Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 15. szám · / · Figyelő
Leonardo személyisége, hányatott élete hálás regénytéma. A hős mögött a teljes virágzású reneszánsz. Példátlan változatban, a variációk soha többé meg nem ismétlődő gazdagságában ömlik körülötte a kivételes emberpéldányok sokasága. Ez eleven folyamnak sodrát, erejét, színét nemcsak a történés külső megnyilatkozásaiban, hanem a benső motívumok törvényszerűsége szerint is szemléletessé tenni: nehéz és nem mindennapi feladat. S talán még nehezebb annak a szakadatlan viaskodásnak, marcangoló töprengésnek mélységét felmérni, ami Leonardo lelkiségét áthatotta, őt magát művészete útjáról korát megelőző mechanikai, technikai kísérletezések, kozmikus problémák felé sodorta.
Nagy regényíró számára kincsesbánya ez embercsodának alakja és Mereskovszki kibányászott belőle minden értéket. De mikor az értékeket írásra váltotta: úgy látszik, azok legjava kisiklott kezéből.
Regényének fő baja az, hogy nem bírta egységes egésszé kovácsolni a matériát, amit nagy fáradsággal, imponáló tudással és megsejtő korismeréssel összehordott. Aztán nem bírta Leonardo alakját úgy megjeleníteni, hogy a személyéhez kapcsolt mozzanatok logikusan belőle következnének. Mindezeken felül Leonardo halványan, gyakran elmosódva szinte személytelenül bukkan fel a regény egyes fejezeteiben.
A tépelődő, folyton új feladatok felé sodródó nagy ember csakugyan nem lehet oly brutálisan aktív, mint egy zsoldos vezér vagy a reneszánsz embersablon. De Mereskovszki (tudatosan vagy gyengeségéből) krisztusi magasságban lebegő elvont fantommá hígította őt. Körülötte pezseg, forr minden, tömött sorokban vonulnak fel e regényben a világtörténelem egykorú alakjai, az események iramát szinte követni is alig tudjuk - és Mereskovszki Leonardója köldöknéző részvétlenséggel vonszolja magát keresztül a lángoló színtéren.
Mereskovszki Leonardo korának teljes képét akarta belesajtolni a regénybe. Ezért felvonultatja Sforza herceg udvarát, a maga teljes tarkaságában s milánói népet, vásárteret, korcsmát, tudósok gyülekezetét, Borgia Cézárt, a pápát, a firenzei képrombolást, Savonarolát. Alkimisták, boszorkányok, inkvizitorok, kurtizánok, politikusok, zsoldos katonák bukkannak fel és tűnnek el e hosszú, majdnem végtelen filmen.
A regény maga érdekes és mindenek fölött szórakoztató. Nem egy képe kitűnő. Az egymásra perdülő tömérdek kép mozgalmassága felüdíti a tikkadt olvasót. És mégis, ha visszatekintünk a képekre egy kosztümös felvonulás után következő elfásulás érzésére eszmélünk. A história lelke kipárolgott e hosszú és sokszor céltalan menetelés alatt.
Rengeteg adatot, históriai tényt halmozott fel Mereskovszki. Régi piktúra mesterfogásai, filozófusok, tudósok fejtegetései, politikai helyzetek, pontos topográfiai részletrajzok, végtelen változatban keresztül-kasul szövődnek a történés folyamán. A történeti regény minden kellékét felhasználta az író. Sikerült is írása jó részét archeológiai mozaikká varázsolni. Az érdeklődés felcsigázása mindenekfölött fontos célja lehetett Mereskovszkinak, mondvacsinált konfliktusokat szít fel és a feszültség legmagasabb fokán közbelép az író - deus ex machina - és merészen kettészeli, helyesebben megszünteti a problémát.
Firenze polgárai őrjöngve várták a vitatkozó barátok tűzpróbáját. Kinek van igaza? Csodát várnak. Már égnek a máglyák, várják a barátot, ki máglyára lép, hogy igazát testével bizonyítsa. Csodát várunk mi is. De Mereskovszki hatalmas záporesőt rendez, mely eloltja a máglyatüzet és szétzavarja a népet.
Leonardo és Mona Lisa problémája is eléggé izgató. Mona Lisa lelkének legbelső rekeszét még zárva tartja, de Leonardo már az utolsó igéig, a végső igazságig eljutott. Várjuk a kinyilatkoztatást. Mona Lisa azt mondja: holnap, legközelebb. Másnap elutazik férjével "üzleti ügyben" és sárgalázt kap. Nem jön többé vissza. Mereskovszkij halálba küldi őt, hogy a válaszadástól megszabaduljon.
És Leonardo mondásai. Még a felületes olvasó is észreveszi, hogy a szájába adott szavak, mondatok többnyire véglegesen megfogalmazott szentenciák is úgy hatnak, mintha könyvből olvasná föl azokat. Leonardo da Vinci regényben elmondott szavai csakugyan könyvből valók, de erről nem ő tehet. Mereskovszki a mester Traktusát nagyon beható módon tanulmányozta s az írott igék egy részét Leonardo szájába adta.
A regény legerősebb része a milánói hercegi udvar leírása. A konstrukció meglehetős erős, a képek színesek, elevenek, épkézláb emberekkel találkozunk, az események folyamatosan kapcsolódnak egymásba. Beatrice hercegasszony gyengéd vonalakkal odarajzolt alakja olyan pozitív, éles, mint egy reneszánsz portré. Moro herceg tragédiájának leírásában a história lehelete csapja meg az olvasót.
Hol lappangva, hol egészen felszínen terpeszkedve valami indokolatlan szentimentalizmus, szónoki pátosz ömlik végig a regényen. Míg az akció tart, ez a dagályosság visszaszorul és csak rejtett erekben szivárog. A regény végén azonban, mikor Leonardo meghal, felrobbantja korlátait és tűrhetetlen bugyborékolással terjeng, árad és a nemzeti öntudat csinált pátoszával egyesülve elönt mindent.
Leonardo da Vinci életéből regényt kovácsolt az orosz Dimitrij Mereskovszki. Tehát az orosz Mereskovszki hazafiúi kötelességének tartotta, hogy a nagy olasz mester alakjához ok és alap nélkül hozzáfűzze egy névtelen orosz ikonfestő mesterember figuráját. Az übermensch, ki szárnyalásával a spirituális kultúra legszélső határvonalát súrolta, így kerül össze a baromi sorból alig kivetkezett orosz emberrel. A regény befejezésében egészen eltakarítja az útból Mereskovszki Leonardót és nem marad más a színtéren, mint a víziót látó barbár. Mintha Leonardo minden értéke az orosz ikonfestés apoteózisában szívódott volna fel.