Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám
"Equilibre et mesure... nincs annál szebb. De vajon ezek az egyetlen lehetséges kvalitásai-e a művészetnek?"
André Gide
"Nationalisme et literature"
Ez a háború szent. Ami ilyen ész- és érzékbontóan nagy, ami így túlnő a látásunkon és ítéletünkön, az az örök elementumok világából való, még ha mi cselekedjük is. Ez a háború szent az emberiség történetében, mint ahogy szent volt a Fudzsijama és a Mont Everest és a Parnasszus és minden felhőbe tűnő hegyóriás a völgyi népek előtt. Szent kell, hogy legyen ez a háború, mert csak a világalkotó elementumok örök törvénye támaszthat ilyen néprengést. Mert kocsmai verekedés lobbanhat fel privát vélemények különbségéből, de ahol hegyek omlanak egymásra, ott az egy örök törvény dolgozott és áhítattal feküdnénk alája, még ha minket temetne is el. És mert örök természettörvény munkája, tehát értelme van, mert a természetben nincs olyan halál, mely ne az életet szolgálná és nincs a történelemben olyan háború, mely vérözönével végül is ne az evolúció számára mosna árkot.
Ezt régóta tudjuk, de jó most ismételni és mindennapi imádságul újra meg újra elmondani, nehogy bízó szívünk elfáradjon a halottsiratásban. Jó ezt most tudni, mikor nemcsak férjek, fivérek, fiak halnak meg harminc-negyven évvel korábban a muszájnál, hanem meghalnak, amiket örökkévalóknak hittünk: szerelmek, hitek, értékelések. Mert ebben a háborúban nemcsak tetők gyulladnak ki, hidak röpülnek levegőbe, hanem száz éven át imádott kultúreszmények dőlnek romba. Még a németek egy srapnelt se lőttek Liege fölé, mikor a mi lelkünkben már elhamvadt Párizs. A fortificatiók gyenge-zöld palástja szűz még Kruppék acéljától és lehet, hogy ezúttal is az marad. De vándorvágyaink pihenőfészke, kultúréhségünk eldorádója a levegőbe repült. Párizs volt az első nagy halottunk. Párizsnak szólt az az első búcsúztató, melynél búsabbat és szebbet aligha ver még ki valakiből ez a világháború, mellyel Ignotus siratta el legkedvesebb halottját. [*] Nem szeretjük többé Párizst. És talán soha üdvözlet úgy nem csillogtatta a latin szellem ékességeit, mint ez a búcsú. (Mert a fájdalom bennünk külön élő lény és táplálékot keres, mert élni akar.) Haj, latin világosság kristályharmóniája! Kétezer éves stílus energiái áramlottak könnyű gráciáidban. Nem fogunk szeretni többé... Jó ilyenkor tudni, hogy nincsen elmúlás, mely ne termékenyítene.
Ignotus búcsújának fájdalmas sóhajára mint kísérteties visszhang ébredt emlékezetemben egy másik sóhaj, melyet francia földön hallottam nemrég francia ajkakról. Haj, latin világosság kristályharmóniája - így szólt -, kétezer éves stílus könnyű gráciája meddig fogsz még ezerszer megjárt formáid szűk béklyói közt fogva tartani? Így szólt a francia sóhajtás. Így sóhajtanak húsz év óta a legkülönb francia írók, az új nagy francia generáció: Paul Claudel, André Gide, Romain Rolland, Francis Jammes, Charles-Louis Phillippe, Henri Gheon, Suarés, a "Nouvelle Revue Français" emberei: franciák! Elég volt az "átlátszó formákból", melyeknek nyitott kapuin, amint belép a látás, mindjárt ki is jön a túlsó oldalon. Nem bízunk mélységében annak, aminek első pillantásra mindenki fenekére lát. "Je ne crois qu'aux oeuvres qu'on ne comprend pas bien d'abord, qui ne se livrent pas sans réticence et sans pudeur" (Gide). Stílusunk századok óta formából formál formát csiszolva és szubtilizálva, míg kifogyott belőle minden matéria. És az "equilibre et mesure"-nek ez a művészete - írja Henri Gheon - XIV. Lajos idejében már elérte tetejét, tehát ha nem tudunk egyebet, akkor "sachous mourir dignement". Ezt mondták és írták mostanában a franciák, a legkülönb franciák, akik ma abban a szerencsétlen országban élnek.
Így van. A francia kultúra latin szelleme (mert szerencséjére lelkének lelke nem latin.) stagnáló absztrakt kristályrendszer vegetáció nélkül való, mozdulatlan és jövőtlen. Ezért van ott annyi forradalom. Mert igazi népevolúció nem robban ki minden emberöltőben. A francia forradalmak racionalista forradalmak, dialektika eredményei nem a néplélek öntudatalatti áradásai. Ezért is nem jelentett egy francia forradalom sem állomást. Ezért jöhetett az 1793 után Napóleon és a harmadik forradalom után harmadik Napóleon. És ahogy a németek győzelme 71-ben köztársaságot csinált a királyságból, úgy most könnyen lehet, hogy királyságot fog csinálni a köztársaságból. Aki élt egy kicsit közöttük, az tudja, hogy milyen könnyen és szívesen lennének ők egy új XIV. Lajos udvaroncai.
Elméletek lázadtak elméletek, formák formák ellen és egyik sem volt lelkek mély vegetációjának felszínre növése. Hogy mégis vér folyt? Hogy heroikus, halálos küzdelmet vívtak? Ez temperamentum dolga. Ötletekért haltak meg, nem eszmékért. A latin szellemnek mindig is ragyogó ötletei voltak csak: magasröptű, ellobbanó rakéták, nem eszméi: százados áradások lassú emelkedése.
De hadd beszéljenek a franciák. Az ellenség elfogultságát gyaníthatná valaki szavaimban, az enyéimben kivált, mert engem itt régen "német"-nek bélyegeztek le, mivel való, hogy sohase kedveltem a "latin világosságot". Beszéljenek azok a franciák, akik tíz év óta Goethe, Novalis, Hebbel és Ibsen fordításán és népszerűsítésén dolgoztak, akik közül Paul Claudel csodálatos "Annonce faite a Marie"-járól a helleraui német előadás révén vett tudomást a párizsi közönség, és akik közül André Gide 1903. augusztus 5-én a Weimari udvarnál tartott előadást német nyelven, és akik közül Romain Rolland, Beethoven életrajzírója német kiadó megbízásából német nyelven írt könyvet. Beszéljenek azok a franciák, akik tíz év óta kétségbeesett erőfeszítéssel csinálnak propagandát a német kultúrának, mégpedig nem azért, mert hazaárulók, hanem azért, mert lázadva tiltakoznak az ellen, hogy a "latin szellem" neveztessék csak franciának, és a terméketlen román rokonkodással szemben, a franciák frank őseit idézik és germán érintkezéssel akarják ráeszméltetni a franciát arra, hogy a gót katedrálisok, hogy Balzac és Cézanne egészen franciák bár, nem latin szellem szülöttei. Tüntetni akarnak a franciákra visszaható európai előítélet ellen, mely a rokokó szalonművészetének és a voltaire-i csevegés szalonszellemességének világsikere óta mindent, ami könnyű és játékos, franciának nevez és hirdetik, hogy igazában francia a Mallarmé véres homálya és Claudel primitív mélysége. Igazabban francia, mert nem román, hanem frank: germán eredet!
Beszéljenek a franciák. Szeretném csupa idézetből összerakni, amit még mondandó vagyok, hogy amit magunknak nem merünk hinni, elhihessük nekik.
"Nous ne formons pas une race, nous Français, mais une nation ou les races se touchent" - írja az egyik abban a vitában, melyet a francia "nacionalisták" ellen vívtak a "La Phalange" című folyóirat híres ankétje alkalmával. "A franciaföld fajták találkahelye, egy "carrefour" volt és ez tette népünk szellemét érzékennyé, kalandossá és kíváncsivá."
"Hogy mégis a latin szellem lett úrrá? Az volt az egyetlen a sok között, mely már megszólalt volt. Azért ismert és eszmélt legelőbb magára és azért vette fel legelőbb és legkönnyebben a szót nálunk is újra, segítségével annak, amit már más helyen régen elmondott. Mert csak azt nehéz megmondani, amit még nem mondott senki! Ezért van az, hogy amit a felületes kritika "francia szellem"-nek szokott nevezni, nem egyéb, mint..."une maniere de vernis lustrant de banales pensées." (Eredetijét idézem, mert félek, hogy nem hiszik el.)
"Mi átvettük a latin ideált és a latin formákat, mielőtt körülnézhettünk volna, hogy kifejezi-e az egészen a mi lényegünket? Aztán azt rafináltuk és fejlesztettük önmagán is túl, és idegenből nem fogadtunk el egyebet, mint ami ehhez hasonlított. A többi sötétség volt számunkra. A többiek barbárok voltak, akik beszélni sem tudtak. De ha nem beszéltek, mennyi mondanivalójuk maradhatott! Azok a barbárok, a germán rokonok vajúdva küszködtek a szó felé és lelkük homályos bányáiban rengeteg nyers ércet lazítottak fel, mely a mi kincsünk is lehetett volna.
"Barbárok? Mais les plus généreuses individualités sont les plus malaisément cultivables. És mi mindnyájan elsősorban lényünk legfelületesebb és legszegényebb részeit műveljük ki és gyakran megállva itt nem veszünk tudomást saját lelkünk megvetett ködös mélységeiről, melyekben latens termékenység erjed."
"Az Ökonómia történetének tanúsága szerint az először megművelt földek a legkönnyebben és legkényelmesebben megművelhetők, tehát nem a leggazdagabb, hanem ellenkezőleg, a legszegényebb talaj. Mert a termékeny földön a vad természet burjánzik. A termékeny föld az őserdők és gőzölgő ingoványok földje, melyben óriási növényzet és jól tenyésző vadállatok állják a szántóvető útját. Ezekre kerül mindig legkésőbb a sor.
Hasonlóképpen a világos stilizáció szellemi ekéje a léleknek nem legtermékenyebb rétegét járja legelőbb, hanem a legkezesebbet és a megművelés sorrendje erejének fokozataihoz fordított irányú."
"Nem gyanús nektek, ami régi, mindig egyforma latin kultúránk? Egyensúly és mérték... persze nincs annál szebb. De vajon ezek az egyetlen lehetséges kvalitásai-é a művészetnek? Equiibre et mesure... hogyne, nincs annál szebb. De mit fékezzen formába, kössön rendbe a művészet, ha nem a kojtorgó őserőket?! O terrains d'alluvion! terres neuvelles, difficiles et dangereuses, c'est de vous que naitont les oeuvres les plus merveilleuse.
"Barbárok? Jó lesz kicsit barátkozni azokkal, akik Nietzsche és Hebbel, Ibsen, Kierkegaard és Strindberg agyvelőin keresztül az emberi lélek egész új rétegeit hányták föl véresen-földesen a tudat első világosságába. Nem utánozni akarjuk őket. De erre csak azért nem szorultunk rá, mert nem igaz, hogy a "latin szellem" egyetlen lehetőségünk. Rokonságunkra és ezáltal magunkra akarunk eszmélni. Nekünk nemcsak Poussin-ünk és Ingres-ünk van, hanem Delacroix-nk, Daumier-nk és Cézanne-unk. És ezek is franciák! Jó lesz kicsit barátkozni a barbárokkal!"
Ezt mondja a francia új generáció, a legragyogóbb generációk egyike az "Action française" sovinisztái ellen vívott harcban és kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeztek hidat verni a párizsi és weimari kultúra között. - És ez a híd most a francia nacionalisták jóvoltából a levegőbe röpült. Az ő első nagy halottjuk Weimar.
Mi azonban vigasztalódjunk. A latin szellem csinos világosságával, formás jómodorával nem veszítettünk el minden ideált. Beethoven a világ legneveletlenebb embere volt, teszem, még se adnók oda az egész francia muzsikáért. És az "equilibre et mesure"?... persze, hogy nincs annál szebb. De ha a formák hatalmának gyönyörűségére áhítozom, mégsem egy rokokó asztalka cirádái elé fogok járulni, hanem Bach János Sebestyén valamely fúgája elé, ahol az "equilibre et mesure" vulkánok erupcióit dermeszti tiszta formává, melyekben az özönvíz előtti őslények szigorú balettje ring és a világ lélegzetének egyenletes ritmusa fúj ki az orgonasípokból. Bach János Sebestyén, nézzétek meg arcképeit, valóban nem hasonlított egy rokokó márkihoz, szegény.
De nem akarok többet mondani, csak ezt: ha maguk a franciák Weimar felől várták jövőjük termékenyítését, akkor nekünk igazán nincs okunk kétségbeesni azon, hogy Rameau helyett Beethovent és Racine helyett majd Goethet kell szeretnünk.
És még egy apróságot. Nézzük csak a mi magyar érdekeinket nyíltan önző szemmel. Ami legdrágább, reménységünk, hogy sikerülni fog az új magyar irodalom értékeit külföldi könyvpiacokon jegyeztetni. Külföldön? Tudtommal Németország ez a külföld. A német könyvpiac a világirodalom börzéje, mert a német kultúra az egyetlen, melynek másféle kultúra iránt érzéke van. Nagyon jól tudjuk, hogy a legnagyobb barátság mellett sem törődnének velünk soha komolyan a franciák. Azok a franciák, akik most csóvát dobtak a világra az oroszokért, még nem méltatták arra Dosztojevszkijt, a világ egyik legnagyobb zsenijét, hogy rendesen lefordítsák. De a Pieper-féle német kiadás, a most megjelent levelekkel együtt, az orosz kiadásnál is teljesebb! Ha Németország elpusztul, akkor mi, legyünk bár a művészet arkangyalai, itt rekedünk a Kárpátok között. De ha Németország most győz, akkor jó időre fordító éhségének mi, a szövetségesek leszünk egyetlen tápláléka. Gondolom, sokunknak ez sem utolsó vigasztalás.
[*]