamar ki tudják ábrándítani az embert... Maga már egyszer megtette ezt velem... Mikor a szegény Vidovszky Marcsát dicsértem meg maga előtt.
Az asszony kacagott.
- És.
- És azt mondja rá: le van nőve a füle...
Az asszony csengően kacagott, mint az erdei rigó.
- Azóta szegényre nem tudok ránézni... rágondolni. Mindig látom a cimpátalan fülét.
Az asszony az ajkát beharapta, véresre harapta.
- Mért dicsér nekem mindig másokat.
Rassovszky ránézett. A szemük találkozott. Az asszony szeméből forró, ezerfokos hőségű tűz ömlött... A fiatalember úgy érezte magát megperzselve, mint a vasmag a kohóban.
- Most fél, ugye, ha valaki meglát!
- Én?
- Titokzatos kirándulás... Erdő mélyén... Kettesben... Kompromittálva érzi magát...
- Ó...
- Most szeretne az unokatestvérem lenni...
- Ó...
- Hát legyen... - s idegesen, harsonásan kacagott. - Kislánykori dolgom jut eszembe... egy bálon, csak megérkezett - valaki... s táncra hívott. Ja, nem lehet, mert már elígérkeztem... a négyesről volt persze szó. Az semmi: mondja, hogy megjött az unokabátyja, akinek levélben odaígérte már régen... Hogy jobban elhiggye, hát tegezzük egymást... És képzelje, éppen vizavé lettünk a cserbenhagyott gavallérral, úgy hogy egész tánc alatt tegeznünk kellett egymást... Rémes...
A nyaka alatt lágy, meleg gyűrődések dudorodtak, ahogy a fejét fordította, jó lett volna beletapasztani oda az ajkat... oly tiszta és illatos test... azok a drága kincsbarna női testek, amelyek nem izzadnak s szennyet nem tűrnek el... Rendkívül nagyok az orrlyukai, a keskeny, de hirtelen duzzadó vonalú ajka fölött. A fogai, amint nevet, keskenyen csillognak, egészségesen sárgásan, de végtelen gonddal fényesre csiszolva, kissé milyen rendetlenek, hogy a két szemfog túlságosan hegyes s a jobb első zápfoga hiányzik, belátni rajtuk ilyen közelről, mintha izgató rés nyílna az asszonyon... Milyen hirtelen kivirágzott ez most, milyen buján, felségesen, mintha most, éppen most ért volna szépsége tetőfokára...
- Azt mi is megtehetnők... - mondta Kálmán s mintha álomban mondaná, a vér mámora szállt ködnek az agyára.
- Ah, ha... - kacagott fel az asszony -, nem is tudnám... azt mondani magának, hogy te... Ha, ha... - s hátravetette a fejét a kocsi enyhe sárgás támlájára.
Rassovszkyban úgy égett, hogy most odaveti magát s a fogaival átfogja a nyakát.
- Te... Kálmán... - lihegte biztatva.
- Ahha... ha... te Kálmán... de én nem hagyom magam tegezni...
Ebben a percben egy erős, megdöbbent szempár reflektora vetette rájuk a fényét; egészen közelről, egy rekettyebokor mögül.
Nem látták s nem érezték.
A férj volt... Aki az autó búgására eléjük sietett a hegyi útról...
A gép úgy siklott tova, mint a motoros hajó az örvény fölött...
Mikor végre a legizzóbb, legféktelenebb fantáziapocsékolás után végre álomba szenderedett, elgondolva, mi minden történt vele ezen a napon... a gyári ablak benyomásaitól... a nagy vörös kémény... a piszmogó ács... a gyári erdő csodálatos erői... a Vezér ingerlően gonosz ellenségessége... a butaság, a gazság, az emberi komiszság, mint tenger vette körül... mint tenger, amelyben lehetetlen előre jutni másképp, csak szerencsével, véletlen, vak Jószerencsével... mikor százszor végig kavargott benne minden és százegyszer megint visszazuhant a buja, szép asszony nagy, szinte végtelen melleinek megtapintott csodájába... hirtelen felugrott s mint az őrült, meredt szemmel nézett a sötétbe...
- Ma láttam őt! - kiáltotta s a szája lecsuklott, mint a halotté. - Istenemre: láttam!...
Reszketett.
Az éjszaka sötét volt s minden idege vert, az egész teste hullafagyba dermedt.
- Láttam... láttam...
S a megfeszített agyában nem bírt fölmerülni a pillanat, mikor találkozott a szeme ifjúkorának rémes, félelmes, bűnös emlékű egyetlen nőjével... Aki ma valahol, valahogy, sápadtan, mélyen fekvő sötét szemeivel, alacsony homlokába omló barna hajával, mint egy holdkóros Medúza bámult reá... valahol, oly gyorsan eltűnően, mint az álom, s oly mélyen sebzően, mint a csatában a golyó... amikor érzésére ébred a sebnek, már nem is sejti, hol kapta...
Így maradt gubbaszkodva, ülve, kimeredt szemmel, megállott, kimerült agyvelővel és szőrös lábait görcsösen átfonva sovány, hosszú karjaival, el-elszunnyadva, megint fölébredve, ott ült a nyomorult emberállat a lelkét marcangoló félelem előtt, míg csak meg nem virradt.
(Folyt. köv.)