Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 15. szám
Érezte, hogy valami nincs rendben. Ma már nagyon sokat volt emberek között. Undorodni kezdett tőlük. Az emberek életének viszonylatai titkosak és titokzatosak. Ahogy egymásra vannak utalva, egymástól függenek, egymásért és egymásból élnek. ezekkel a törvényekkel sohasem foglalkozott. Csak élt s nem nézett körül az emberek között, igyekezett behunyni a szemét s elnézni a szeme előtt minden pillanatban kibukkanó problémák között. Volt valami titkos érzés benne, amely mintha a lelke mélyéről hatott volna fölfelé, hogy összes erőit az emberiség javára kell kiadnia, homályosan keblére ölelte az egész világot s az összes embereket, az egész emberi fajt, de a legnyersebb türelmetlenséggel szakította ki magát a mellette élő emberek személy szerinti közösségéből. Valóban élt benne a mély hit, hogy ő rendeltetésszerűen jött az emberi faj javára, de undorodás fogta el, látva, hogy élnek és gyarapodnak az emberek.
Az idegei rezegtek az izgalomtól. Vékony karcsú szemöldökeit összeráncolta és éles hegyes orra idegesen szökellt előre. Egy furcsa szerencsétlennek látta magát, aki a csöndből mindig kifelé vágyik a porondra, a küzdőtérre s úgy viseli életének magános esztendeit, mint egy ideiglenes állapotot, amelynek vége lesz nemsokára s akkor, mint a burkából kipattant lepke, egyszerre csak fenn fog szállani a napsugárban, az illatos szellőkön, az egész világ szeme fényességében... S most, mikor kint volna már: bántja szemét a fény s elgyötörve néz maga elé...
Szegény emberek. Jóravaló emberek. Amilyenből kell állania a tömegnek. Ez az a tömeg, amelyet a csaták vágóhídjára kell küldeni, ez az, amely sohasem tud semmit s meghal, mert a legostobább ágyúgolyó is leesik valahol. Mért ismételgeti magában, hogy nem, nem tudna közöttük élni. Mért undorodik tőlük s hallgatja úgy a kelepelő zsivajgásukat, mintha a lelke a malom kerekeibe került volna s darabokra szaggatná a forgó életkerék... S mért retteg attól, hogy újabb életet, újabb családot, új emberfajt fog látni, mért halad előre olyan lassan, ahogyan csak lehet, hogy minél későbben érjen oda, ahova úgyis oly hamar ott fog lenni. Mért nem néz sem jobbra, sem balra, ezekre a házakra, amelyekben emberek kicsiny falkái élnek. Mért iszonyodik az embertől.
A szájában ott volt az ínyének a tiltakozása. Bizonyára nem tudná a fogai közé venni az emberhúst, pedig az ember csak azt szereti igazán, ami az emésztés drága és jó érzését kelti benne. Milyen szerencsétlenség, hogy rá vagyunk egymásra utalva, emberek. Milyen boldog állat a földi giliszta, amely nem kell, hogy testvéreitől kérjen segítséget, egymaga lenyeli a nyers földet, amerre jár s kiszedi belőle a maga táplálékát, a többit elhagyja. Nincs szüksége kommunitásokra, hogy előbb fajabeliek felhalmozzák, átdolgozzák s használhatóvá teremtsék neki az egyetlen világot, amely kell: a táplálékot...
Ah, hogy szerethetné az ember embertársát, hiszen ravasz társadalmi berendezkedést kell teremtenie, hogy hátrább szorítsa az Étel imádott garmadái elől a többit... Ez az undok harc az életért. Ez a munkás, aki szembe jön, csak azért köszön leemelt sapkával, hogy tudom: te közelebb állasz az Ételhez, ki tudja, hátha valaha valahogy rád szorulok talán, hogy közelebb eressz egy kicsit, vagy meg ne haragudj, mert akkor módodban áll, hogy visszaszoríts, még hátrább a jó falattól... Az a két finom ruhába öltözött kis úri fiú ott a fehér léckerítésen belől, ahogy az óriási labdát rúgják, bezzeg nem köszönnek neki. Már azokban a pondrókban is benne van a jó falatok bőségének önérzete. A piros arcú, jól fejlődő kis kígyók, a kecses apró viperák, akik a legszebb reménnyel nőnek, hogy nagy és büszke kígyók legyenek, mint a szüleik, akik nyálkás, undorító és mérges nedvvel permetezik be maguk körül a világot, valami olyan förtelemmel, amelytől mindenki felfordul, csak ők maguk nem, ők maguk mint kerítésen belől élhetnek a megvédett területen, amelyet a szemük nézésével, a kezük mozdulatával, az egész egyéniségükből kiömlő idegerővel szakadatlan oltalmaznak a betolakodók, az alólról bevándorlók ellen, másfelől folyton ostromolják a fölöttük levő várakat, akikkel szemben ők épp oly gyűlölt idegenek, mint nekik a mögöttük csörtetők... Sunyi nézésű munkás gyerekek. Kobra kölykök. Mennyi gyönyörűséget adnak a szüleiknek, akiknek e nyomorult életben az a legfőbb vigasztalásuk, hogy majd a gyerekeik, azok másképp csinálják. Azok majd feljebb csúsznak, jobb körökbe, hol már nem kell annyit dolgozni, mégis könnyebb megvédeni a Falást... Akik már rúgni s ölni fogják azokat, akik ma őket gyilkolják... Óh, micsoda boldogság lesz az, ha ezek élnek majd helyettük... Hogy fognak majd ezek gyűlölködni, rágalmazni, orvul fojtogatni, még hosszabb és mérgezettebb fullánkkal, mert őserőt visznek magukkal az elpuhult és elsatnyult elhízottak közé...
Uhh, tojásában kell megfojtani őket... Magjában az egész emberi fajt...
S hirtelen elsápadt, a szája sarkában a kis nyálfreccs megállt és az agyáról leszállt a vér... Remegett s nem volt ereje, hogy most erőszakosan megfordítsa a gondolatait, mint máskor, ha erre villant az elméje. Most tisztán és brutális szókban formálta meg a testét marcangoló vészes emlékeket az agya, mint a kígyó, ha megvész és önmagát marja meg... Azt a kis porontyot látta, akit az eperfa alatt ásott el... Éjjel beleásott a földbe, korai formátlanságában... Azt az elhajtott, kis. S az agya megszédült, mint taglócsapásra... Hogy mért nem lőtte már agyon magát régen... Felnézett az égre, fellegek úsztak, fehér apró fellegek a semmitmondó kékségű távolban... Kitátotta a száját, úgy lélegzett, mint a fuldokló... Ott volt az igazgató kapuja előtt. Megrázkódott s mintha semmi se történt volna... Letért az úttestről, megnyomta a fényesre kefélt rézkilincset.
Magasra nőtt bokrok borultak szét hosszú, pálcás száraikkal a zöld üde fű felett. Egy autó kerekének tompaszöges nyoma siklott végig a vörös porondos úton. Az ablakok csillogtak, mint a tükrök a napfényen s mögöttük le voltak eresztve a zöld redőnyök. A hátsó kerítésen páva állott, karcsú, szép fejét, mintha rugón járna, pattogva forgatta, s hosszú, fényes farkát összezárva bocsátotta le, mint egy csodálatos legyezőt.
A levegő állott, mintha megszorult volna, egy levél sem rezdült, s ha mélyebbet lélegzett az ember, mindjárt érezte a forró fülledtséget s a gyár zúgó, dübörgő zaja, amelybe élesen csattogó acélkalapálások voltak beleékelve, épp olyan monotonul verte a dobhártyát, mint az álmosító levegő az idegeket.
A ház homlokzata, a vörös téglafal s a magas ablakok bután bámultak maguk elé, meg kellett kerülni a házat, hogy feljárót, ajtót találjon rajta. Jobbra fordult s a gondosan fölgereblyélt kerti úton felment a kissé emelkedő hátsó udvarba, ahol mindjárt nagy fehér lépcső nyílt meg előtte. Fehér karfák, fehérre festett oszlopok, apró táblájú üvegezés s egy nagy, tágas, pompás teraszra lépett, ahol fehérre lakkozott bútorok voltak s előtte bőséges, virágos kert nyílt.
- Ah, itt van a mi barátunk - mondta a háziasszony s kissé frissesség nélkül, kissé fölényesen állott fel. - Jó napot, hát maga itt van s nem is néz be, hacsak nem muszáj.
Rassovszky pár szóval mentegetőzött, hivatalos elfoglaltságot említett s kezet fogott. Meg akarta csókolni a gondozott, de már meglehetősen hervadt kezet, de aztán eszébe jutott, hogy akkor mind a sok hölgynek végig kell csókolnia a kezét, hát csak megszorította kissé túlmély meghajlásban.
Míg sorra köszönt, egyszerre csak valami meleg sugárt érzett magán, amely koronként mintha rászökellt volna s megborzongatta volna az érzékeit.
Megdicsérte a teraszt s a szép kertet, s mivel ezt éppen a háziasszony nagy lánya előtt mondta, ez felelt rá furcsa, semmibe vevő, kis szóval:
- Most már kezd nőni, de eddig nagyon puszta volt.
Egy félpillantást a kertre vetett, amelyben szép alakú bokrok és fiatal fák kezdettek nőni, s valóban, mintha szemmel láthatóan nőnének, ahányszor odanézett, mindig jobban észrevette a nagyságukat. A másik félpillantást a kisasszonyra dobta, aki annyira egyszerűen és szinte szerénykedő semmibevevéssel nézett a kertre, mintha bocsánatot kért volna valamiért, amiről ő nem tehet. Jolán, mondta magában, nem felejtem el, hogy ez a Jolán.
Még felújította ismeretségét Levatichnéval, a Frommerkohó gondnokának feleségével, aki hűvös, "családanya az idegenben" című mosollyal üdvözölte s tudomásul vette, hogy Csernáné és Levatichné ma kirándultak ide levizitelni Kernnénél. Érezte újra a Csernáné pillantásának meleg sugárzását, s miután mindenkivel végzett már, több időt mert szentelni a főnöknéjének, aki nagy szemeit mosolyogva jártatta rajta le s fel, s azt a kellemes izgató meleg érzést árasztotta rá, amely a meleg zuhanyhoz hasonlított.
Kernné mint háziasszony vitte a szót, látszott, hogy ő vállalta magára az egész dolog kimagyarázásának feladatát, mint háziasszony, mint a legidősebb, de egészen fiatalosan viselkedő barátnő s mint a rangban legelső személy, úgyis őt illetvén meg minden szó. Kálmán szórakozottan hallgatta meg a beszédet, ahogy a doktorra hallgat az ember egészen alvó értelemmel s csak egy-egy másodrendű megfigyelésre képes a nagy szóár hatása alatt.
Kernné leleplezte a hölgyek vizitjét, hogy ezek a csúnyák egészen váratlanul ruccantak le a hegyekből és a lapjuk, amelyen bejelentették, bizonyára csak holnap fog megérkezni, aminek az a következménye, hogy Sári elment Szentiványiékhoz, Csobádra, mert vinni akarják a Tátrába, hogy énekeljen; Kálmánnak homályosan eszébe jutott, hogy: az ám, hát a Kern lánya az énekesnő, akinek a hírével az egész világ tele van, bár még senki sem hallotta énekelni... Most arról van szó, hogy a hölgyek megtudták, hogy az este azon az úton kell menniök, ahol tavaly a Meinl pénztárost kirabolták, iszonyúan megrémültek s valósággal boldogok lettek, mikor Kern megmondta, hogy Rassovszky itt van, ezért viszik is magukkal, az autón, hogy férfi legyen az oltalmukra.
Kálmán meghajtotta magát s felajánlotta szolgálatait. Egy kicsit örült is neki, legalább megmenekült a vasúti átszállások unalmától.
- Ó, kérem, én nagyon boldog vagyok - mondta hangosan -, legalább nem kell Pelsőcön várni két és fél órát... Irgalmas cselekedetet követnek a hölgyek...
Oda kellett néznie a Csernáné nagy fekete szemeibe, amelyben mintha egy kis gúny lappangana, vagy valami titok, amelyet csillogó írisze mögött őriz s amely kissé érdekessé teszi szép, egészséges, de meglehetősen közönséges arcát.
Kernné hosszúkás, fáradt arcán örök mosoly volt, amely azonban, mihelyt elhallgatott, úgy megmerevedett, mintha csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudná fenntartani, nyilván bántotta őt, hogy ezeknek az asszonyoknak olyan üde a fiatalsága, még Levatichnénak is, aki annyira hallgatag volt és annyira házias, de a bőre fehér és puha, csak a keze volt rövid, s jelentéktelen, ami arra biztatta Kernnét, hogy előkelő, keskeny, jól ápolt, túlságosan is rózsaszínű körmű kezeit állandóan a nyilvánosságon csillogtassa. Kálmán néha odapillantott Jolánra, aki diszkrétül hátrahúzódva ült a nagyon finom angol fonatú kerti székben s úgy ült ott a szobának idenyíló ablaka alatt, mint aki állandóan ellenőrzi az anyja modorának kihívó túlzásait s mindjárt penitenciát is tart értük.
- Borzasztó ez, hogy milyen lábol áll a közigazgatás nálunk - mondta Kernné s erős, platina jobb szemfoga rikított a többi fogának sárgás színe közt -, hiába, a dzsentri csak dzsentri, míg nem államosítják a vármegyéket, addig bátran rabolhatnak és gyilkolhatnak, addig nem lesz közbiztonság.
- Se jó út - mondta Csernáné s hangosan felkacagott.
- Természetesen! - mondta Kernné. - Hogy nekem mennyibe kerül a megyei igazgatás! Az egyenesen hajmeresztő. A múlt hónapban annyi volt a pneuszámla, hogy meg sem merem mondani.
- Hát még ha a mi hegyeinken kellene járnod, édesem - mondta Csernáné s újra kacagott. Kacagásában volt valami édesség, valami gyermekesség, úgyhogy Kálmán odanézett rá s ott hagyta a szemét az arcán, amelyet kitüzesített a barna bőre alatt a bőséges, forró vére. Valóban szép asszony. Impozánsan szép s van benne valami hatalmasan uralkodó természetesség, amellyel úgy lebeg az emberek beszéde felett, mintha egy gyermek futkároz a szakadék tetején, mit sem sejtve a veszélyek felől.
- De ugyan mit is lehetne várni Gyapay Sanyitól - mondta Kernné, aki büszke volt rá, hogy a vármegyei nagy családokkal teljesen rangbeli mód érintkezett és személyes bizalmas ismeretségben volt. Az ő első férje földbirtokos volt, s a volt férje családjával a legnagyobb ambícióval ápolta a régi összeköttetést. S ezt mind tudta róla mindenki a jelenlevők közül, s hallgattak és engedték, hogy ez az asszony, aki zsarnoki módon uralkodott a társaságán, kedvére kiadhassa magából mindazt, amit szükségesnek tartott a jó emésztéshez.
Apropó, emésztés.
- Akar egy csésze feketekávét - kérdezte Kernné Kálmántól, aki a gondolataiban találva érezte magát s egészen belepirult.
- Ó, kezét csókolom - mondta aztán s még jobban elpirult, mert meghökkent, hogy félremagyarázzák, s a kávé után való vágynak tulajdonítják a pirulását.
- No lássa, milyen figyelmetlen vagyok - s megnyomta a csengő gombját. A Csernáné szeme odavillant s elhatározta, hogy azonnal megcsináltatja ő is a csengőt kinn a verandán.
- Maga nem fél aztán a rablógyilkosoktól? - kérdezte Csernáné és újra kacagott, míg csodálatos nagy szemeit rácsillogtatta Kálmánra.
- Kezit csókolom, ha csak tizenketten lesznek, akkor még nem! - mondta Kálmán azzal a hányavetiséggel, ahogy egy ilyen fölösleges kérdésre felelni kell egy udvarias fiatalembernek.
Aztán beszélgettek a híres pénztárrablásról. Isten tudja, hányadszor elmondták az összes részleteit s átmentek arra a térre, hogy vajon veszedelmes hely-e az, vagy sem.
- Ó, bizony sohasem árt előre gondolni az effélére - mondta Kernné s magas homloka felett a felemelt copf úgy tornyosult, mint a gondok. - Majd az uram ad egy jó vadászfegyvert...
Ebben a percben valaki, egy erős, hurutos férfi torok elkrákogta magát a Jolán háta mögött a nyitott ablakon belől s aztán, mintha azt köpné ki, amit felköhögött rothadó tüdejéből, kikiáltott:
- Ostobaság.
Egy pillanatig csönd lett, aztán Csernáné fiatalon, csengően felkacagott, Levatichné szelíden mosolygott, Kernné pedig felvonta a homlokát magasra s kitűnően látni lehetett erre az óvatlan mozdulatra, milyen fáradt és ráncos a bőre. Jolán kétségbeesve ült az ablaknál, mintha a testével fedezné a bent gubbasztó apa modortalanságát.
- Nem, fiam - mondta a háziasszony éles gúnnyal a láthatatlan közbeszólónak -, mégis, hölgyek nem lehetnek olyan bátrak és vakmerőek, mint az urak...
És folyékonyan beszélt tovább s valami shakespear-i idézetet mondott angolul, mert úgy látszik, Shakespeare pótolja az angol nyelvben azt, amit közmondás formájában az egész nép másoknál.
- Beszél angolul? - fordult Kálmánhoz kissé felülről.
- Legnagyobb sajnálatomra...
Be sem várta a végét, megnyugodva tovább csevegett oly kitartó elszántsággal, mint aki el akarja egy bomba fölrobbanását feledtetni azokkal, akik szerencsésen megmenekültek a balesettől.
De a bomba nem volt a szelíd fajtákból való. Az öreg Kern megjelent a nyitott ablakban, a fején vizes törülközőből csavart turbánnal és keményen recsegve mondta:
- Csupa ostobaság. Ahol Meinlt kirabolták, ott egy birkát se lehet megkergetni ilyen időben. Egy fa sincs, egész lapos hely. Csak akkor olyan köd volt, hogy az orráig sem látott az ember.
El voltak képedve.
- Óh, hiszen már nem arról beszélünk - mondta az asszony és fáradtan, csillapítva mosolygott -, jó, jó, kedves, hiszen senki sem fél, csak éppen téma volt az egész. - S úgy hallgatta az urát, ahogy egy mániákust vagy egy beteg gyereket szokás.
Az öreg bosszúsan legyintett s elbújt.
- Fáj a feje - mondta a felesége -, irtózatos főfájásai vannak, irtózatosak...
Kálmán haragudott, hogy a köszönését nem fogadta.
- Ha a feje fáj, minek kíváncsiskodik, mit hallgatózik - mondta magában. - Szép férfi... Ennek a stílusa van betonból...
Aztán egy fiatal hölgy jött be.
- Vilma?... Rassovszky.
Kezet fogtak. A fiatal lány a szeme sarkából egy pillantással végignézte, de oly példátlanul közönyös és hideg volt, ahogy csak egy menyasszony tud lenni. Az ő élete egyelőre kész és erre annyira büszke, ettől oly gőgös, hogy többé nem ember előtte senki. Rangbeli házasság. Igazgató gyerekek közt. Hát van, aki megérdemli, hogy a pillantását rajta piszkítsa. Kálmán újra dühbe jött ettől a gőgös nyugalomtól, ahogy a kesztyűjét gombolta a lány és még csak egy szóra sem tartotta méltónak a társaságot. Ott állott a teljes napfényen erős, virágzó testével, a mélyen kivágott könnyű nyári blúzból kidagadó, rózsaszínű nyakával, szőkés hajával, amely oly dús volt és messze lelógó kontyba tekerve, hogy csak a nyáreleji mező bujaságát lehetett hozzá hasonlítani. A gyerekek, egy tucat gyerek nézett ki belőle - s erre elsápadt s az ajkát úgy beharapta, hogy élesen belefájult.
Csernáné észrevette és a nézésén látszott, hogy azt hiszi, kitalálta az okát. Összenéztek s egy hosszú pillanatig egymásban felejtették magukat. Kálmánban felforrt a vér az asszony váratlan, tüzes engedésétől, s férfi vére felrohant. Keskeny, epés száját nyitva felejtette, mint egy fájó és beteg szájat s olyan mohó és torz lett az arca, mint az üzekedő állaté.
Látta, hogy húzódik vissza az asszony pillantása, mint a győzelmes dagály után a csobogó víz. Kálmán felkacagott a lelke mélyén: hát ez az! Óh, hát úgy gondolod, te elhódítottál egy szerelmes pillanatból. Egy más nőtől raboltál el egy pillantásoddal. Megvetően nézett el. A Vilma keskeny kézfején feszült a cérnakesztyű s átcsillogtak a gyűrűk és szikrázott a karperecek tömege, a vékony aranykarikákban a kék és sárga és piros köveken a napsugár.
Bujaság, bujaság tavaszi áradata. Asszonyokból és virágokból és a napsugárból omlik a kéjvágy... S elnézte a kultivált tömör virágokat, amelyek csak szirmok özönét produkálják és semmi gyümölcsöt többé, és látta már, hogy a Vilma teste hogy sóvárog a kéjek után, és hogy fog remegni és szikrázni a szerelmi csatán, pusztán az érzések fullasztó öröméért és védve lesz a gyerektermés elől...
Meghamisított élet. A természet céljait felforgató ember. Aki a híres törvényre ráeszmélve: a teremtés a kéjt adta, hogy belecsalogassa vele az állatot a fajszaporítás kínos és utálatos gyötrelmébe - most megfordítja a fegyvert és megóvja magát a fenyegető bajtól, hogy a virágot virágnak kultiválja, kéjnek a kéjt...
Szagok rohanták meg és berzenkedett, mint a tavaszi mén, hogy itt váratlanul az asszonyok csoportjába bukott bele. Ó, hogy vannak ezek ápolva és gondozva. Mennyi kölnivíz és mennyi illatszer, hogy az emberi ős szagokat a férfi túlfinomult idegei vagy talán saját maguk elől takarják. Milyen gondosan csiszolt körmök és hibátlan bőr az ujjakon, a vékonyra hevert ujjakon, s micsoda kényes és merev mozdulatok a csukló körül, hogy elfeledjék az ősi rendeltetését ennek a testtagnak: a munkát! Hogy azt ígérjék, hogy ezek az ujjak már többé nem súrolnak és mosogatnak, és nem fognak kapát, meg pörgetnek orsót, hanem simogatnak, cirógatnak, titkos tudásokkal fognak és marcangolnak, szerelmi munkára tanultak. A virágot a virágért, a kéjt a kéjért.
Háborút nekik - rohant fel az egészséges tüdejéből egy sóhajtás. Ezt a túlfűtöttséget, ezt a fülledt érzéki elpuhultságot semmi meg nem állítja. Egy vad és nyers háborút. Az még segítene. Korbáccsal vágni ezeket a fürdetett testeket és kalyibákba verni, hogy megkóstolják a nyomorúságot. És ezt az egész életet, amely már túlságosan is puha és gondtalan és másodrangú gondokkal van tele. Hogy az elemi szükségletek nagyszerűségét érezzék meg. A fekete kenyér ízét. A földből körömmel kivájt gyökér ízét, az úti ökörnyomban poshadó víz páratlan boldogságát az ínyek közt. Csak legalább a rémületét, valami egészséges forradalmát, valami kemény és alapos tombolását a viharnak, amely után egyszerre más színben fog feltűnni a van.
Még a kezével is tett egy erőszakos mozdulatot. Akkor egyszerre odanézett a Csernáné fekete szemébe, amely nyitva nézett előtte.
Ez az asszony valamit akar...
S résztvett a megbeszélésben, hogy hány órakor induljanak az autóval... S lassan kevergette a csészében a fekete löttyöt, amelyről nem sejtette, hogy és mikor került eléje.
(Folyt. köv.)