Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 15. szám
A szürke márványba foglalt mosdótál oldalára mélán csorgott a hibás csap vize.
A polgármester úr ajka szögletéhez nyúlt, az ujja bögyére ragadt fehér, remegő csomót maga elé lettyintette s türelmetlenül rázta meg fejét:
- ...ez a torony!
- Parancsolsz, Miskám? - reccsent meg mellette egy karszék csikorgó tengelye, amint Weinberger Ferenc ölébe ejtette a Fidibuszt és Czombor Mihály felé fordult.
- Mondom, hogy a torony.
- Mi van a toronnyal?
- Repedezik!
- Melyik?
- A császár tornya. Reggel jött az őr, hogy nagy repedések keletkeztek közvetlenül a tető alatt. Fél, hogy összedűl.
- Szabad kérnem, miről van szó? - hangzott át a borbélyműhely másik oldaláról, ahol Seprűs szerkesztő tömött bajuszát rendezgette egy gyufaszállal a másik segéd a sárga arcba vájódott bajuszkötő tüllje alatt.
A polgármester vállat vont:
- A torony.
A helybeli takarékpénztár igazgatója, látván, hogy nem kell megőriznie a diplomáciai titkot, méltóságos leereszkedéssel folytatta:
- Reggel jött az őr a polgármester úrhoz, hogy nagy repedések keletkeztek közvetlenül a tető alatt. Fél, hogy összedűl.
- Szabad kérnem, melyik torony? - óvakodott alázatosan a szerkesztő kérdése.
- Mintha bizony oly gazdag lenne városunk műemlékekben... - harsogott fel a Fidibusz mögül a büszke szemrehányás.
- Ja úgy, igen! - restelkedett Seprűs.
- Majd megnézzük és maga megírja, Seprűs! - szólt Czombor.
- Ó, kérem, polgármester úr! - kanyarította le szerénykedő önteltséggel füléről a bajuszkötő zsinórját a szerkesztő.
Egy negyed óra múlva Czombor, Weinberger és Seprűs élénk feltűnést keltő komoly, szótlan együttesben lépkedtek körül a kis téren. Weinberger tekintete szigorúan pihent az ó torony rézfedelének patináján, amelyet igazán illő lenne már egyszer eltávolítani. A polgármester középmagas méltóságra vágott fejjel merengett a cégtáblákon, Seprűs pedig a torony történetére vonatkozó pozitív adatok után böngészett elkínzott agyában. A sarkon megálltak, föltekintettek, komolyan összenéztek, aztán gyorsan a kapu felé léptek.
A tér másik oldalán, a toronnyal szemközt, a Bengyel kávéház előtt álldogálók csoportjában felébredt a kíváncsiság. Különös! Mit jelent e torony-látogatás az alkotmányos sörözés idejében?
- Tisza István fog lejönni. Hát megnézik előbb! - szólt egy vasárnapi szipkás szivart szopogató.
- Csak el ne adják egy amerikainak! - nevetett gúnyosan egy fiatal úr, valami középkori francia templom siralmas sorsára gondolva.
Az arra haladó begyes, kis Ternitzné elfordult a kívánatos domborodásait visszatükröző nagy ablaktól, átpillantott a toronyra, megállt egy percre s intett az erkélyen megjelenőknek. Erre mindenki föltekintett.
A szabályos, nagy, nehéz kőkockákból épített alap piacra néző falának közepén félbehagyott, durva román stílű kapufél törpült, két barnára mázolt, esetlen kaszárnya kapuszárnyat fogva körül. A kapu fölött oldalt tölcséresen mélyülő, szögletes bástyaablak, párkányán az őr szelíd muskátlijai, aztán komoly, dísztelen barnaságban időforrasztotta kő kövön ablaktalanul s e hatalmas ötszög hasáb fölött befejezésül félénk, tartózkodó ízlésű, ablakos, erkélyes rész, amely büszkén hordja fején a zöldesbarna rézkúpot. A csúcson fekete kakas csikorog merev udvariassággal forogva szél iránt.
- Semmi feltűnő! Semmi meglepő! - gondolták, mondogatták egymás között s a bencések templomában felhangzott az ebédre harangszó meleg zenéje.
A főmérnökék aznapi zsúrján még közönyösen hallgatták a Czombor fiú félhivatalos pletykáját a lányok, de hétfőn már a Bengyel kávéházban csak erről beszéltek a közügyek iránt sokkal komolyabban érdeklődő férfiak. Seprűs találta ki az egészet a közelgő választásokra való tekintettel, hogy érdemeket szerezzen magának - volt a patikus véleménye. A rendőrkapitány homályos célzásokat tett mindenrendű gyanújának állandó tárgyára, a szocialistákra. Mások a vén részeges őrt okolták. Egy-egy halk hang magas személyeket vádolt, akik ilyen aljas módon akarnak állami beavatkozást kierőszakolni városuk ügyeibe, hogy aztán lassan-lassan állandóvá tegyék beleszólásukat. - Pusztuljon a sötét középkor! - kiáltott a szakállas helyettes tanár. A sarokban dominózók kockái nagyobbakat koppantak s egy-egy csöndes morgás hangzott az egyre fogyó, fekete pontos fehér kis kerítések mögül.
A Sártói Polgár keddi számában aztán S-üs jelzéssel lángoló vezércikk jelent meg, amely hivatalosan igazolta a két nap óta bujkáló hírt:
"Most, amikor guruló orosz rubelek már vonatról ugráló grófi demagógok kincsesládái felé veszik útjukat, hogy az elvakult pártszenvedély, mely oly szemérmetlenül izgat nagyhatalmi pozíciónknak a hármasszövetség alapján nyugvó presztízse ellen, romba döntsön mindent, ami megszentelt és régi, az alapjaiban megtámadott ország megmozdul, hogy korai sírban keressen magának méltatlan feledést. Bomlik a rend, csorbul a tekintély, alkotmányunk épülete izgatottan remeg a szemérmetlen bárdcsapások alatt s már-már félő, hogy összedűl... Megmozdulnak a kövek, amelyek annyi századon keresztül hirdették a késő unokáknak a hagyomány, régiség tiszteletét, s az út porába kívánkoznak pihenésre, hogy ne lássák a szellem tisztelt, régi épületeinek bomladozását, mellyel létük alapja támadtatott meg.
Városunk messze híres történelmi nevezetességű műemléke, Lipót tornya, mintha megunta volna a nemzettipró grófok és a Nemzetközi Manók szájas handabandáját, amelyhez nevetve kölcsönzi az áltudomány hamisított fegyvereit Jászi Oszkárék sötétben ólálkodó "testvéri" érdekszövetkezete, örök pihenésre készül. Agg homlokát az enyészet durva redői hasogatták keresztül-kasul. Napjai meg vannak számlálva, ha nem siet védelmére városunk agilis polgármestere, ngs. Czombor Mihály, aki ugyanazzal a hajthatatlan energiával, biztos szemmel, bismarcki vasmarokkal áll ki az idő bárdcsapásai ellenében fölvenni a küzdelmet, mint amellyel városunk díszpolgára, gróf Tisza István száll szembe a széthúzásra bujtó álkurucokkal.
Sártó polgárai, hagyománytisztelő nemes szívetekre, művészetet istápoló önzetlen áldozatkészségtekre apellálunk!"
A kettősen ritkított garmond betűk e lelkes szózata a polgárság szélesebb rétegeibe is elvitte a riasztó hírt, amely hatásában túlszárnyalta a mindennapos szenzációkat. Boltjába baktató kereskedő, iskolába siető önképzőköri tag, cselédestül piacra igyekvő nagyságos asszony, a kávéházban reggelizők, a korai sétások mind vetettek legalább egy tekintetet a reggeli éles fényben ércesen homályló öreg fedélre. A déli korzó helyenkint csupa hátrafeszített fejjel lépkedő modern Michelangelo volt, mintha őket is szegett nyakúvá kínozta volna a sok mennyezetfestés. Délután többen megmászták a nagy idők tanúját. Az esti sétálók toronyról duruzsolása fölött pedig sötéten emelkedett a vén épület, halvány kúpárnyékot vágva a kelő hold világával szőkévé öntött térre.
Említésre méltó intézkedések történtek. A gimnázium önképzőkörének vezető tanára pálya-kérdést tűzött ki a torony történetére, Seprűs állandó rovatot nyitott számára lapjában; a polgármester rendkívüli közgyűlést hívatott össze, amely sürgősen megkereste a Műemlékek Országos Bizottságát, szakértők küldését kérve; a Nőegylet és a Sártói Kuruc Brigád egy jótékony célú bál rendezését vállalta magára s a helybeli Szabad Líceum sárga plakátjai büszkén hirdették, hogy Siklódi Sámuel áll. főgimn. r. tanár Az ó torony címen vasárnap előadást fog tartani ezúttal a városháza dísztermében.
Sártó nagyközönsége sietett tettleg is résztvenni a torony-mozgalomban s vasárnap kora délelőttre merev ünneplőnadrágos fiúk kopogtak, virágos tavaszi kalapok húztak, fekete szalonkabátok libegtek a díszes új palota felé, amelynek hatalmas kapuján önérzettel fordult be Siklódi Sámuel egészen újonnan vasalt cilinderében. Nyomdokain könnyen veszedelmessé válható tolongásban igyekezett a sok szeszes illatszertől fulladó, fülledt, zsúfolt terembe jutni a kinnszorultak húsz-harminc főnyi csapata.
- Éljen a tanár úr! - mutálta baritonból szopránba egy diák.
- Éljen! Éljen! - zúgott a közönség s édesen, előkelően pufogtak össze a kesztyűs kezek.
Siklódi már az emelvény sötét faragványai között hajlongott. Amint a lelkes szeretetnyilvánítás kissé megcsendesedett, leült, óráját maga elé tette, pár szál vörös haját rendezettebbé piszkálta s hirtelen belekezdett:
"Igen tisztelt hölgyeim és uraim!
Sártó hazánk legrégibb városainak egyike. Alapítása a keltáknak köszönhető, kiktől a város Scatrum nevét a rómaiak is átvették. A város határa a paleolit kort kivéve, minden idő maradványait mutatja fel; leggazdagabb és legnevezetesebb is a hallstatti idő, melyből bámulatos erődítések és urnatemetők maradtak fenn a városunkat két oldalról környező két különálló hegyalakulaton. A római hódítás elején oppidum volt, majd municipiummá lett, melyet valószínűleg Antonius Pius császár ruházott fel a duumvirátus jogával. Ebbe az időbe esik a Lipót tornyának nevezett műemlék első felépítése, amelyből sajnos csak a máig meglevő szilárd alapépítmény maradt fenn, mert az említett császár után bekövetkezett kvád berohanások Scatrumot elpusztították, és romjaiból csak a III. század elején állhatott újból helyre. Nem bizonyos, hogy a népvándorláskor végképp elpusztult volna, sőt valószínű, hogy kelta Scatran neve Surtu alakban került a szláv nyelvbe.
A honfoglaló magyarok itt kész várat lelhettek. Szabad királyi várossá állítólag Salamon király tette 1074-ben a neki teljesített szolgálatok jutalma fejében. Imre király 1199-i oklevele mint "villa Surtuniensis"-t és mint "Castrum Surtun"-t említi. IV. Béla 1263-ban fiának, Béla hercegnek kormányzására bízza Sártót és vidékét, 1269-ben pedig a Civitasnak nevezett Sártó polgárainak nagyobb darab földet adományoz a német (teutonicos) ellen tett szolgálatokért. Az agilis fiatal herceg azonnal hozzáfogott a város kellő megerősítéséhez s a régi római torony ép alapjára szilárd bástyaszerű védművet alkalmaz. Ezen időtől fogva a torony története szorosan összefügg városunk történetével..."
A polgármester helyeslő bólogatással pödörgette bajuszát, felesége összefonta szürke cérnakesztyűs ujjait s úgy figyelt hosszú, fehér-piros merev arcával maga elé. Mögötte a gyógyszerészné suttogott lihegve szomszédja fülébe, de libbent a polgármesternői strucctoll s méltóságos nagy pilla-leeresztés jelezte a legfőbb elégedetlenséget. A patikus az ajtóban tömörülők közt állta nemesen a hátának feszülő fél-mell enyhe, ruganyos, forró közelségét; s kint, a halkan zümmögő folyosón a rendőrkapitány csiptetője csillogott fel néha egyhelyben a cigarettázva sétálgatók között. A felolvasótól jobbra, a mögülük jövő fény árnyékában a felsőbb leányiskola növendékei ültek. Világos szalmakalapjaik alól égő barna szemek, csolnakázni hívó kék tekintetek szegeződtek jól nevelt egyenes tartással pont a szemközti padok legfelső lépcsőzetén tanyázó gimnáziumi ifjúságra, érthető mozgolódást, baráti büszke fejbiccentéseket, némi padra boruló kuncogást, elszánt szem-üzeneteket váltva ki körükben.
- Te, a Juliska, milyen a szeme alja! - súgta a főügyész fia bizonyos szemhunyorítással.
- Eh, nem olyan lány az! Inkább fiú kéne neki! - súgta vissza fölényesen ifjabb Czombor Mihály. - Velem is volt már a nádasban...
- Becsület istenedre? - sziszegte szenvedélyesen amaz.
- Gecsületis... - susogott Czombor.
"...ki a polgárokat adókkal terhelte - reccsent magasabbra a felolvasó hangja s a közönség halkan felmordult -, Erzsébet királyné III. Frigyesnek adta zálogba a várost; ugyancsak ő vásárjoggal ruházza fel 1440-ben..."
Weinberger Ferenc óvatosan meglökte a polgármester könyökét s kezét szája elé emelve bökte oda két leplező krákogás között:
- Hosszú!
A hölgyek mint szelíd kanárik, kedves szótlansággal forgatták erre-arra fejüket; a férfiak torkukat köszörülgették; a padok rejtette mélyben cipő csikorgott s az ajtónál szorongók tömege néha egészében megingott, ha valaki mély sóhajjal könnyített magán.
A tömött csoportból most valaki hirtelen kiszorult a padok elé. Seprűs. Elkésett. Bizalmatlan tekintete keresve firtatta végig a hallgatóságot. Aztán jegyzetpapírját, ceruzáját látható magasságba emelte s tudománytisztelő tipegéssel indult meg a takarékpénztári igazgató jobbján üresen maradt hely felé.
- Egy szóra, igazgató úr!
Weinberger odatartotta fülét.
- Fel méltóztatott venni a listába? - súgta tovább.
Weinberger mellére tette ujja bögyeit és csodálkozó arcot vágott, majd hüvelykével diszkréten a polgármester felé bökdösött, hogy minden tőle függ. Seprűs mosolygott s köszönést bólintott.
"I. Lipót idejében végre, az 1676-i iszonyú tűzvész pusztítása után, erkélyes cicomát nyert koronául a mű és zsákmányolt török ágyúk rezéből akkor messze fénylő, ma nemes patinát hordó torony-kúpot, amelynek tetejéről büszkén csikorogja a szélkakas: "Sok vihart láttak köveim, de állok s állni fogok, míg magyar lesz e hazán!!"
Ezzel Siklódi lelkesedésének menthető tévedésében felkapta a vizespoharat és fenékig ürítette. A teremben fölhangzott a taps, éljenzés és viharos zaja kiszorult a folyosóra, ahol a sétálók ösztönszerűen a bejárat felé tódultak. A tolongásban a patikus hátranyúlt s keze remegve pihent meg a kis Ternitzné kemény formáin egy pillanatra. De az asszonyka előrefurakodott s a polgármester baráti kézfogásából végre kivergődött tanárt pányvaként vágta körül legvadítóbb mosolya:
- Mondja, édes Siklódi, mik azok a kvádok?
Siklódi, akinek gyermekei voltak, a nyilvánosság előtt jéghidegen felelt:
- A kvádok, nagyságos asszonyom, egy ókori nép, a felnémetek egyik ága! - de búcsúzó keze vágyva szorongatta a kesztyűs puhaságot.
- S a fiam? - kérdezte halkabban.
- Jobb, határozottan jobb! - dünnyögött a felolvasó, akit gyűrűzve vitt a szerencsekívánás árja az ajtó felé.
A szerkesztő közben alázkodva, de mindenki másnak hozzáférhetetlenné téve igyekezett "körülállni" a polgármestert, aki némán szemlélte a lassú oszladozást s várta a percet, hogy méltósága csorbulása nélkül maga is kijuthasson.
Seprűs komoran vetett számot magával a fontos lépés előtt... Vagy, vagy! Hitele kimerült, a lapot nem sokáig tarthatja... Ó, mért nem más ő, mennyivel könnyebben menne... Ó, mért érzik meg minden hízelgésén, hogy csak az eszét tudja nevető ruhába öltöztetni, a szíve azalatt epe-zuhatagokkal lármás? Mért nem szerzett itt magának barátokat a kuglófos kávék azóta elmaradt idejében? Mért nem lett keresztkomája egypár csizmás gőg-zacskónak? Mért volt mindent megbíráló, mért járt rojtos nadrágban s öt forintos pávián-vörös nyakkendőben s mért evett szilvát a korzón mindenki előtt? Ó, elhibázott, rongyos bohémélet, nyit-e ajtót eléje a mindennap vacsorázó polgárságba?
- Polgármester uram, ha megengedne egy kérdést... - szólalt meg végre az utolsó pillanatban, könnyedén körültekintve.
- Csak tessék! - hangzott elijesztően.
- Fel méltóztatott-e vétetni nevemet a listába, polg...?
- Kedves Seprűs úr! - olvadt hirtelen nyájasra Czombor -, én már állásomnál fogva sem vehetek ebben részt... Mindent Weinberger csinál, ő a Kör ügyvezető elnöke, tessék őhozzá... Ajánlom, ajánlom magamat!
Hang és lépés egyre fogyott, ritkább és hangosabb lett. Seprűs még mindig egyhelyben állt. Szolgák, takarító asszonyok jöttek végre csizmacsikorgással, seprűkkel s a szerkesztő sietve távozott.
A kapu alatt letörülte homlokáról a verítéket, szivarra gyújtott, hogy könnyítsen torka szorongásán, de államunk egyik büszkeségének, a görcsös portorikónak sűrű, lúgos füstje keserűen csapódott le a dühben összeszoruló ajkak mögött.
A Bengyel kávéház közepén zöld köpenyébe burkolózva gubbasztott a vén biliárdasztal. A kisasszony a cukor-tányérkákkal csörömpölt. A csöndes teremben őrszemekként elszórva ült néhány újságolvasó. Seprűs körültekintett. Az ablaksarokból készségesen integetett feléje a szakállas helyettes tanár és Siklódi hangosan invitálta asztalukhoz:
- Szerkesztő úr! Ide tessék!
- Látta már szerkesztő úr a listát? - fogadta a helyettes az asztalhoz lépőt.
Seprűs leült s finnyáskodva, de szédítve lüktető fejjel vette át a papírlapot.
- Schädl István, Huber Lajos, Kneif Péter, Horák Andor, Mondovits Ignác, Weisz Miksa, Nitsmann Imre. Vén panamisták! - morogta maga elé.
Hát csakugyan kihagyták! Hát mi? Eldobják? Az nem fog olyan simán menni!...
- Pardon! - állt föl hirtelen. - Egy cikket kell megírnom! - Némán kezelt s egy távoli asztalhoz ült.
- Tintát! - hangzott amonnan Seprűs türelmetlen kiáltása a kassza felé.
A kisasszony csöngetett s hátul, a sarokban megmozdult egy pincér.
Keserű, marakodó mosoly jelent meg a szerkesztő ajkán, amint egész alakjában összeesve görnyedt papírja fölé:
"Tavasz volt még a mezőn és városon, mikor mindnyájunkat megdöbbentett a hír, amely Lipót tornyáról nem minden célzat nélkül trombitáltatott világgá. Ma, az események megtanítottak, hogy talán nem is annyira ez egyébként tisztes emlékű, de műtörténelmileg a szakférfiak egybehangzó nyilatkozatai alapján másodrangú építmény épségben tartása volt az akciót megindítók célja, hanem inkább az, hogy városunk önkormányzati életének egyik fontos megnyilvánulásáról eltereltessék az alkotmányos figyelem. Jóhiszemű férfiak szegődtek az ügy bajnokaiul vakon és készségesen s megye-, sőt országszerte beszéltek az ún. "veszendő műemlék"-től, ezalatt pedig a mozgalom megindítói a kulisszák mögött sikeres kísérleteket tettek a szabad polgári közvélemény befolyásolására, meghamisítására.
Bizonyítunk!
A mindenható, felelőtlen kamarilla, a Kör, új törvényhatósági bizottság jelölései már "fait accompli", de e lista nevei alkalmasak arra, hogy a fent vázolt s még azoknál is nyomósabb kételyeket keltsék bennünk. Láttunk itt nevet, melynek viselője csak azzal tüntette ki magát, hogy ama telkét, melyet mint az építendő városi iskola előirányzott legkedvezőbb helyét emlegették, eladta a polgármester úrnak; látunk itt nevet, melynek tulajdonosa - egész vagyontalan ember! - 16,071 korona 58 fillérért egy értéktelen hosszú földcsíkot vásárolt azon a lakatlan, puszta mezőn, amelyen majd a nagy tóhoz tervezett villamos fog keresztül robogni s nem véletlen, hogy Weinberger Ferenc úr e vétel előtt három nappal vette ki a Pesti Hazai-ból 17,000 ott kamatoztatott koronáját; látunk itt nevet, melynek csekély kaliberű képviselője ama szerencsés helyzetben van, hogy egy bizonyos helybeli szépség közeli rokona.
Sártó polgárai, feddhetetlen tisztességtekre, alkotmányos igazságszeretetekre apellálunk: álljatok mellénk a harcban!"
A tanárok asztalánál mozgalom támadt. Mind az ablak felé fordultak, hajolgattak, szinte az üveghez nyomták arcukat, gyorsan fogyó leheletfelhőket fújva rája. A tornyon valami történt.
Repedéseit átfogva, fehér keresztcsíkok tündököltek a magasban. A legfelső ablakok keretében, erkélyek kosarában emberi alakok jelentek meg egy pillanatra. Lentről szanaszét állingózók, csoportocskák bámultak fölfele. Mi az?
A helyettes átment Seprűshöz, hogy figyelmeztesse a szenzációra, de közben bizalmasan megkérdezte tőle:
- Kedves Seprűs úr, mikor adja le Montenegro jövőjéről szóló művecskémet?
Mi az? A Sánc utcai mézeskalácsos is letette a Politisches Volksblatt-ot s a tanárok asztalához lépett. Mi az? Nem kapocs, pánt, nem fa, nem érc! Miféle fehér csíkok?
Az egyik erkélyen most egy alak magasra nyújtotta karját s egy nagy ecsettel megkenegette a falat egy kisebb repedés mindkét oldalán, majd egy lebegő kígyó jelent meg kezében, egyik vége innen, másik túl egyszerre csak odatapadt a falra s egy csíkkal több lett a barna köveken: a szakértők elsősorban arról akartak meggyőződni, hogy bármily csekély mértékben is, de nem terjednek-e tovább a repedések.
- Kérem, az flusz-papír! - igyekezett lehetőleg tárgyilagosan mondani a helyettes.
A Sánc utcai mézeskalácsos megvetéssel legyintett a levegőbe:
- Na, das wird halten! - s visszament Politisches Volksblatt-jához.
Siklódi hirtelen fizetett és távozott.
- Fene essék a tornyukba! - kiáltott Seprűs és faképnél hagyta a tanakodókat.
Seprűs támadása felrázta egész Sártót.
Az új városatya-jelöltek s egyéb józan gondolkozásúak hangosan kikeltek Seprűs ellen: ki kell utasítani a városból! megvonatni lapja engedélyét! kitiltani e szennyorgánumot a pályaudvarról! Az ellenzékiek "nem megmondtuk?" jelszóval hangos vitákat röffentgettek össze a Bengyel kávéházban, ahol majdnem biliárdposztó-hasítás történt. Mások, akiknek igazán nem fájt a Czomborék feje, általános megbotránkozással és óriási hanggal csak az erkölcsök elvadulásáról, a társadalmi élet megtisztításáról szavaltak. Azok, akik titkon örültek a nagyfejűekre lecsapott zivatarnak, higgadt tárgyilagossággal hallgattak s dugva kemény kézszorítást loptak az itt-ott megjelenő Seprűs kezébe. A tanárok egy része nem jött be a szokásos kártyára, dominóra; a megjelenők pislogtak, mosolyogtak, vállvonogattak, mint minden kényes helyzetből kilábalni tudó okos emberekhez illik. A Sártói Polgár egyetlen ablakát beverték s láthatatlan kezek kavicsokkal koppantgatták körül a késő éjjel hazatérő szerkesztőt.
Czombor úgy az asztalra vágta a revolver-lapot, hogy feketekávéja végigloccsant a terítőn, felesége hirtelen égettnek találta a már elfogyasztott karfiolt s ez alapon beletaposott a fiatal szakácsné erkölcsébe s menten elzavarta; ifj. Czombor sötét terveket forgatva fejében vonult szobájába, hol titkon egész délután az apai pisztolyokat tisztogatta. Weinbergerné őrült fejfájást kapott s kibontott hajjal járt-kelt a lakásban. Weinberger a szobájába vette magát és elkeseredetten fogalmazott. Ternitzné illatos, homályos lakásába két ismételhetetlen tartalmú névtelen levél csapott le, fiát a kis bankinas a Malomgát utcában lelökte a gyalogjáróról, pofont is ígérve legközelebbre.
A város azonban készült a másnapi bálra. A lánykák lenge ruhái, akasztókon lógva, rózsaszín selyempapírral kitömve imbolyogtak szerteszét haza a vegyi tisztítóból, az ifjak ragadós, fekete ujjbögyű kesztyűi jótékony benzinfürdőbe keltek a hervadt virágok, táncrend-rongyok, cipőnyelvecskék közül; a divatárukereskedések gallérforgalma megkétszereződött, a szabók vasaltak, a szobaleányok poroltak, mindenki buzgott. Most ugyanis nemcsak arról volt szó, hogy a főügyész leigya magát, hogy a kis Ternitzné fejfájásával egy sötét pamlagon heverjen, míg az éppen szolgálattevő ifjának keze tétovázva suhangat a selyemharisnya ingerlő útján föl s le, hogy ifj. Czombor kesztyűs kézzel emelje ki a hűtő dézsa piszkos-jeges vizéből a boros üvegeket, hogy Siklódi botrányos adomákat sugdosson fűnek-fának, hogy a lányok táncoljanak, hogy a fiatalemberek "csak egy kislány van a világon"-t húzassanak, hanem arról volt szó, hogy megjelenésével ki-ki tanúságot tegyen hazája és városa szerelméről, polgármestere nagyrabecsüléséről, Seprűs aknamunkájának elítéléséről.
A Vigadót kisöpörték, felsúrolták s a portás felöltötte földig érő paszomántos mentéjét.
A terem bejáratánál művészi táncrendet osztogattak a rendezők. A boríték, Hammerdietzl főgimn. rajztanár műve, magát az ó tornyot ábrázolta, amelynek repedéséből tangózó pár lépett elő karcsú francia cipőben s vaskos amerikai topánban.
Kevéssel tíz óra után felharsant a megnyitó csárdás zenéje, s ifjabb Czombor Mihály, a főrendező, karján egy akárki kis csúnyával, a banda felé lépkedett a szabad középtéren keresztül. Az apák hirtelen abbahagytak minden udvariaskodást s gyorsan távoztak a már székeiken ülő mamák elől - hogy ne vegyék el a kilátást! - kártyaszobába, büfébe. A fiatalemberek kesztyűiket rángatva tódultak be az előre kiszemeltjeik felé vagy tanácstalanságukban szemlélődő majomszigetet alkotni egyelőre, fejet forgatva, monoklit illesztgetve, szájuk lehében fürdetett csiptetőket törölgetve. A karzaton megjelentek a szobalányok s a cigány előtt tömött, kényes, színes rezgés kopogott föl büszkén. Eleinte komolyan vagy bizonytalan mosollyal imbolygott a sok pár a kis helyen, de ahogy a zene tüzesebbé, pattogóbbá erősödött, sarokról talpra váltó ütemezésben kezdte forgatni táncosnőjét egyik-másik, a nagy becsületes tenyerek jobban hátranyúltak a hajló derekakon, az ártatlan keblek gyöngéden nyomultak a ropogó ingmelleknek, egy-egy hajdísz meglazult, fátyolos fényűvé rebbent a szem s a rezgés hullámaiban szerelmesen ért össze-össze egész hosszában száz kis újra szétváló ponton a hevülő ifjú testek mind vadabbul lötyögő tömege. Ifjabb Czombor Mihály eljuhujjuhozta magát rikoltva s az összepislantó anyák mosolyogtak.
Táncszünetekben legyezőjébe kapaszkodó legényt vonszolt nevetve maga után a lány békés sarok felé; limonádézni vitte kedvesét a férjnek született komoly elem; az élhetetlenek, ajtófeleket támogatva, cigarettázással adtak tartalmat egyedülségüknek; a félénkek a kiürült teremben sétáltak karonfogvást föl-le, gondosan visszatekintve másukra a nagy tükör előtt való fordulónál; egy-egy pirosan nyöszörgő kanapén köteles lábkulcsolás cserélgetésével nézett egymás könnyen fáradó arcába a máskor kertekben ölelkező nagy szerelmesek szomjas vágya. A melléktermekből koccintás, felharsanó apai röhej, széktologatás, dugópufogás hallatszott fel néha az általános morajban.
A souper alatt rengeteg sok száz sonkaszelet pirult a szerteröpködő tálakon, de ifj. Czombor már pezsgőt ivott s a kedves nótákkal kolduló cigányok lépésről-lépésre muzsikálták körül a termeket.
A frenetikus szuper-csárdás után megelevenedett a tisztességesen mulató társaság. A mamák emlékeiket kezdték egymásnak fölmelegíteni, az urak hangosan politizáltak, elérzékenyedve pajtáskodtak, a lányok lovagjaikhoz simultak, a táncosok keze merészebb mozdulatok vázolásával tapogatózott, Weinberger pohárköszöntőt mondott a polgármesterre, a kis Ternitzné hirtelen eltűnt egy lila-mellényessel, a cigányok cigarettákat kértek s a konyhához vezető folyosón nagyot sikoltott egy szobaleány.
- Tangó! Tangó! - bőgött egy pár igazán perverz ifjú.
A mamák mosolyogtak, a férfiak cenzori arcot öltöttek, a lányokat ijedelem sápasztotta, rejtett kacérság tüzelte, a prímás felhangolta hegedűjét s megszólalt a nevezetes:
- Tara-tarara-tarara-ta-ta; tara-tarara-tarara-ta!
Ifjak és hölgyek egymásnak roppanva álltak föl. A fekete nadrágos lábak diszkréten igyekeztek benyomulni a szoknyákon kínálkozó völgybe és Sártó bámuló szemei előtt elimbolygott az első, nyilvános bálon lejtett tangó. E tánc, amely eredeti mivoltából kivetkőzve, egyesítette magában az eddig ismert táncok minden tapadó mozzanatát, nem sokáig örülhetett ifjú életének, mert több mama fölkerekedett, a főügyész megfogta a prímás vonóját, akik nem tudták, fütyöltek, a zene megbicsaklott, a párok megálltak vagy saját kényükre ődöngtek, dörgölődztek tovább, amikor egyszerre megnyílt a főbejárat ajtaja s a küszöbön megjelent Seprűs.
Hirtelen minden elcsöndesedett.
Aztán morajlás, ide-odatekintgetés, járkálás bolygatta végig a társaságot.
Ifj. Czombor eleresztette a Juliskát és sápadozva Seprűs elé lépett.
- Mit óhajt az úr? - reszketett a hangja.
- Tessék?
- Mi tetszik?
- Mi, kérem?
- Mit keres itt az úr?
- Nevetséges! A lapom számára...
- Szabad kérnem a meghívót...?
Seprűs felvonta szemöldökét, zsebébe nyúlt s közönyösen, de némileg reszketve nyújtotta át a papírlapot.
Ifj. Czombor meghökkent, elolvasta a pontos címzést:
- Ismeretlen írás! Tévedés vagy visszaélés! - adta vissza önuralmát visszanyerve, teljes ridegen.
- Sajnálom! - szólt gúnyos félnevetéssel Seprűs s egy lépést tett befelé.
Ifj. Czombor elébe állt. Néhány ifjú jelent meg körülöttük.
- Tessék távozni! - súgta sürgetően, mert a terem figyelme mind ijedtebb és zavaróbb lett.
- Bocsánat, jogom van! - kiáltott hangosan Seprűs.
- Csak semmi botrány! semmi botrány! - morogtak körben az ifjak.
- Jogom van és élni fogok jogommal! - kiabált a szerkesztő.
- Tessék távozni!
- Szó sincs róla!
- Tessék távozni!
- Semmi botrány! semmi botrány! - s lassanként a nyíló ajtó felé terelték a vitatkozókat.
- Szemtelenség! Erőszak!!
- Uram! - ordított fenyegetően ifj. Czombor.
Az ajtó zárt szárnya megreccsent, a kis csoport kiszorongott s mögöttük éleset csattant a gyorsan bevágott másik szárny.
A terem nyomasztó csöndjében azonban megváltó hang dördült:
- Bosztont!
A cimpilimpi zenéje aztán elmosta még az emlékét is a tangónak, amelyről maga a főorvos úr is úgy nyilatkozott, hogy "emmán csak ágyba való". Az álom, a mámor, ijedtség, szerelem bizonytalanná zilálták a látást, próbálgatóvá a lépést, ideges ölelgetéssé, merev egybekulcsolássá a táncot a kavargó porral, illattal, gőzös köddel telített teremben mindenütt. A szerteszét rezgő csillogás lassanként visszahúzódott a fáradt lámpákba, amelyek végül beteg ködcsomókként vöröslöttek a sápadt arcok, beesett szemek, dúlt kontyok, csapzott hajak fölött. A muzsika megványadt, kint csengő-recsegés jött mindig közelebb, friss falusi paták kocogása hangzott, kocsilánc, lőcs lötyögése. A mamák fesztelenül sápítoztak, sálokkal, kabátokkal rakott apák álltak az ajtóban s a lányokat tavasziban, beburkolt fejjel rángatták a megvadult ifjak a cimbalom körül egy utolsó lázas érintkezésért, félig kimondott vallomásért.
A polgármester azonban a községi batárban rázódott keresztül-kasul a városon Seprűst keresve, hogy megvesztegesse, ifj. Czombor a Sanitello-teremben ugrott neki-neki maszkosan, vékony olasz karddal a párbajfogásokat oktató öreg mesternek, a négy segéd a Bengyel kávéház külön fülkéjében vitatkozott a bandázs és végkimerülés fogalmai fölött; a szerkesztő a hajnali álmából fölvert gimnáziumi igazgató irodájában sápadozott, hogy egy diák törvény ellenére provokálta, Czomborné kétségbeesve sírt ágyán báli mezében...
Vigadó, Bengyel, tornaterem, igazgatói iroda, kocsi, Sártó egyszerre csörömpölve, ropogva rendült meg egy konduló csattanásban kihangzó óriás tompa robajtól: az ó torony összeomlott.