Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 15. szám
A három kiváló ellenzéki vezérszónok: Apponyi, Széll és Szilágyi 1880. márciusban történt hatalmas fölvonulása nem hozott gyakorlati eredményt, nem jelezte egy reformkorszak kezdetét. Még azt sem érte el, hogy a kormányelnököt színvallásra kényszerítse. De az a csekély hatása mégis volt, hogy maga Tisza Kálmán kilátásba helyezte egy közigazgatási ankét megtartását.
De nyilván ezt sem tartotta valami sürgősnek. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár is, és nem történt semmi. Csak nagy későn, 1880 novemberében tartották meg a közigazgatási ankétet.
Ennek a hosszadalmas tanácskozásnak bizonyos érdekességet kölcsönzött az a körülmény, hogy az állami közigazgatás legtekintélyesebb zászlóvivője, az időközben betegségéből fölgyógyult báró Sennyey Pál is részt vett benne. Az egész közigazgatási problémát fölölelő nagyobb beszédet tartott. Az volt a célja, hogy szabatos program vallására szorítsa a kormányelnököt. De ez most sem sikerült. Tisza Kálmán most is óvatos körülírásokkal és hipotézisekkel bástyázta körül magát. Azt mondta, hogy nem hajlandó föláldozni a választási rendszert, hacsak meg nem győzik arról, hogy a választás útján alkalmas tisztviselőket kapni nem lehet, és ha be nem bizonyítják neki, hogy a magyar nemzetiség és állam fönntartása parancsolólag követeli a választás elvének föladását. A kormányelnök az ankétben sűrűn fölszólalt, majdnem minden szónokkal, ki az állami közigazgatás szellemében beszélt, szembeszállott, de következetesen a tőle már sokszor hallott kifogások körében mozgott, a közigazgatási probléma érdemébe belebocsátkozni nem akart.
Mikor báró Sennyei egy nagyobb beszédében kifejtette, hogy a kinevezési rendszernek szükséges korolláriuma egy okszerű szolgálati pragmatika, erre azt felelte, hogy nem ért egyet a szónokkal abban, hogy a hivatalnokokat függetleníteni kell a központi kormányhatalomtól, mert ez esetben lehetetlen volna a kormányzás. Pedig olyasmit báró Sennyey soha sem állított, s a szolgálati pragmatika értelme és célja nem az, amit neki a kormányelnök tulajdonítani jónak látott. Ez a kifogása egyébiránt nem holmi futólagos ötlet volt. A későbbi közigazgatási viták során is fogunk még vele találkozni.
A municipalista ankét-tagok, kik közt báró Majthényi László honti főispán volt a legbuzgóbb, sok mindent inszinuáltak az állami közigazgatás szószolóinak, így például azt, mintha ők a helyi ügyeket, még az utolsó faluét is a központi kormánnyal kívánnák intéztetni, vagy hogy azt képzelik, hogy a kinevezés egy csapással megszünteti a közigazgatás hibáit.
Mint látjuk, a közigazgatási ankétben a viták túlnyomólag közismert frázisok és közhelyek alacsony színvonalán maradtak. Hogy mégis időnként e színvonal fölé emelkedtek, az annak a tekintélyes falanxnak volt köszönhető, mely az állami közigazgatás mellett emelte föl szavát. Báró Sennyeyn kívül Horváth Lajos, Kubicza Pál főispán, báró Bánffy Béla képviselőházi alelnök, Lónyay János mind derekasan érveltek egy alapos közigazgatási reform mellett.
Az ankét eredménye gyanánt két gondolat szűrődött le. Az egyik az volt, hogy a tisztviselők kvalifikációját szükséges törvényesen megállapítani. Betű szerint véve addig az volt a jogállapot, hogy bármely állampolgár, ki huszonkettedik évét betöltötte, meg lett volna választható akár alispánnak is. Ezzel az állapottal szemben a kvalifikáció szabályozása kétségkívül némi haladás volt - legalább a papiroson. Az ankéten megszületett másik gondolat az volt, hogy a pénzkezelés körében a laza gyakorlat ellen intézkedéseket kell tenni, jóllehet a kormányelnök az ankéten is hangoztatta, hogy a megyei gazdálkodás nem olyan rossz, aminőnek sokan mondják, s mint kedvező tanúbizonyságot hozta föl, hogy háromszáz-egynéhány szolgabírónál tartottak vizsgálatot és csak hétnél találtak szabálytalanságokat.
A közigazgatási ankéthez csatolt remények tehát igen szerény mértékre zsugorodtak össze. Semmi kilátás sem volt mélyebbre ható közigazgatási reformra s a kormány által is szükségesnek elismert két kisebb javításra is soká kellett várni.
Az 1878-ban választott képviselőház ekkor már utolsó ülésszakát járta. Ennek végéig már nem történhetett semmi. 1881. június 2-án bezárták az országgyűlést. A választási beszédekben a közigazgatási kérdés is sűrűn szerepelt. Maga a miniszterelnök nagyváradi választói előtt határozottan a törvényhatóságok eddigi rendszerének, azaz a választási rendszernek fönntartása mellett nyilatkozott. Kijelentette azonban, hogy ennek fejlesztését tartja szükségesnek, ami alatt a kvalifikációt értette. Csak ha e kísérlet sikerre nem vezetne, akkor fogná rászánni magát egy gyökeresebb reformra.
Azzal azonban a kormányelnök is tisztában volt, hogy a közigazgatási téren végre valamit tenni kell. Sok volt mindenfelé a panasz, panamák, botrányos esetek hozták izgalomba a közvéleményt s mindezeknél komolyabb tünet volt a közbiztonsági állapotnak megdöbbentő megromlása.
Az 1881-i választásoknál a kormánypárt (szabadelvű párt) megtartotta addigi számarányát, a mérsékelt ellenzék fogyott, a szélsőbal 88-ra szaporodott föl, nagyobbra, mint amekkora a Tisza vezetése alatti balközép az 1875-i fúzió előtt volt.
Egyik jellemző vonása az 1881-i választásoknak a fiatalabb nemzedék tömeges előnyomulása volt. Ha az 1875-i országgyűlést a szolgabírák országgyűlésének neveztük, az 1881-ikét a fiatal ügyvédekének nevezhetnők. Az ambiciózus fiatalság ez előnyomulása és a függetlenségi párt számbeli megerősödése közt félreismerhetetlen az okozati összefüggés. A politikai szereplésre vágyó kezdő szabadon választhatta meg pártját és sok esetben jónak látta fölcsapni függetlenséginek. Nem mindig a még talán meg sem állapodott politikai meggyőződés, hanem inkább a fiatalos temperamentum és ambíció húzta őt arrafelé.
Az 1881-i országgyűlés minden eddiginél kevésbé volt áthatva egy reformországgyűlés hivatottságától. Különösen a közigazgatási reform ügye állott benne gyenge lábon: jobbról egy kormány, mely minden áron a megyerendszert akarja fölgalvanizálni, balról a fölszaporodott függetlenségi tábor, mely mindig esküdt ellensége volt a közigazgatás államosításának, mert ebben nem akart mást látni, mint a gyűlölt kormányhatalom megerősödését.
Különben ha lettek volna az alapos közigazgatási reform híveinek valami vérmesebb reményei, ezeket is minimumra szállította volna le a trónbeszéd, mely csupán a "tisztviselők" és "hivatalnokok" képzettségéről, azaz a kvalifikációról szóló törvényt helyezte kilátásba. Ezen kívül, de már kisebb határozottsággal, a megyei háztartások szabályozását és a közigazgatási bíróságok fölállítását is lehetőleg eszközlendőül említette meg. A válaszfölirati vitában a szónokok bővebben foglalkoztak a trónbeszédnek e részével. Szilágyi Dezső október 17-i nagy beszédében behatóan bírálta a trónbeszédnek e részeit is, s ezzel kapcsolatban Tisza Kálmán nagyváradi beszédének idevágó részét. Érdekes, hogy Szilágyi érintette azt is, hogy a kormány úgy a trónbeszédben, mint minden nyilatkozatában következetesen különbséget tesz "tisztviselők" és "hivatalnokok" közt. Semmi kétség, hogy e maiglan divatos megkülönböztetésből kiérezhető az a gondolat, hogy a "tisztviselő" (azaz választott megyei közeg) mégis csak előkelőbb, úribb egyéniség a "hivatalnoknál" (azaz kinevezett állami közegnél). Szilágyi Dezső, aki pedig talán csak értett egy kicsit az államjoghoz, kijelentette, hogy mi különbség van államjogilag a kettő között, azt ő fölfogni nem képes. A miniszterelnöknek tényleg követett és Nagyváradon nyíltan hirdetett közigazgatási politikáját a kísérletek politikájának nevezte, és mint ilyet erősen ostorozta. Azzal - úgymond -, hogy maga mondja, hogy kísérletet akar tenni, egyúttal világosan elárulja, hogy a követendő útra nézve nincs meggyőződése.
A bekövetkezett későbbi fejlemények világánál mint jóslat hangzik Szilágyinak ez alkalommal tett az a kijelentése, hogy "maguk azok a reformok, melyeket a kormányelnök a közigazgatás körében ígér, végzetes és ellenállhatatlan hatalommal fogják őt hajtani a reformok organikus fölkarolására." Végkonklúziója a beszéd e részének pedig az volt, hogy "lehetetlen a közigazgatás reformjához és annak egyes intézményeihez hozzányúlni anélkül, hogy a tervelő az organikus reformok egész sorozatának tiszta fogalmával ne bírjon."
De még azzal a kevéssel is, azzal a töredékes munkával, amit tervbe vett, nem nagyon sietett a kormány. Hiába, rossz idő járt akkor a reformokra! A monarchia déli határain már az év elején sötét viharfelhők vonultak föl és a krivosciei és hercegovinai lázadás cikázó villámai sisteregtek. Harmincötezer ember volt szükséges a lázadás elnyomására és kétszer kellett ez évben összeülni a delegációknak, hogy az e célra kért 32 millió forintot megszavazzák. A határon a lázadás, szerteszét az országban a lelkekben agrárius és antiszemita izgatások parázsa égett. Párizsban pedig kitört az ún. Bontoux-válság, mely erősen zavarta a sok bajjal küzdő magyar pénzügyminiszter cirkulusait, késleltette az államháztartás rendezéséhez annyira szükséges konverziós műveleteket.
Így festett a helyzet. de hát végre, 1882. január vége felé a kormány mégis csak benyújtotta a kvalifikációra vonatkozó törvényjavaslatot.
Ezt korántsem jellemzi valami drákói szigor. A közigazgatás terén működő "tisztviselőktől" csupán a politikai államvizsga letételét követelte meg. Úgy látszik, ilyesmire gondoltak már akkor, mikor 1875-ben Trefort a jogi tudomány- és vizsgálati kört különválasztotta a politikai tudomány- és vizsgálati körtől. A kormányelnök a kvalifikációs törvénytől nagy eredményt várt, mert ez volt nála a választási rendszer megmentésére, mint Petőfi mondja, "az utolsó nagy próba". Aki magát áltatni nem akarta, az csak szerény és csak hosszú idő óta fokozatosan bekövetkezhető eredményeket várhatott ettől a törvénytől, mert ez a hivatalban levő egyénekre alkalmazható nem volt s egy egész nemzedéknek kellett kihalnia, hogy hatása fokozatosan érezhetővé váljék.
Élénk vitákra adott alkalmat a kvalifikációs törvény úgy a Ház közigazgatási bizottságában, mint a plénumban. Kifejtették többen, hogy a kinevezési rendszer behozatala nélkül a kvalifikáció kimondása nem sokat ér, mert a tehetségesebb és tanultabb egyének mégis csak a kinevezéstől függő állandó és biztos állásokra fognak törekedni, a megyei klikkek pedig - bár alakilag kvalifikált egyének közül - ezentúl is csak azoknak fogják juttatni a hivatalokat, akik a megfelelő családi összeköttetésekkel rendelkeznek.
Az egész vitában gyakorlati jelentőséggel Tisza Kálmán miniszterelnöknek az a kategorikus nyilatkozata bírt, hogy mindaddig, míg ki nem tűnik, hogy a jelen kvalifikácionális törvény mellett sem lehet jó tisztviselőket kapni, el van határozva a választási rendszert fönntartani.
A kvalifikacionális törvény alapjában meglehetősen homöopatikus gyógyszer volt, de ha jól megnézzük, lehetetlen meg nem látnunk, hogy összébb szorítja a választási szabadságot, így tehát implicite szintén tartalmaz egy adag be nem vallott államosítást. Ez a nem ugyan tervszerűen, de terv nélkül, holmi ad hoc törvények alakjában tényleg folytatott államosító működése egy külsőleg a municipalizmus mellett kardoskodó kormánynak még jobban szembeötlik, egy ez időben létrejött másik alkotásnál: a csendőrség fölállításánál. A rablók ijesztő elszaporodása erre egyenesen kényszerítette a kormányt.
A rendszeres reformok barátai ez idő tájt már mindjobban meggyőződtek róla, hogy semmi kilátás sincs eszméik megvalósítására. Az 1884-i választásokból kikerült parlament olyan volt, mint előzője. A törvényhozás már rég afféle alkalmi törvényhozássá alakult át. Elintézték a büdzsét, megszavaztak egy-két új adóterhet, néhány összetákolt novelláris törvényt, azután hazamentek. Nagyobb alkotásokra a kormánynál és a képviselőknél hiányzott az eszmék magasabb lendülete, a szenvedélyek mélysége és ereje. Ennek a törvényhozási impotenciának tipikus példája az ez idő tájt készült zsidó-keresztény vegyes házassági törvényjavaslat. Ha az opportunikus politikának ez a torzszülötte még pólyás állapotában el nem pusztult volna a főrendi előítéletek nyomása alatt - ami ebben az esetben valódi szerencse volt -, akkor máig sem volna állami házassági törvényünk, ma is hétféle felekezeti házasságjog útvesztőjében botorkálnánk.
A közigazgatási reform szükségességének érzése mégsem aludt el végképpen, jóllehet annak parlamenti előharcosai már jóformán elnémultak (Sennyey is kibékült Tiszával és 1884-ben elvállalta a főrendiház elnökségét). Jellemző, hogy 1885-ben maguk a vármegyék kezdtek kérvényezni a közigazgatási reformért, természetesen a maguk szája íze szerint.
Ebben a kétes miliőben, melyben a reménytelenség rezignációja vegyült homályos javítási velleitásokkal, született meg az 1886-i törvényhatósági törvény, melynek segítségével most már 28 év óta nyikorog tovább az ún. megyei önkormányzat rozoga szekere. A javaslat alkotója maga sem tekintette e törvényt rendszeres közigazgatási reformnak, hanem, mint nyíltan meg is mondotta, az 1870-i megyetörvény "javított" kiadásának. Tényleg haladás volt ez is, szükségparancsolta haladás a be nem vallott államosítások útján. A municipalizmus védő gladiátora küzdő pozitúrájában ismét egy lépéssel hátrált.
Az e törvény fölött kifejlett vitákban az államosítás híveinek okoskodása lényegében az volt, hogy a megyékben a közigazgatás vitelére hivatott és alkalmas elem kihalóban van, míg a közigazgatás végzésére szükséges szakértelem és munka mennyisége egyre nől: nem marad más hátra, mint hogy az állam maga vegye kezébe a szorosan vett közigazgatást, meghagyván az önkormányzat körében azokat a valóban önkormányzati teendőket, melyekre az hivatott és képes. A kormányelnök maga sem vonta kétségbe, hogy a megyékben a közigazgatásra alkalmas elem fogyóban van. Még a függetlenségi párt sem tiltakozott valami nagyon e fölfogás ellen. Mindezekből azonban a miniszterelnök azt a következtetést vonta le, hogy a közigazgatás államosítására csak akkor kerülhet sor, ha az az esemény - a közigazgatás vitelére képes megyei elem elfogyása - tényleg bekövetkezik.
A törvényjavaslatban rejlő alapgondolat ez: annyi állami befolyást vinni bele a megyébe, amennyi képes pótolni az ott megfogyatkozó erőt. A főispáni hatalomnak rendkívüli megnövesztése volt arra rendeltetve, hogy az a varázsszer legyen, mely új életre galvanizálja a sorvatag vármegyét. S ha a megyerendszer hibája csupán az időnként mutatkozó renitenciában feküdt volna, akkor a főispáni hatalomnak ez a rendkívüli megnövesztése csakugyan alkalmas ellenszere lett volna ennek a bajnak. Mi egyéb ez, mint a 40-es évek adminisztrátori rendszerének részben való fölébresztése? De a renitencia esetei már ritkák. A legnagyobb baj nem is a renitenciában, hanem az erőknek a rendes viszonyok közt is mutatkozó elégtelenségében és a megyei oligarchia uralmával együtt járó többi tűrhetetlen jelenségben fekszik. A főispáni hatalom megfékezheti a rendkívüli esetekben mutatkozó renitenciát, de nem pótolhatja a naponként mutatkozó erőhiányt. A jó közigazgatást, a rendet és pártatlanságot, amit követelni minden polgárnak joga van, amit nyújtani az államnak első kötelessége, egy kisegítő, rendes viszonyok közt csupán figyelő közeg nyújtani nem képes.
A képviselőház 1886. március 1-jén kezdte tárgyalni az új megyetörvényt. Március 16-án megszavazták általánosságban 207 szavazattal 141 ellenében. Két hétre rá részleteiben is le lett tárgyalva. A vita egészben még oly színvonalon sem állt, mint az 1870-i megyetörvény tárgyalásakor. Tulajdonképp senki sem lelkesedett a javaslatért. Védői azt hajtogatták, hogy nem oly rossz, mint ellenei állítják. Maga a miniszterelnök testvére, gróf Tisza Lajos, továbbá Tibád Antal, Pulszky Ágost és mások nyíltan megmondották, hogy csak elégtelensége dacára szavazzák meg. A 67-es ellenzék, melynek zöme mindig az államosítás mellett volt, támadta a javaslatot. Szilágyi Dezső, ki pár hét előtt (márc. 13-án) kilépett az egyesült ellenzék pártjából s párton kívül állott, Horváth Lajos és mások azért szavaztak ellene, mivel kevesellték azt, amit nyújtott, Ugron és a szélsőbal többi áljakobinusai azért, mivel sokallták azt, amivel a kormányhatalmat erősíteni igyekezett. Az 1886-i megyetörvénnyel, mely mellé még a községi és fegyelmi törvény is sorakozik, a Tisza-korszak kiadta erejét, amelyre a közigazgatási politikában képes volt.
A szó igazi értelmében vett Tisza-korszak most már láthatóan a végéhez közeledett. Másfél hónap múlva fölmerült a Janszky-ügy. Ennek kísérő tünetei s a nyomában keletkezett izgalmak már jelezték a vég kezdetét. De fönntartotta a rendszert még jó ideig az a vis inertiae, mely egy sokáig fönnállt kormányzatban benne rejlik s nem kevésbé a Tisza Kálmán egyéniségében rejlő szokatlanul szívós ellentállási erő és végül nem utolsó sorban az a körülmény, hogy a Deák-párt nagy tehetségei vagy kihaltak, vagy félrevonultak. Az államférfiakat rendszerint utódjuk buktatja meg. Ily utód ez idő tájt nem volt. Az öregek már letűntek, a fiatalok még nem nőttek elég nagyra, hogy egy Tisza helyébe léphettek volna. Tisza Kálmán maga, mikor gróf Szapáry Gyula mint földmívelési miniszter újra belépett kabinetjébe, örvendező humorral mondta, hogy most már nyugodt, mert van egy ember, aki mint utód, majdan helyébe léphet.
Nem lehetetlen azonban, hogy bensőjében Tisza Kálmán is, mint Bismarck, arról volt meggyőződve, hogy élete végéig a hatalom birtokában marad. A hatalom hosszas birtoklása a pótolhatatlanság illúzióját neveli nagyra az államférfiakban. Bismarck hat hónappal bukása előtt (1889. októberben) még azt mondta III. Sándor cárnak: felség, meg vagyok győződve, hogy életem végéig miniszter maradok. Valószínű, hogy bensőleg Tisza Kálmán is hasonló hittől volt áthatva. S ez a hit volt egyik erős támasza abban a létért való küzdelemben, mely évekig tartott s csak közvetlenül 1890. március 13-án bekövetkezett fölmentése előtt ért véget.
*
A Janszky-ügy hullámai elsimultak, de újabb és újabb nehézségek tornyosultak a magyar kormányelnök előtt. Csak egyet említek. Az állami pénzügyek szanálása végett éveken át hozott nagy áldozatok dacára a 80-as évek közepén ismét nagy visszaesés állott be a magyar pénzügyekben. A baj aggasztó fokra hágott. Mikor gróf Szapáry pénzügyminiszter 1887 elején visszalépni kényszerült, Tisza Kálmán nem kapott pénzügyminisztert, maga volt kénytelen a pénzügyi tárcát átvenni. És pályájának e már küzdelmes végszakában megadatott neki, hogy egy igen nagy szolgálatot tehessen hazájának, nagyobbat talán mindazoknál, amelyeket hatalmas zenitjén tennie sikerült. Ez a nagy szolgálat abban állott, hogy aránylag rövid idő alatt - szerencsére megválasztott államtitkárja, Wekerle Sándor közreműködésével - megszüntette a deficitet. Ez a káprázatosnak látszó eredmény aránylag egyszerű eszközökkel éretett el. A majdnem 40 milliónyi deficitnek felét fedezték a szeszadónak több mint háromszorosra fölemelésével, másik felét fedezték úgy, hogy a nagy konverzió segítségével kiküszöbölték a kiadások közül az adósságok törlesztésére szükséges egész összeget. Íme néhány sorban a másodszor válságos helyzetbe jutott magyar pénzügyek rekonstrukciójának Kolumbus-tojásszerű megoldása. E nagy dolog keresztülvitelénél legfőbb szerencséje volt Tiszának az európai pénzpiac kedvező alakulása, mely lehetővé tett egy szokatlanul nagy konverzionális műveletet.
De sem ez a tüneményes szerencse, sem a kabinetjének újjáalakítása nem tartóztathatta föl a fátum kezét. Annak a nemezisnek pedig, mely az antik tragédiákra emlékeztető módon ránehezedett Tisza Kálmán karrierjére, a neve: kisebbségi terror.
Ugyanaz a kisebbségi terror, mellyel annak idején a Deák-pártot arra kényszerítette, hogy őt vezérévé, valóságban urává fogadja, törte meg végül Tisza Kálmán hatalmát.
Az ellenérték, melyet Tisza Kálmán az 1875-i fúzió alkalmával a hatalom megszerzéséért nyújtott, tulajdonképp egy negatívum volt: a vezetése alatti ellenzék idült vagy akut alakban űzött obstrukciónak megszüntetése. Ezt az ellenértéket, ezt a szabadulást egy óriási csapástól, oly nagyra taksálta a Deák-párt, hogy ennek fejében kész volt behódolni előbbi ellenfelének, ki pedig eddigi politikájával már a csőd szélére jutott. De ez az ellenérték tulajdonképp már akkor semmivé foszlott, mikor a függetlenségi törpe töredék akkorára szaporodott föl, hogy számban túlhaladta az egykori balközépet. A játszi oroszlánkölyökből nagyra nőtt ragadozónak azonban előbb vért kellett ízlelnie, hogy fölébredjenek ősi ösztönei, hogy tudatára jusson nagy erejének. Ez megtörtént az 1889 elején lezajlott obstrukciós véderő-vitában s a hozzá csatlakozó majdnem forradalmi jellegű utcai zavargásokban. A kisebbségi terror innét kezdve állandó réme lett a magyar képviselőháznak. A szerencsétlen 14. § védelmében megsebzett Tisza Kálmán hiába keresett menekülést kabinetje rekonstrukciójában. Nimbusza foszladozott. A kabinetbe belépett nagytehetségű férfiak osztozása a hatalomban csak siettette tekintélyének lehanyatlását.
A vezető államférfi hatalmi pozíciójában beállott változásnak a föntebbi, néhány vonással való jelzése szükséges volt azoknak megértéséhez, amiket alább a közigazgatási eszmék fejlődéséről még elmondandó leszek. Mert ez előzmények nélkül merőben érthetetlen volna a magyar közigazgatási politikának 1891-ben beállt nagy kataklizmája, az állami közigazgatás nagy eszméjének a közelinek tartott diadal előestéjén majdnem három évtizedre való eltemetése.
*
Néhány nappal a véderővita lezajlása után (1889. ápr. 13.) belépett a kabinetbe Szilágyi Dezső mint igazságügyminiszter, a kormányelnöknek egykor legerősebb ellenfele. Melléje sorakozott több nagy erő: gróf Csáky, Wekerle, Baross. A cégvezető a régi maradt, de valóságban egy új korszak kezdődött. Az opportunizmus lejárta magát. Az ország új, nagyobb szabású politikát várt az új emberektől. Ezek nem akartak és nem is tudtak többé sakkfigurák lenni, kiket a kormányelnök keze ide-oda tologatott. Szilágyi belépéséhez csatlakozik a magyar közigazgatási eszmék fejlődéstörténetének egyik legérdekesebb epizódja. Az új igazságügyminiszter abból az alkalomból, hogy új választásnak vetette alá magát, április 23-án nyílt levelet intézett pozsonyi választóihoz, melyben nem csupán igazságügyi programját adta elő, hanem egy teljes közigazgatási programot is nyújtott, egészen olyat, aminőt ellenzéki képviselő korában vallott: vagyis proklamálta az állami közigazgatást. Nagy határozottsággal hirdette a vármegyei közigazgatás átalakításának szükségességét a kinevezési rendszer alapján. Kijelentette, hogy a kormányba való belépése nem akadályozza őt abban, hogy kitűzött céljára törekedjék. Azt az alapos reményét fejezte ki, hogy ezzel a reformeszméjével győzni fog, mert - mint mondá - Tisza Kálmán már 1881. októberi nagyváradi beszédében kijelentette, hogy ha meggyőződik, hogy jó közigazgatást az eddigi alapon szervezni nem lehet, fájó szívvel bár, de kész lesz szakítani a régi rendszerrel. Azóta letelt hét év. Ez Szilágyi szerint elég nagy idő arra, hogy a kormányelnök levonja a tapasztalás nyújtotta tanulságokat. A közigazgatási hivatalnokok gyakorlati kiképzéséről szóló törvényjavaslatokat jelölte meg, mint olyanokat, amelyek elő fogják készíteni a nagy egyetemes reformot.
Mikor Szilágyi e nyílt levelet írta, még nem állapodott meg a kormányelnökkel a levelében foglalt programra nézve. Néhány nap múlva, május 5-én a miniszterelnök a képviselőházban beszédet tartott, mellyel a rekonstruált kabinetet bemutatta a Háznak. A kormányelnök úgy tüntette föl a kabinetrekonstrukciót, mintha ezt egyedül a lelépett miniszterek egészségi állapota tette volna szükségessé s azt a benyomást igyekezett kelteni, mintha a kabinet újjáalakítása nem jelentene semmi politikai változást. Nyíltan is ellene fordult Szilágyi Dezső pozsonyi levelének s az abban foglalt közigazgatási programot Szilágyi magánvéleményének nyilvánította. Ezt a lesújtó ítéletet még tetézte azzal, amivel Szilágyi föllépését látszólag mentegette, hogy ugyanis, mint mondá, megengedhető, hogy egy miniszternek eltérő véleménye legyen oly kérdésben, mely közelebbi időben A napirendre kerülni nem fog.
Gróf Apponyi nem mulasztotta el az alkalmat, nyomban maró gúnnyal megkérdezni Tiszától, hogy hány esztendőre van szüksége, hogy véleményt alkosson magának a közigazgatási kérdésben.
Így állt a közigazgatási reform ügye a kabinet kebelében május hónapban. Ez időben a belügyminisztériumot ideiglenesen Baross Gábor vezette, aki a maga módja szerint megkezdte az epuerációt, a legtehetetlenebb egyéneket sorban eltávolítván a főispáni karból. Ebben is egy új korszak jelét látták némelyek. De a nyár folytán, mikor (június 19-én) Tisza a maga hűséges fegyverhordozóját, a nagyobb alkotásokra kevéssé hivatottnak tartott gróf Teleki Gézát neveztette ki belügyminiszternek, nem történt semmi a várt reformok előkészítésére. A reformok barátai türelmetlenkedve kérdezték: mi lesz hát? - mert a választott megyei tisztviselők megbízatása lejárandóban volt s a vármegyékben már erősen folyt a korteskedés a restaurációhoz.
Attól lehetett tartani, hogy gróf Teleki Géza nem előre vinni, hanem elposványosítani fogja a közigazgatási kérdést.
Szilágyi pozsonyi föllépése az optimistákban azt a hitet keltette, hogy most már a közigazgatási reform gyors tempóban fog megindulni s az őszi restaurációra talán már nem is lesz szükség. De az effajta reménykedéseket hamar lehűtötte a kormányelnöknek föntebb említett beszéde s az a tény, hogy a nyár folytán egy lépés sem történt a reform előkészítésére. Pedig gyors és bátor kormányakció esetében a municipalisták már beletörődtek volna sorsukba, de látva a kormány ingadozását és tétlenségét, a municipalista tábor ismét erőre kapott. Mozgalom indult meg a megyékben. Az élethossziglan való választás lett a jelszó. Úgy látszott, hogy ha lesz is valami, ez ismét holmi félrendszabálynak, toldozás-foldozásnak fog bizonyulni.
Hogy azonban a kabinetben a látszólagos tétlenség kulisszái mögött erős harc folyt a régi és az új irány emberei közt, annak nemsokára nevezetes bizonyítéka lett nyilvánvalóvá.
Tisza Kálmán október 3-án beszédet tartott nagyváradi választói előtt. Ez nagy meglepetést hozott. A kormányelnök ugyanis most már nyíltan az állami közigazgatás hívének vallotta magát. Elmondotta, hogy mikor 1875-ben belügyminiszter lett, már akkor kijelentette egy jó közigazgatás szükségességét, s azóta igyekezett a hibákat a szükséges kiegészítő törvények segítségével orvosolni. Már 1881-ben annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy jön egy idő, mikor iskolázott erők hiánya miatt a választási rendszerrel szakítanunk kell. Ezt mondta ez évi május 21-i országgyűlési beszédében is. 1881 után - úgymond - igyekezett azt a bajt orvosolni (ezzel a kvalifikációs törvényre célzott), de rájött, hogy az eddigi eszközökkel ezt elérni nem lehet, mert manapság a közigazgatás egész embert követel, feladatai bonyolultak. Nem csuda, hogy a fiatalabbak nem akarják magukat a közigazgatási szolgálatnak szentelni s a gyakornoki állásokat nem lehet állandóan betölteni. Ez az oka - úgymond -, hogy e rendszer alapján állandóan haladni nem lehet. Egyúttal tudatta, hogy midőn ezt kimondja, az összes kabinettagok véleményét fejezi ki. Mind abban a véleményben vannak, hogy az egész reform nem áll a puszta kinevezésben. (Ilyesmit soha komoly ember nem is állított.) Az autonómia nem semmisíttetik meg. A tisztviselők választása fejében biztosítani akarja a kormány az állandó szigorú ellenőrzést.
Ez a nyilatkozat, mint látjuk, szintén kerüli a jelentősebb elvi kérdéseket s a kontemplált reformot tisztán opportunisztikus szempontokkal okolja meg. Tisza láthatólag nem valami lelkesedéssel indult neki a reformnak s nem is szándékozott vele sietni, sőt bizonyos fórumok előzetes megkérdezését is szükségesnek tartotta. De mindezek mellett is nagy fontosságú volt az a tény, hogy a kormány feje a választási rendszert nyíltan föladta. November vége felé híre járt, hogy a minisztertanács a közigazgatási reformmal foglalkozik s a tanácskozás tárgya egy emlékirat, melyben a belügyminiszter a reform fő vonásait összefoglalta. Hír szerint Szilágyi Dezsőnek is nevezetes része lett volna az alapelvek megállapításában.
Mi lett volna? hogyan lett volna? - meddő kérdések.
November vége felé már Tisza Kálmán miniszterelnökségének napjai meg voltak számlálva. A parlamentben a kisebbségi terrorizmus réme ismét megmutatta gorgói arcát. Tiszát elhagyta szokott hidegvére, megingott. A Kossuth ún. hontalanítási kérdésében indított hajsza megviselte az ő vasidegeit is. Tudvalevőleg ráfogták Tiszára, hogy a honossági törvénnyel célzatosan Kossuth Lajos hontalanítását akarta elérni. Ez ugyan mesebeszéd volt, de az utca elhitte. Hogy kibékítse a békétlenkedőket, november 22-én megígérte, hogy novelláris törvényt fog előterjeszteni a honossági törvényhez, melyben kimondatnék, hogy oly külföldön tartózkodó egyén, ki valamely magyarországi községnek díszpolgára, megtartja honosságát. Ez a díszpolgársági elmélet közjogilag tarthatatlan, gyakorlatilag képtelenség volt. Utóbb megbánta Tisza Kálmán ígéretét, újévi beszédében csűrni, csavarni próbálta a dolgot, azt mondta, hogy félreértették. A megszorult államférfiak e szokásos mentsége nem segített már rajta. A szélsőbal nem tágított. Shylok követelte a jussát. Kossuth Lajostól 1890. január 19-én levél jelent meg, melyben állampolgári jogától való megfosztását "brutális abszurditásnak" bélyegezte. Most már gyorsan pergett le ez a kínos ügy. Február 26-án következett Ábrányi Kornél inzultusa a képviselőházban, melyben azt mondta, hogy a kormányelnököt már nem védi semmi, csak az arcbőre. Március 6-án volt a király elnöklete alatt az a minisztertanács, melyben azt a bizonyos díszpolgársági elméletet tárgyalták. Szilágyi ellene fordult, a többi miniszterek nem tudták megvédelmezni. Március 13-án Tisza Kálmán megszűnt miniszterelnök lenni.
*
A Szapáry-minisztérium első napjaiban a volt kormányelnök hívei szerették volna elhitetni, hogy Tisza önként távozott s a kormány programja nem változott. Tehát minden marad a régiben. Az új minisztériumban tényleg a régi kabinet tagjai ültek.
És mégis alig képzelhető nagyobb ellentét, mint az, mely az egykori Tisza-kabinet és a Szapáry-minisztérium közt fönnforgott. Ott erős fej, gyenge tagok. Itt hatalmas tagok, de gyenge fej. Gróf Szapáry tiszteletreméltó tulajdonságai mellett sem volt elég nagy erő ahhoz, hogy ezt a nagy tehetségű férfiakból álló kabinetet irányítsa. Az a körülmény pedig, hogy a Tiszától távozó gróf Teleki Géza helyett a belügyminisztériumot maga vette át, nem volt kedvező előjel a legfontosabb reformnak, a közigazgatásinak sikeres keresztülvitelére nézve. Pedig ez állott a kormányprogram élén. Ennek a reformnak a megalkotására Szilágyi szinte predesztinálva lett volna. De tény, hogy az igazságügy terén is nagy munka várt az ő alkotó tehetségére.
A parlamenti helyzet sem volt kielégítő. Hiába állott be a lelépett miniszterelnök a szabadelvű párt soraiba - mint mondá - "közlegénynek". Hiába hirdette búcsúzó beszédében, hogy a kettős pártvezérség (aminő Deák-Andrássy idejében volt) csak kárára lehet az országnak. Ezzel gróf Szapáry mégsem lett igazi vezére, irányítója, összetartója és fegyelmezője annak a nagy pártnak, melyben a forrongás jelei voltak észlelhetők. Vezető államférfit, igazi pártvezért nem lehet kinevezni. Az ilyen, mint a költőkről mondják - nascitur, non fit.
A szabadelvű pártban voltak frondőrök, municipalista elemek is. Ez utóbbiak a halogatási taktikát ajánlották. Óvták Szapáryt azoktól a barátaitól, kik türelmetlenül sürgették a reformokat. Az volt a véleményük, hogy ha soká akar élni, ne erőszakolja a reformokat. Talán igazuk is volt. Tisza hosszú uralmának az volt a titka, hogy azt az elvet tartotta szem előtt: quieta non movere.
A függetlenségi párt folytatta eddigi taktikáját, a tényleg be nem vallott obstrukciót. Irányi májusban egy új honossági törvényjavaslatot nyújtott be. Ezzel egyelőre agyonütöttek tizennégy napot a képviselőház, azaz az ország idejéből.
Egy másik ellenség is fölemelte fejét. Pár héttel az új kormány megalakulása után, 1890. április 12-én Simor prímás elnöklete alatt a püspökök gyűlést tartottak s megkezdték a mozgósítást ahhoz a nagy háborúhoz, mely azután éveken át folyt egyházpolitikai kérdésekben. Gróf Csáky ugyanis február 12-én rendeletet bocsátott ki, mely pénzbírság terhe alatt meghagyta a renitens papoknak, hogy az előttük kötött vegyes házasságokról a másfelekezetű fél illetékes lelkészét hivatalosan értesítsék. A püspökök elhatározták, hogy ezt a rendeletet nem hirdetik ki s ezt a renitenciát azzal leplezték, hogy a Vatikánhoz fordultak utasításért. Az alsópapság még a püspököknél is ellenségesebben viselkedett, pedig voltak vármegyék, ahol 70 paptagja volt a megyei bizottságnak.
Ily auspiciumok közt telt el az egész 1890. év. A közigazgatási reform késett az éji homályban. A következő év január 25-én gróf Szapáry még az összehívott főispánokkal értekezett felőle. Végre 1891. március 8-án a nehezen megszületett közigazgatási javaslatot letette a Ház asztalára.
Vaskos teremtés volt a kedves újszülött. A szélsőbal titkos kárörömmel mosolygott, mikor meglátta a 281 paragrafusból álló törvényjavaslatot, mely szinte kihívta az obstrukciót. A régi megyetörvény 96 szakaszból állott, pedig ez is elég hosszú volt.
A kormány barátai sem tagadták, hogy ez a "kódex" sok szerkezeti hibában szenved. Egyik legnagyobb hibája volt túlságos hosszadalmassága. Egész fejezetek voltak lemásolva a régi megyetörvényből és a megyék háztartásáról szóló törvényből. Legfontosabb volt az első §. - az egyetlen, mely belejutott a törvénykönyvbe -, s mely kimondta az állami közigazgatást kinevezett hivatalnokokkal. Mint érdekes részletét a javaslatnak, megemlítem, hogy már ez is magában foglalta, legalább mint kisegítőt, a járási bizottságok intézményét, mert kimondotta, hogy oly megyékben, melyeknek területe 3000 négyzetkilométert túlhalad, járási bizottságok alakítandók. Ezzel akarták a félbemaradt megyekikerekítés hiányát úgy ahogy pótolni.
A függetlenségi párt nem is csinált titkot belőle, hogy obstrukciót tervez, jóllehet ezt a szót kimondani tartózkodott. Maga a miniszterelnök is tudta ezt s már előző újévi beszédében, mikor még a javaslat elő sem volt terjesztve, megmondta, hogy hosszú és szenvedélyes harcra van elkészülve. Ha valaki e tekintetben illúziókban ringatta volna magát, azt kiábrándította Kossuth levele, mely március utólján jelent meg a lapokban. Valódi filippika volt ez a közigazgatási javaslat ellen. A volt kormányzó kijelentette, hogy 1848-ban, mikor a felelős parlamenti minisztériumot indítványozta, jobb véleménye volt erről, mint aminőnek másutt is, de kivált nálunk 1867 óta bizonyult. Egy különös, valójában lehetetlen elméletet állított föl: a megyei, városi és községi autonómiának a parlamenti felelős kormánnyal való koordinációját követelte.
Most már, mintegy parancsszóra a függetlenségi párt nyíltan proklamálta az obstrukciót, bár ezt a szót nem használta, csupán "beható vitáról" beszélt.
Március első napjaiban kezdődött meg a javaslat tárgyalása a képviselőház közigazgatási bizottságában. A függetlenségi párt ún. junktimot követelt a közigazgatási bíróságokról, a választási ügyekben való bíráskodásról, a községek rendezéséről és a fegyelmi eljárásról szóló - még be sem nyújtott - törvényjavaslatokkal.
Gróf Apponyi kijelentette, hogy régóta küzd az államosításért s ami aggályai voltak, azokat többnyire eloszlatta a miniszterelnök, ki sajnálatát fejezte ki, hogy az árvaügyekről és a közigazgatási bíróságokról szóló törvényjavaslatokat nem terjeszthette elő, de tudatta, hogy ezek már munkában vannak. Biztosította a bizottságot, hogy a szolgálati pragmatikát is be fogja nyújtani, de kérte, hogy a jelen javaslat életbeléptetése ne köttessék mindezen felsorolt törvények létrejöveteléhez.
Az a sajátságos tünet volt észlelhető, hogy míg a kormánypárti tagok közül többen - egy pontban még maga Dárday előadó is - kifogásokkal álltak elő, sőt Tibád Antal volt államtitkár élesen támadta hivatalbeli utódját, Szalavszky államtitkárt s a kinevezés helyett az élethossziglan való választás mellett foglalt állást: gróf Apponyi a mérsékelt ellenzék élén vállvetve küzdött gróf Szapáryval a törvényjavaslat mellett. A kormánypárti lapok nem győzték dicsérni gróf Apponyi előzékeny magatartását, viszont a mérsékelt ellenzék sajtója gróf Szapáryt dicsérte s azt a reménységét fejezte ki, hogy a részletes vita is kedvező eredménnyel fog járni. Már fúzióhírek is kezdtek szállongani, de gróf Apponyi pártja értekezletén cáfolta e híreszteléseket s úgy nyilatkozott, hogy a közigazgatási kérdésben egyetért ugyan a pár a kormánnyal, de vannak más kérdések, melyekben nem ért egyet vele.
A részletes bizottsági tárgyalásnál, mely április 7-én kezdődött, megváltozott a viták e sima jellege. Most már előbukkantak az ellentétek. Az első §-hoz, mely az egész javaslat alapgondolatát tartalmazta, Tibád Antal volt államtitkár nyújtott be egy municipalisztikus ízű módosítványt, melyet gróf Apponyi is helyeselt. Az eredeti javaslat ama kifejezése helyébe, hogy az állami közegek "a törvény értelmében" kezelik a közigazgatást, oly szöveget indítványozott, mely szerint az állami közegek "részint önállóan, részint a jelen törvény korlátai közt az autonóm elemek közreműködésével" kezelik a közigazgatást. Gróf Apponyi, ki az általános tárgyalásnál gróf Szapárynak következetesen szekundált, szinte többrendbeli módosítással állott elő. Különösen az önkormányzatra vonatkozó szakaszoknál öt pontban összefoglalt indítványt tett, mely e fejezetnek átdolgozását tette volna szükségessé. Apponyi indítványai az ún. garanciális kérdésekre, a miniszterhez való fellebbezés korlátozására és a közigazgatási bíróságra vonatkoztak. Gróf Szapáry ez indítványok egy részét elfogadta s ezeket a javaslat szövegébe be is illesztették.
A kormánypárt egy része nem nézte jó szemmel Apponyi és Szapáry közeledését. Némelyek azt rebesgették, hogy Szapáry Apponyinak vontatókötelére került. Visszatetszést szült már a gondolata is annak, hogy Apponyi esetleg belépjen a kabinetbe. Akik Apponyi belépését lehetőnek tartották, azok nem gondolták meg, hogy az ő bejövetele egyértelmű lett volna mindenesetre Szilágyinak, de esetleg Csákynak is kimenetelével.
De nem csupán legyőzhetetlen személyes ellentétek, hanem elvi különbségek is merőben kizárták ezeket a fúziós kombinációkat. Ezekre gróf Apponyi óvatos modorban már előbb pártja értekezletén ráutalt, de a képviselőház május 30-i ülésében már sokkal élesebben hangoztatta, hogy ránézve erkölcsi lehetetlenség volna a kormányba való belépés, mert a közigazgatási kérdésben való egyetértés mellett léteznek közte és a kormány közt más ellentétek, ilyenek a konzuli bíráskodásra és a katonai oktatásra vonatkozók. Nem említette, de említhette volna az egyházpolitikai kérdéseket is, mert ekkor már az egyházpolitikai harc előre vetette árnyékát. E téren a püspöki kar, mint már említve volt, már az előző év április havában megkezdte a küzdelmet a kormány ellen. Azóta egyre nagyobb hullámokat vetett ez a mozgalom.
Egyébiránt magában a közigazgatási kérdésben is elég nagy s a hangulatok fokozatos kiélesedésével párhuzamosan táguló űr mutatkozott a mérsékelt ellenzék és a kormánypárt egy tekintélyes részének magatartása közt.
Kitűnt ez akkor, mikor a bizottsági tárgyalásból kikerült javaslatot a pártok értekezletei tárgyalták. A szabadelvű párt május 26-i értekezletén gróf Szapáry a javaslat elfogadását kabinet- és pártkérdésnek nyilvánította. Erre heten nyomban kiléptek a pártból. Ide jegyzem neveiket: báró Kemény János (a Ház volt alelnöke), báró Kemény András, György Endre, Domahidy István, Hannibal József, Zeyk Dániel és Károly. Ezekhez utóbb nyolcadikul Baranyi Ödön is csatlakozott.
De nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy a miniszterelnök után szót emelt Tisza Kálmán s miután oly értelemben, mint ezt Nagyváradon tette, elmondotta, hogy miért szánta el magát, bár fájó szívvel, a választási rendszerrel való szakításra, a részletekre nézve két irányban kívánt változtatást: először is oly irányban, hogy az államhatalom semmiféle még oly tetszetős elmélet kedvéért ne játszassék ki, másodszor, hogy eleje vétessék egy megcsontosodott bürokratizmusnak.
Két nappal később foglalkozott a javaslattal a mérsékelt ellenzék értekezlete. Itt általánosságban elfogadták a törvényjavaslatot, de Tisza Kálmán imént említett fölszólalását úgy magyarázták, hogy a volt kormányelnök azoknak a módosításoknak a kiküszöbölését követeli, melyeket a bizottság gróf Apponyi indítványára vett föl az új szövegbe. Nagy volt a pártban a fölháborodás, úgy hogy maga Apponyi volt kénytelen csitítani a kedélyeket. Végül általánosságban elfogadták a javaslatot, de kijelentették, hogy ha azokat a módosításokat, melyek az autonómia biztosítását és a kormányhatalom némi korlátozását célozzák s melyeket a bizottság Apponyi indítványára a javaslat szövegébe fölvett, a Ház többsége leszavazná, akkor a harmadik olvasás alkalmával el fogják vetni a törvényt.
Május 29-én kezdődött a tárgyalás a képviselőházban és tartott augusztus 8-ig. Már az általános vita is július 13-ig húzódott el. Általánosságban 162 szavazattöbbséggel fogadták el a javaslatot. A mérsékelt ellenzék soraiból 40-en szavaztak mellette, hárman ellene. A szászok részint ellene szavaztak, részint távol voltak.
Néhány rövid vonással rá kívánok mutatni e leghosszabb obstrukciós vita néhány kiválóbb mozzanatára, mely a végtelenül unalmas szóáradat zavaros vizeiből kiemelkedik. A tárgyalások elején a kormánypárt nagyobb része még azt hitte, hogy a javaslatból törvény lesz. Hogy hogyan gyűrik le az obstrukciót, arról nem volt valami határozott fogalmuk, de hát hitték, remélték, hogy talán a szélső ellenzék végre is kimerül vagy meghátrál, elgondolván, hogy az obstrukció neki magának is árt a közvélemény előtt. Ez lévén a hiedelem, a tárgyalás eleinte nemigen különbözött egy rendes parlamenti tárgyalástól. Gróf Szapáry bevezető beszédében kijelentette, hogy ragaszkodik a bizottságtól elfogadott módosításokhoz. Ezzel megnyugtatta a mérsékelt ellenzéket, s másnap gróf Apponyi tartott egy szép beszédet a javaslat mellett.
Tiszáék azonban s akik velök tartottak, ekkor még nem nyugodtak bele egészen a bizottsági szöveg változatlan elfogadásába. Június 3-án ugyanis gróf Tisza István beszéde nagy szenzációt hozott. Erős támadást intézett gróf Apponyi ellen, mely támadásnak ugyan elsősorban személyes éle volt a mérsékelt ellenzék vezére ellen, de egyúttal arra engedett következtetni, hogy gróf Tisza István - s azok, akik vele tartanak - nem hajlandók behódolni gróf Szapáry ama kijelentésének, hogy ő ragaszkodik a bizottsági szövegezés elfogadásához. Gróf Tisza István elmondotta, hogy apja már tíz évvel előbb sem utasította el az államosítás eszméjét, két évvel ezelőtt pedig már kilátásba helyezte annak megvalósítását. Azután mindinkább gróf Apponyi ellen fordulva, nem tartózkodott kijelenteni, hogy a megyei bizottsági határozatok föllebbezhetését, továbbá a fegyelmi eljárás utolsó fórumát, valamint általában a kormányhatalom korlátozását érintő kérdésekben más a véleménye, mint Apponyinak. Tiltakozott az ellen, mintha a nyilvános szabadságokra vonatkozó változtatásokat Apponyinak és híveinek úgy kellett volna kicsikarni a szabadelvű párttól, hogy tehát itt holmi paktumról lenne szó, mert a többség csak oly indítványokat fogadott el, melyeket maga helyeseknek tartott. A szabadelvű pártnak tehát csak a saját programja irányában vannak kötelezettségei, de nem egy másik párt irányában.
Apponyi nyomban válaszolt a fiatal szónok temperamentumos beszédére: hogy ő soha sem állította, hogy a módosítványokat kicsikarta, de igenis, hogy e vívmányok a kormány és a többség előzékenységénél fogva érettek el s kijelentette, hogy ő és elvbarátai e módosítványokat oly minimumnak tekintik, mely he elejtetnék, kénytelenek volnának a javaslat ellen szavazni.
A többség soraiban nem talált köztetszésre a fiatal Tisza föllépése, legalábbis feleslegesnek tartották az ellentétek kiélezését. Ily értelemben szólt hozzá a dologhoz a Pester Lloyd is, és gr. Tisza István utólag nyilatkozott e lapban, hogy ő csak a maga nevében, nem pártja nevében beszélt, egyébiránt pedig a maga részéről is kész elfogadni a bizottsági szövegezést. Nem ugyanekkor, de később, egy képviselőházi ülésben maga Tisza Kálmán is úgy nyilatkozott, hogy a bizottsági szövegezést elfogadja.
Úgy az előzetes bizottsági tárgyalás, mint Tisza Kálmánnak a pártértekezleten, fiának pedig a nyílt ülésben tartott beszédei kétségen kívül helyezik, hogy eleinte a szabadelvű párt egy részében léteztek bizonyos frondőr hajlamok. A hosszú obstrukciós vita behatóbb megfigyelése azonban azt mutatja, hogy ezek a hajlamok lépésről-lépésre abban a mértékben csitultak el, amelyben a javaslat egészét fenyegető obstrukciós veszedelem mindinkább nyilvánvaló lett. E veszély fölismerése gr. Szapáry erejét is megacélozta s ingadozó párthíveivel szemben egész határozottsággal lépett föl, ami nem is maradt hatás nélkül.
Az általános vita szónokai közül megemlítem még ifj. gr. Andrássy Gyulát. Ez a június 25-i ülésben tartott beszédet, melyen meglátszott a fiatal politikus széleskörű olvasottsága a közigazgatási külföldi szakirodalomban. Andrássy nagy határozottsággal támadta a választási rendszert. "A választott tisztviselők - úgy mondá - kénytelenek koldulni a szavazatokat, nem tudnak parancsolni s ezért nem képesek végrehajtani a törvényeket, úgyhogy a legtöbb törvény papíroson marad." Érdekesen fejtegette egyébiránt, hogy ő is a közigazgatási decentralizáció barátja, de mégis elfogadja a javaslatot, mert abból, amit ő kívánatosnak tart, sok ma még keresztül nem vihető.
Ama huszonhárom év alatt, mely e viták óta elmúlt, gr. Andrássy nézetei tetemes változáson mentek át. Újabb becses értekezése a közigazgatási kérdésről erős nyomait mutatja a nézetek amaz infiltrációjának, mely a koalíciós kormányban a szélsőballal való együttműködése idején ment végbe.
Az obstrukció áradata nőttön nőtt, de a többség soraiban jó ideig még nem adták föl a reményt, hogy a törvényjavaslattal, éspedig még a nyár folytán, végre is keresztülhatolnak. A mérsékelt ellenzék hűségesen kitartott a szabadelvű párt mellett, a kormányelnök pedig nagy önbizalmat mutatott. Július elején még abban bizakodott, hogy július végéig a hosszú javaslat le lesz tárgyalva. Olyan hiedelmeket is lehetett hallani, hogy titkos paktum áll fönn Szapáry és Apponyiék közt, akik pedig mélyebben gondolkozni nem szeretnek - s az ilyenek legtöbben vannak -, azok úgy hitték, hogy a kormányelnöknek van valami titkos haditerve az obstrukció letörésére, melyet egyelőre stratégiai okokból nem árul el.
De időhaladtával mindinkább kitűnt, hogy ily haditerv nem létezik. A július 4-i minisztertanácsban Szilágyi Dezső azt az eszmét vetette föl, hogy ha az általános vita véget ér (ezt egy héten belül biztosra lehetett venni), gróf Szapáry tartson egy nagyobb beszédet, ismertesse meg kimerítően az ún. garanciális törvényjavaslatok tartalmát s azután a részletes vitát halasszák el szeptember közepéig. Szilágyi indítványának rációja az volt, hogy a választóközönség obstrukcióellenes hangulatának megismerése esetleg kiábrándítólag hathat a függetlenségi képviselőkre. Ha pedig ez be nem következnék, ha szeptember 15. után is folytatnák az obstrukciót, akkor a koronától az országgyűlés föloszlatását kellene kérni. De Szilágyi indítványát sem Szapáry, sem a többi miniszterek nem fogadták el. A tapasztalás később megmutatta, hogy Szilágyinak ez a plausibilisnek látszó indítványa sem az obstrukció behódolását, sem annak a választások útján való letörését illető számításaiban nem vált volna be.
Gróf Szapáry tényleg tartott július 9-én záróbeszédet s a választási ügyekben való kúriai bíráskodásról, valamint a közigazgatási bíróságokról szóló törvényjavaslatok benyújtását már pár nap múlva bekövetkezőnek jelentette, sőt most már arra is késznek nyilatkozott, hogy ezek a törvényjavaslatok a megyetörvénnyel együtt terjesztessenek szentesítés alá. De mindez nem használt semmit.
Következett most már a részletes "vita". A függetlenségi párt mindjobban beleélte magát terrorisztikus szerepébe. Minden féktelenséget megengedett magának, de ha a másik oldalról egy szó esett, mely ürügy lehetett a csinált fölháborodásra, akkor hosszú kitörései következtek a valóságban nem létező indignációnak. Egy alkalommal százszor hallott semmiségért hosszas ordítozások közt követelték magának a miniszterelnöknek elnöki rendre utasítását. A jó Péchy Tamás ott ült, mint egy mártír az elnöki székben napról-napra, hétről-hétre s lemondással tűrt és izzadt a hazáért.
A "cím" fölött július 22-én szavaztak. Azután folyt tovább a szóáradat. A többség teljesen tehetetlen volt vele szemben. Szegény Szapárynak nem volt semmi titkos haditerve. Egy ízben kompromisszumot ajánlott, hogy eresszék át a 30 §-ból álló első fejezetet. A többit elhalasztja őszig. Szóba sem álltak vele. Szilágyi előterjesztette a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslatot s tartott hozzá egy nagyobb beszédet. Semmi hatás!
Még Apponyi is tartott július 24-én újból egy nagy beszédet a javaslat mellett. Mindenki tudta, hogy "haza" beszél a valószínűnek tartott választásokra való tekintetből. Ő és pártja célpontja volt a szélsőbal kárörvendő gúnyának, melyet kénytelen volt megadással tűrni, de tanácsosnak látszott ezt a nagy közönség előtt ellensúlyozni.
A függetlenségi párt játszva, kellemes sportként űzte az obstrukciót, melyhez valami nagy tudás és tehetség nem kellett, csak erős adag cinizmus és jó tüdő. Gróf Károlyi Gábor, a fáradhatatlan közbeszóló, kiszámította, hogy az eddigi modorban folytatva 47 esztendeig lehet elhúzni a tárgyalást. Ezt a számítást nevetve kolportálták, pedig alapjában igaz volt.
Végre, nagy sokára a többség is belátta, hogy az obstrukcióval bírni nem lehet. Gróf Szapáry rászánta magát, hogy az első § megszavazása után a többi 280 §-t visszavonja. Ahhoz az első §-hoz még egy másodikat is függesztettek, mely utasítja a minisztériumot egy új törvényjavaslat előterjesztésére. Ezt már a szélsőbal nagy kegyesen áteresztette. Hisz most már befejezett tény volt a kormány és többség kapitulációja.
Aug. 7-én gróf Apponyi jónak látta még egyszer beszélni. A szélsőbal kárörvendő gúnyos közbekiáltásai közt megokolta, hogy ezt az egy §-ra összezsugorított törvényt ő és párthívei miért nem hajlandók megszavazni. Végül még egy szenzáció volt. Gróf Tisza István, mintegy búcsúzóul néhány hatásos szónoki rakétát bocsátott a levegőbe az obstrukció ellen. Felesleges mondanunk, mennyire igaz volt. De Ugron Gábor nem maradt adós. Mérgezett nyíllal lőtt vissza Tisza Istvánra. Fejére olvasta a tízparancsolatból, hogy "tiszteljed atyádat és anyádat", mert - mint mondá - Tisza Kálmán volt az, aki az első obstrukciót szervezte 1872-ben a Deák-párt ellen. Gróf Tisza István rövid viszontválaszában nem tagadta, hogy ami 1872-ben történt, az hiba volt.
*
Ez az egyszakaszos törvényhozási korcs-szülött azokra a protozoákra emlékeztet bennünket, melyek egyetlen sejtből állanak és semmiféle szerveik nincsenek. Fügefalevélnek szánták, mely eltakarja a többség vereségét, de erre ez a takaró kicsiny, a parlamenti szégyenfolt, melyet eltakarnia kellett volna, túlságosan nagy volt. Az állami közigazgatás nagy gondolata nem tisztes parlamenti harcban győzetett le, de belejutott egy posványba. Nem halt meg, de húsz esztendőre elevenen eltemettetett.
Egy meddő őszi ülésszak után, melyben nem a költségvetést - pedig ez most már elég kedvező volt -, hanem egy költségvetési indemnitást is csak nagy kínnal, mennydörgések és villámlások közt tudtak megszavaztatni, gróf Szapáry újévi beszédében még emlegette, hogy az új országgyűlés hivatva lesz a közigazgatási reform keresztülvitelére s nagy dolgot vélt mondani azzal, hogy ennek alapelve már meg van állapítva. Második követelményül jelezte - amit jó lett volna egy évvel előbb fontolóra vennie - a házszabályok módosításának szükségességét.
Az országgyűlés feloszlatásától remélték a helyzet szanálását. A feloszlatás megtörtént, de javulást nem hozott, nem is hozhatott. A feloszlatás bejelentése ismét nagy vihart keltett az ellenzék soraiban és Helfy Ignác, ki régóta az obstrukció halottbejelentőjének címét és rangját arrogálta magának, előre tudatta a többséggel, hogy a jövő országgyűlésen olyan "ellenzéki akciót" - ez volt az obstrukció eufemisztikus neve - fognak indítani, hogy a kormány még vissza fogja kívánni a lefolyt országgyűlést. Helfynek lett igaza, nem a kormánynak, mely a bajoknak az új választások által való megszüntetésére számított.
Mit adhattak a választók a kormánynak? Azt, ami eddig is megvolt, adhattak újra egy tekintélyes többséget. Ennél többet, a munkaképességet csak akkor adhatták volna, ha sikerült volna egészen letörni a függetlenségi pártot a választásoknál. Ámde ilyesmiről józanul még álmodni sem lehetett. Ez nemcsak hogy meg nem történt, de az 1892-i választásokból a szabadelvű párt számban és kapacitásokban gyengülve került ki.
Már az első (február 21-i) ülésen kitűnt, hogy a helyzetnek sarkalatos döntő pontjára, azaz a parlament munkaképességére nézve az országgyűlés föloszlatásának semmi haszna nem volt. Vagy talán haszonnak vegyük azt, hogy a jó, de tehetetlen Péchy Tamás helyett az energikus báró Bánffy Dezsőt ültették az elnöki székbe? A tapasztalás csakhamar megmutatta, hogy a fönnálló házszabály mellett semmiféle elnöki energia nem elég az obstrukció megfékezésére.
A következő húsz év alatt nem akadt kormány, mely kezébe merte volna venni akár a közigazgatási reformot, akár a házszabályok módosítását. Az 1891. évi nagy obstrukciós küzedelemnek a parlamentarizmus kompromittálásán kívül egy eredménye volt: annak apodiktikus beigazolása, hogy 30-40 elszánt ember bármikor bármely kissé terjedelmesebb törvény létrejöttét képes megakadályozni. A következő kormányok mind a kisebbség kegyelméből éltek. Ez ellen nem használt sem Bánffy energiája, sem Széll engedékeny és előzékeny viselkedése. Egy ideig tűrte őket a kisebbség, azután előállt kisebbségi terror és obstrukcióval megbuktatta őket. Valamennyi kormány tudta, hogy a házszabályok átalakítása nélkül nincs menekvés, de cselekedni egy sem mert. Gróf Tisza István 1904-ben először próbálta meg - de vállalkozásának következménye a december 12-i képviselőházi rombolás lett.