Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 14. szám
Mi a végzet: most megláttuk. A trónörökös kezével dobta ki a bombát a kocsijából és urának egy hű szolgáját érte a robbanás. Alig percek múlva azonban a végzet beteljesül. Két pisztolylövés oly biztosan talál, mintha a golyó útja a levegőben, aranyszöveten, roston, véren át meg lett volna róva.
Tíz nappal a trónörökös halála után Hartwig meghal belgrádi követünk karjaiban, abban a percben, mikor igazolta magát, hogy valótlan az, hogy a trónörökös halála estéjén lakoma volt nála.
Mintha, elérkezvén a tettek útjának döntő futásához, Ő maga lépett volna a parancsnoki hídra; megláttuk egyszerre fönséges személyét, amint tragikus gesztussal intézi a dolgok történetét, a rendelkezésnek, a részletek művészi beállításának olyan iskolás tökéletességével, ahogy csak Ő tudja: a végzet.
Ha másból nem, az események epizódszerű, rendezésbeli részleteiből kell megismernünk a végzet intését. Ahogy előbb a bomba felrobban, a trónörökös megmenekül előle; de aztán két revolverlövés dörren el és mind a kettő biztosan halálos: ez úgy magán viseli az előre elvégzettség bélyegét, annyira biztos, hogy azon a szarajevói vasárnap délelőttön a trónörökös halott volt már, mikor a fürdőből kivették és betették a főhercegi bölcsőbe!
De komor arculatja ezután még világosabban rajzolódik ki az ismeretlen köréből. Megmutatta, mi lesz; tíz nappal utána meg is magyarázta, hogy lesz. A hatalmas, kopasz, terebélyes szakállú Hartwig, a szláv gondolatnak - nem a pánszlávizmusnak, hanem az Európát tagadó, saját külön életet élő, fiatal, vad, gyerek, jövőt szomjazó, magát kiélni akaró szláv gondolatnak; a Kelet fogalma szomszédságunkban váratlan formában és öntudatossággal megjelenő új koncepciójának e fanatikusa fölsóhajt és meghal a mi követségünkön. A két levágott áldozat vére gőzölgésénél fűti a végzet a tömegek lelkének azt az állapotát, amely műve végrehajtásához szükséges.
Nem játék ez és szóbeszéd. A végzet létezik; van az eseményeknek irányuk, tendenciájuk, mozgási szándékuk, amelynek fölismerése teszi csak az események sorozatának tudását történelemmé. Mily világosan látják, ugyebár, ilyenkor, amikor a történő dolgok nagyra, korszakalkotóra dagadnak, hogy a véletlent játszatni e dolgok okozójául mily gyerekes, kicsinyes dolog, mennyire lehetetlen e hétköznapi években oly kényelmes gondolkodást, a száraz, józan, egykedvű, véletlen uralmát igaznak elfogadni.
A történelmi materializmus sejtette meg e nagy igazságot, korunk egyik legnagyobb tudományos kérdésének, a történelmi megismerés problémájának nyitját, mikor elvetette a véletlen szerepét az eseményekben és bennük a törvényszerűséget igyekezett kikutatni. Az események e tudományos felfogása azt mondja: nem véletlen az, hogy egy rajongó boszniai szerb lelőtte a trónörököst. Ennek így kellett jönni, a déli nemzetiségek és a szerbek helyzetétől a monarchiában, Bosznia és Horvátország gazdasági és tömegviszonyaiból és a monarchia Szerbiához való gazdasági viszonyából. És nem véletlen, hogy a két országos birodalom fejetlen maradván, az fog történni vele, ami történni fog: ennek okai előreláthatóan íme ezek és ezek voltak. De a történelemnek e tudományos felfogása maga is érzi, hogy híja van; hogy hiába hajszolja az okokat, a legvégsőhöz, a legdöntőbbhöz, a legmagasabbhoz érve egyre, más és más, új és új okokat kell keresnie és végül megáll elfáradva ott: mi lehet az oka annak, hogy birodalmak támadnak és pusztulnak el a romlásnak határozottan látható útjain, és kő és cserje és legelő kecske a világa egykori hatalmas kultúrák helyeinek, míg ahol valaha a barbárok ették a nyershúst, ma új, nagy kultúrák terebélyesednek?!
Mi az oka? Okra okozatról lépve ezt meg nem oldhatjuk. A történelem tán leginkább az a területe az ismereteknek, hol a logikus ész legkevésbé vezet a megoldáshoz s ahol leginkább van szükségünk az egyszeriben való megismerés gondolkozásmódjára. Miért van és miért, hogyan lesz? - erre a kérdésre alig felelhetünk a történelem körülünk való folyását nézve. Csak megérezhetjük, biztos tudással, hogy így van, így lesz, így kell lenni; azzal a tudással, mely nem a logikus megértésen, hanem az egyszeriben való, majdnem azt mondhatnók, misztikus forrású megismerésen alapul.
Ez a tudás éppoly kevéssé része az emberek nagy többségének, mint a másik, a száraz, a logikus. Ki érezte meg a most történtek értelmét? Ki érezte meg a lehanyatlott Ferenc Ferdinánd jelentőségét? Ki vette észre a két országban, mit izent nekünk a harc azon a vasárnapon, hogy a szarajevói golyó a monarchiát találta szíven?
E pillanat megértéséhez egyébként a trónörökös alakjának már előbb való kellő felbecsülése volt szükséges. Aki nem látta Ferenc Ferdinánd egyéniségének sorsszerűségét, nem értheti meg, mit akar velünk a végzet azzal, hogy elütötte. Ferenc Ferdinánd a monarchia lételve volt maga, ahogy a Habsburg-tradícióban, Károlyon, Mária Terézián, Józsefen, Ferencen át, szinte a császárok egyéniségétől függetlenül, a bécsi trónba plántálva élt. Az a tradíció, mely hol öntudatosabban, hol elmosódottabban, egyedül bírta fenntartani ezt a monarchiát, s amely, úgy látjuk, II. Józsefen kívül még egy Habsburgban sem volt ily erős és világos - mert tán soha nem is volt ennyire szükség a segítségére -, mint Ferenc Ferdinándban.
Ez a tradíció tudja, hogy a monarchia semmi egyéb, csak egy nagy tábor, egy határőrvidék. Egy hadsereg, mely meghódított tartományokon uralkodik. Uralkodik bevált uralmi elvek szerint, melyek közül azonban mindig a patriarchális abszolutizmus nézőpontja volt a legdöntőbb. Vigyázni a néptömegek javára; ne nyomják el túlságosan a népet, legyen meg a jómódja, ámbár ne legyen túlságosan okos se; legyen polgárság és ipar, mert az a rebellis urak uraságát fékentartja majd; a paraszt lehetőleg gyarapodjék, a polgár gazdagodjék, az úr törjön le. Egy nagy tartály legyen valamennyi meghódított tartomány, melyből lehetőleg sok és jó katonát és sok adót lehessen meríteni. Ez az uralmi elv, hogy milyen termékeny, azt Belgium és Észak-Olaszország példája mutatja, melyek az osztrák uralomnak köszönhetik, amivé máig lettek.
Ez a tradíció időnként elhomályosult, nem is lehetett teljesen végrehajtani még, s a kevésbé öntudatos császárok alatt, a megalkuvások zavarában időnként el is tűnt. De élt e tradíció palántája és Ferenc Ferdinándban különös növekedésnek eredt volna. Hogy mellette a családi hagyományoknak más irányai, klerikalizmus, cseh-szimpátia és más ilyenek is éltek, hogy e hajlandóságok hibás tervekre indították őt, ezek részlet-tévedések, melyeket az idő tán kiigazított volna. Nagy iránya az ő uralkodói egyéniségének mégis az volt csak, mely a monarchiát összetartotta és naggyá tette, valahányszor volt egy erős, öntudatos császár: a hadsereg és a hadbírák, az egységes birodalmi kormányzás kedvéért letörni minden helyi uralmat, letörni a nemzetek nagy urait, katona- és adóképes jómódhoz segíteni a népet és a polgárságot, amiből aztán olyan kertország támadhat, mint Lombardia és olyan kéményerdő, mint Belgium.
Lehet, tán ez volt a Habsburg-tradíció már elavult, életképtelen a mai világban; a monarchia összetartásához azonban alig lehetséges más. Mindenképpen: Ferenc Ferdinánd egy koncepció, egy öntudat, egy akarás és tradíció volt, a monarchia fennállása elvének megjelenése.
Eltűnése végzetes. És ahogy az udvar körül élők és a magyar világ hatalmasai, mindaz az elemek, melyekre az erős, összefogó habsburgi elv egyre fenyegetőbb elkövetkezése kemény harcot jelentett volna, ahogy e körök gyászolják a trónörököst, ez az alig leplezett lanyhaság a gyászban, ez mutatja csak igazán, milyen jövő felé akarta volna ő vezetni a monarchiát.
Veszteségünk végzetes és a végzet különös komoly pompával, feles ünnepélyességgel rendezte döntő csapását. És hogy a sors irányát mégsem látja meg nálunk senki - ez tartozik csak igazán hozzá végzetességéhez annak, ami mostanában körülöttünk és velünk történik.
...Érezni lehetett már hónapok óta, a nagy balkáni válság alatt, hogy kering körülöttünk, hogy környékez bennünket a végzet. Előbb csak kietlen balkáni csatatereken kódorgott, készülődött, míg eljött hozzánk és megmutatta magát nekünk, a végzet, Európa most következő jövő sorsa és a mi végzetünk. Én találkoztam vele, de akkor nem ismertem föl. Szkutari mellett volt, a Tarabos hegyén. Napijárás magas sziklahegy csúcsán. Bűzlő csatatér, kőből rakott sáncárkok, barlangok, teli a hónapokig tartott háború szomorú élet hulladékainak nyomaival, elhagyott ágyúkkal, kilőtt töltényekkel, bombákkal. S a napban száradó török holttestek. Körül néhány állatbőrbe öltözött montenegrói katona lézeng. Előttünk a fekete nagy tó.
És oda apró lovon feljött egy ősz szakállú, hosszú orosz, félig Apponyi Albert, félig Don Quijote. És ahogy megbarátkoztunk és miközben a halottak közt csipegettünk emlékekért, átlőtt sipkákért, gránátokért, meggörbült bajonettekért, ez az orosz ember ragyogó fantaszta szemekkel beszélt róla, hogy ezen a szürke hegyen, a végtelenségig csupa hasonló kopár, szürke hegy között, amelyek olyanok, mint egy szimbolikusan komor wagneri dekoráció függönyei, itt lehet megérezni Európa sorsát. Hogy e néma, komor, égből függő szürke falak, köztük a fekete tó, a vad, állatbőrökbe öltözött harcosok és az utálatos csatatér, itt távol minden társas műveltségtől, itt kezdődik a Kelet és a Nyugat nagy összecsapása, a szlávság és germánság mérkőzése, nagy görcsös megvonaglása a művelt emberiségnek. Hogy a Végzet szállt le itt, távol a művelt világtól, a nagy szürke kőfalra és áll lesbe reánk...
...Akkor mosolyogtam a fantasztán; most, ha visszagondolok rá, megértem, megérzem, fölfogom, hogy a végzet mutatkozott ott csakugyan nékem... hogy a végzet rajtunk van és hogy szándékát velünk eldöntötte.