Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 15. szám · / · Figyelő
Az emberekben alvó energia roppant kisülése: háború.
Az első nap tomboló rivalgás. Vesszen Szerbia! Orgyilkosok országa! Rákóczi-mars, Marseillaise, kávéház a késő éjszakáig, mámor és vörösre főtt arcok. Másnap reggel fél ötkor, még első álomidőn fiatal férfiak százai vonulnak lent az utcán a csodálatosan lila hajnalon, nemzetiszín zászlóval az élükön és kis szocialista vörös lobogóval végül... Hazádnak rendületlenül... ének a hajnalban... komor és ijesztő... Mennek a halálba... Az emberek idegei elkezdenek őrülten remegni, egy különös vibrálás láza berreg az erekben; az asszonyok sírni kezdenek s az ágyról lógó fejű-lábú férfiaknak egyszerre elkezdenek fájni a sebesült üzleti dolgok és a kimaradó pénzek úgy sajognak, mint a lőtt sebek. Borús az ég s mindenkinek eszébe jut, hogy gyermekkorukban azt mondták az öreg parasztok, hogy: "kéne mán egy jó háború, mert hogy igen elszaporodtak a népek, vagy egy nagy kolera..." A kolerát tavaly lefojtotta a tudomány, a háború itt van: az ember mindennel elbír a természetben, csak az emberrel nem... A városház kapujában ezrek állanak a szitáló esőben egymás esernyője alá bújva s békén hagyják a nyakukba csorogni a vizet, csöndesen tűrők... Harmadnap kisüt a nap, a rigók a diófákon rikoltoznak s a fehér hajókon valahogy csak felvidultan jönnek a népek; a lórumban kacagva pattognak a nikkelek és mindenki mozog, villog a reggeli napon, mintha oxigénbe fürödne s a parti mezők isteni zöld mezein, a zöld pázsiton heverésznek a sárga keresztek. Az asszonyok, a lányok virítanak, a fiatalság ég és minden kedv úgy felszítva, csak hozzá kell érni és kiroppan a kacagása. "Belgrád ég! Kétszáz halott, négyszáz sebesült, tízezer szerbet lefegyvereztek!" S a hajó elején a berukkoló népfölkelők borosan rikoltják a tiszta reggeli fényességbe:
Akárhogy is dörög az ágyú,
Mégse félünk a Szerbiátú...
Kigyúlt a lélek lámpása, a fantázia: valótlan hírek röpködnek, mint álomsirályok az árbocon, s egyszerre mindenki vitatkozik, és meghallgat, meggyőz és megért s olyan üdék a koponyák, hogy szinte foszforeszkál az ész... Már nem elég az igazság, már szárnya kél a semmiségeknek, már bugyborékolnak a hadi virtusok: "egy rezervista tiszt beugrik az úton egy kocsiba s rászól a kocsisra, hajtson a Lehel kaszárnyába. A kocsis nem megy. A tiszt kardot ránt. Rávág. Keresztülvágja a fiákeres képit, csak a pofáját! A közönség megrohanja, a kocsist félholtra verik, a kocsit darabokra tépik..." Úgy kell, brávó, a bitang. Úgy kell a kutyának, érzi minden ember és kacag, mert ki nem dühös egy halálig a fiákeresre s ki nem szégyelli, hogy rezervista kardja egy fél életen szégyentől pirult... "Két magyar huszár őrt áll a zimonyi parton. Elmegy előttük egy szerb alattvalónk s odaszól nekik: Menjetek csak Belgrádba, de beletörik a fogatok!... A két huszár kardot ránt s amelyik közelebb ér, úgy lecsapja a szerb nyakát, hogy a fej elválik a törzstől és a porban ugrál, mint a béka!..." Brávó, hurrá, éljen. Nem kell félni, él még a magyar vitézség, amiről gyerekkorunkban az iskolai könyvekben tanultunk. Most megmutatjuk a szlávnak, az orosznak, hogy... "Bajánál az éjjel gőzős megy a Dunán. A hídőrség, a rendőrök felszólítják, hogy megálljon. Tovább megy. Rálőnek. Tovább megy... El az éjféli sötét éjszakán a nagy Dunán... mint egy fekete koporsó... dugárut visz Szerbiának... fegyvert... Haj, haj... messze van még a győzelem..."
Csupa költemény; csodálatos a rég latin ige: inter arma silent Musae... Íme, a fegyverzajban szárnyal a képzelet... S az ember úgy érzi az életet, mint soha. A Halál templomában lihegjük az Élet imáját legbuzgóbban...