Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 14. szám
Ijedezve gondolok rá, siralmas emberi lélek szegény, mint egy elgázolt narancs a nagyvárosi aranyszemétben, drága Hodl Józsi! Csak a jó Isten tudja a dolgokat és számunkra alig van valami, aminek megfejtése volna. A feje nagy volt és szomorú bizony, az alsóbbrendűség hiányosságával, tökéletlenül kikészített és ostobán modellált, bús gyári fej, durva en gros munka, a népes külső városrészek emberműhelyeiből, hangos tenyészudvaraiból, ahol a kéj robotnak virul a gépies szaporodás rengeteg gyümölcsözésével.
Olcsó fej volt, szegény fej volt, korán kopasz, a homlok aránytalan frontjával, mint egy ócska tükör. Számos szürke és rozoga hajszálak, összetömörülve és egészen fönn a feje búbján, mint magányos csokrok, nőttek. És a szemén kívül, szürkés pislantások, az orrán kívül, mint egy banán, az ajkán kívül, amelyet nyitva tartott a szőkés bajusz gyér szálai alatt, a lelkén kívül, mely ki fog bontakozni, valami fanyar kis illata is volt, valami sápadt presztízse az egész alakjának, vasárnapi dicsőségének, elunott szegénységének, amint kiöltözött, bús péklegény, s némi világos nyakkendőt kötött. Agyonsülve a kenyérkemencék előtt, a pékpincék mélyén, éjjeli robotban, megpörkölt szőrzetével a meztelen mellén, amint a parázsból rubintfények érték, már rég nem dolgozott, de bizony nem dolgozott s csak sétált, mint egy Esterházy, nyugodtan és lapos léptekkel utca hosszat az estéli világosságban, elveszve a tarka szoknyák hullámzása között, hazatérő nők nyakszirtjei mögött, friss cselédleányok ténfergése mentén, mint egy csüggedt zászló a szélben.
Holott olykor felbuzdult a fényben s mámoros képzelete egyéni világosságot gyújtott elunott élete éjszakáján. Ilyenkor veszélyes vágyai ébredtek, régi s lappangó kísértések mint gonosz virágok a lelke mélyén kihajtottak. Amint elvonult a térben, a világos kirakatok mentén, a lámpák alatt, a tömegben, a szagokban és a fényben, rettenetes öntudatokra eszmélt a mozik világos portáljai s patetikus plakátjai előtt. Valami titkos és kegyetlen sóvárgás gyötörte. S így jött az estében eltikkadva, kábult és üres fejjel, éppen, amiért így tele volt mindennel, szegény emberi pária.
- Ha nincs a pékné - motyogta és utolsó állomására gondolt, a Zerge utcai híres sütödében.
Csak rövid és primitív hangulatai voltak keserű szájízben. Ahogyan az ember csak éppen mond valamit, röpködő, homályos sóhajokban. Aztán el is akadt minden gondolata. Semmi se volt olyan fontos különben, hogy valami kiválót gondolhatott volna és másrészt olyan sivár és reménytelen volt minden, hogy akármit gondoljon, a nyomorát nem éri föl vele. Így van ez a lét keserű alján, hogy minden mellékes voltaképpen.
- A pékné! - ismételte mégis, végképp tanácstalan. - Most nincs helyem - fűzte tovább -, és nem is lesz - gondolta megadással.
De nem ám. Nem volt hely, csakugyan nem. Az égen sem volt hely, ahogy tele voltak rakva májusi csillagzással, mintha tavaly óta új csillagok születtek volna. Egyáltalán nem volt hely sehol. Fönn az ég és lenn a föld, az egész világ, hegyek, folyók és tengerek túlzsúfoltnak rémlettek e vergődő és elunott agy fantazmagóriában, mely a maga színeit és képeit a tömött munkástanyák és párolgó hónapos ágyak vízióin melengette s leborult, mint az áldozat, a nyomora előtt. Drága, finom, csengő szavak hiányát is érezhette, melyek a disztingvált nyomorgót megbékéltetik, ahogy Lamartine mondja, a költészet e legnagyobb zenésze. Minimális szóbősége, benső berendezkedésének siralmas semmiségét csengte vissza a szegényes érzéshálózat kultiválatlan húrjain.
- Nincs is mit akarni - gondolta, amint éppen átjött az utcán -, nincs és nincs -, és igaza volt. Az ember úgy születik, nyilván, ahogy elvetik a magját. Nagy nyomorok és nagy ínségek élnek tovább olthatatlan emberi vezérképviseletekben és ezek törhetetlen cölöpök és erős fundamentumok, amelyekre minden egyéb épül a világon. A feje fölött, egy nagy szürke bérház nyitott ablakain át, némi zongorázást hallott és szeretettel, de szórakozottan követte egy szellemtelen keringő röpködő hangjait, elvesző, béna ritmusát a térben. Egy női arcot is látott valahol odafönn, az emeletek sötétjéből válva ki ocsmányan, vonzón és fehéren. de az óra megkondult a terézvárosi templom tornyán. És Hodl Józsi ment tovább.
Amint betért a Spanga kávéházba, ahol facér péklegények e földi balsorsukat némi kártya és biliárdjátékkal javítgatták, már füstben rekedt minden s a megaludt tükrökön túl, mint ócska tejfelületek, a törpe fal mentén, sűrű makulákkal, kiemelkedőn ült a kassza márványlapja előtt, dús pléhkanalak és torz cukorkockák között, Marosi Lóri, a kasszírnő. A füstök ködfátyolán át vöröses szélű szeme világított, a tekintet zord közönyével, amint a maga robotjához szokott. Az arca halovány volt, mintegy hervatag tejekkel fröccsent és némi kéklő árnyalatokkal, amit az érhálózat irizált a roskatag bőrfelületre. A szája megkent és elvirult, a mesterséges pír rikító ellentétével a sárgás fogak és tág orrcimpák között, melyek az elmerült orrcsont híján, magát az orrot alkották, kizárólagos szélességben. Az elmosott blúz alatt, aránytalan térfoglalatban, dús keble virult s valami különös jellegzetességet kölcsönzött e női személynek, valami moziplakátszerűséget a figura túlzott formáival. És a homloka eltűnt a fekete hajkorona alatt, mely vastag fürtjeit lenyomta egészen a szemöldökökig.
- Jó estét - mondotta Józsi, lágyan közeledve. És az emelvényhez dörgölődzött, kétes graciozitással.
- Feldönti a kasszát - szólott Lóri egykedvűen és csak rakosgatta a cukrait.
Mégis, hirtelen, a szemök összenézett.
- Mi baj van? - kérdezte a hölgy.
- Semmi - felelte a nyakkendőjén babrálva -, semmi. Miért hogy azt kérdezi, mi baj van, amikor nincsen semmi baj. Mintha mindig azt hinné, hogy valami bajnak kell lenni.
- Hát persze, hogy azt hiszem - pörölt a nő meggyőződéssel -, amikor csak lézeng és nem csinál semmit. Ebből lesz a baj - tette hozzá telített hangsúlyozással, mintha valami jóízű dolgon nyalánkodva.
De az ember kitért a célzások elől és unottan a vállát vonogatta.
- Hát ennek is vége lesz, ennek a rossz állapotnak - magyarázgatta. - Lássa, hányan vannak itt facérok és nemcsak itt vannak, a Dungl is tele van velök. Nemhogy a bér rossz, még azt sem mondom, de a munka kevés ilyenkor és a mesterek se fűtenek hiába. Még azoknak jó, akik kártyáznak vagy biliárdoznak. Van olyan, aki a maga két koronáját is megnyeri egy nap. Csak én unom el magamat. Halálra elunom magamat, mint a kiszáradt kút nálunk odahaza, tudja.
- Tudom - mondta a nő.
- Dehogy tudja - felelt szelíden és a szürke szeme tágra nyílt. A torz fejét két kézre fogva, gyér hajbokrait gyötörgette és nyirkos homloka elborult.
- Maga nem tudja, hogy nyom engem minden - mondotta elernyedve -, az élet, minden, hogy nyom engem. Egész Pest mintha a csigolyámon ülne, olyan nehéz a fejem. Az este, az utcák, a lámpák, a sok villamos és a sok ember, mintha mind rajtam gázolna - egész Pest! Az imént is, mintha homlokon csaptak volna valami rézkoronggal, amint harangoztak a Terézvárosban. Végre valami műveltsége is van az embernek, ha már más nincs, hát nem igaz? Az utolsó helyemen a könyvet is én vezettem, a leveleket is én írtam a nagy malmokba, s ha nincs a pékné, még ma is ott vagyok a jó helyemen, tudja.
- Ha nincs a pékné, haj bizony a pékné! - ismételgette Lóri, alattomos inszinuációkkal. - A pékné bizony, az volt a baj, ugye? Valami nagy fene lisztes tyúk, ugye? - kérdezte vörösen pislogatva.
- Valami nagy fene lisztes tyúk? - hebegte utána tájékozatlanul.
- Hát persze! A pékné! Nem érti?
- Nem.
- Mi volt vele? No, mondja! - nógatta a leány a fejét előrehajtva. És az orrát is fintorgatta mintegy képzelt illatokhoz.
- Hát nem mondja? - kérdezte, hogy az ember nem felelt.
- Mit mondjak? - szólalt meg végre.
- Mi volt vele? A péknével? - kérdezte felpezsdülve.
- Semmi se volt.
- Nem ám! Képzelem!
És szakavatott fölénnyel rázta a fejét.
S hogy éppen egy pincér pattant elébe, némi kanalak után nyúlván s a tálcákat prezentálva, néhány kockacukrot csapott le oda, a csorba csészék mellé.
- Képzelem - ismételte felbiggyedt ajakkal.
- Semmit se képzelhet - mondta Hodl -, ki sem találhatja, ami a péknét illeti, hiába okos lány, mégis ki sem találhatja!...
- Nem ám! Amilyen nehéz kitalálni!
- Nehéz - felelte hirtelen elbúsultan, a hangjának oly sajátos csengésével, hogy a hölgy meglepetten nézett reá. S amint távolodott, vagy eltántorgott inkább, amint elmaradt egy pillanatra valamelyik szomszéd asztalnál valamelyik társa mellett, akitől egy cigarettát kért, s amint rágyújtott s a gyufa lángján szinte eltorzult arca megjelent, oly különös, oly szokatlan volt, a lerongyollott élet s az olthatatlan áhítozás minden nyomorába fürösztött, amint még mindig a felkavart víziót követte, a pékné látását, szédüldözve! A megrándult ajkát látta Lóri, a gyér bajuszt a száj fölött, melyet leperzselt a vágy, a nagy sárga orrát, oh, főleg ezt, a nagy sárga orrát, eleven banán, kinyúlva és vonaglón egy egész nagy világ fölött, hallatlan íveléssel, lehetetlen örömök után.
Megejtve, valami furcsa kíváncsiságot érzett, valami különös vonzódás ébredését e kábult péklegény iránt és elfásult képzelete hirtelen a maga javára számlálgatta e rejtélyes indulatok kétségbeesett erejét. És mindjobban elmerülve és elsodortan az ösztönei sugallatán, valami kedvesebb és tetszetősebb képre ébredt, valami homályos vízióra maga is, amint lassanként kilendült az élete silányságából, a pléhkanalak és csorba cukrok mellől, a kis kávéház kihűlt füstjéből és megpörkölődött bűzeiből, bizsergő hetéra! Még nézte az embert, mosolyogva már, a dús keble pihegésével és a vöröses szélű szeme fénylett. A szépsége részleteit, álpresztízsét e lezüllöttségben, a rikító nyakkendőjét, egész vonagló fiatalságát valami titkos sóvárgás dicsőségében, most figyelte meg először s most formálta át magának izgató tulajdonokra, mint ahogy a nő szokta ezt, ha valakit megkívánt. De nem árult el egy hangot, sőt érzéketlen visszasüppedt a bús üzem unalmába, a füstökbe a tükrök alján, miközben Hodl ismét visszakerült hozzá és hanyagul az emelvényhez dőlt. Előttük az asztaloknál filléres kártya járta, az időnként vitás hangok keserű baritonjaival. Nagy, sápadt kezek, a körmök gyászszegélyével, aggódva a kártyát szorongatták. Olykor, egy-egy hevesebb kijátszásra, a partik végén, a lecsapott öklök súlya alatt, egy asztal dörgött a diadalban. És távolabb, makacs egyformasággal, meg-megkoppant egy-egy biliárdgolyó.
- Milyen furcsa szaga van magának - mondotta Lóri az ember válla fölött.
- Egy kevés parfőm - felelte a zsebkendője után nyúlva -, néhány csöpp, ami még volt.
És hirtelen felderülve:
- Maga jó volna nekem, Lóri - mondotta röhögve és a lány kezét kereste. - Különösen, amiért így lézengek, volna maga nagyon jó nekem. Én is magának, persze. Várnám, amikor hazamegy éjjel és elkísérném a sötét utcán. Maga nagyon jó volna nekem, Lóri.
- Mint a pékné, mi? - morogta.
S hogy az ember nem felelt:
- Mint a pékné, hallja?! - ismételgette.
- Ne beszéljünk, kérem, a péknéről, nagyon kérem - felelte csendesen. - Hagyjuk a péknét... mire is való az? Nincs is értelme, kérem.
Még várt egy percig, aztán minden átmenet nélkül, egyszerűen:
- Még nem is vacsoráztam - mondta.
- Kávét? Akar?
- Hm - dünnyögte elhárítólag.
- Egy kis hideg húst! No, nézze! Milyen jó, hogy megmaradt ebédről...
A márványlap alól egy tányért vett elő. Egy izzadt hússzelet pihent benne, a megaludt mártásban.
Az örömtől az ember megrázkódott. Mohón egy zsemlyét csent magának s a tányérnak jött, nyitott szájjal. Egész nyomorult emberi sorsa e dús falatnak szegeződött.
- Kinek hagyta meg ezt a cica? - kérdezte negédesen, a kitartott szerető elkényeztetettségével.
- Neked, apám - felelte, e hangnembe vágva és vaskos emlőjével elterpeszkedve a márványlapon, csöndesen elnézte, amint a zsebkése hegyéről a szájába kapkodta a szapora falatokat s nagyokat nyelt jóízűen.
- Így van ez - mondta közben -, így van ez. - S a mártást lapátolta egy zsemlyedarabbal.
Aztán, hirtelen, felnézett a leányra, jóllakottan, mint egy párduc. Egy pohár sört is kapott és akkor is csak nézte, ivás közben, a pohár fölött, meredő tekintettel. Ott volt előtte Lóri, egészen közel, a szemével a szemében. A kifent szája virult az arc vizes színében, az erektől kéklő árnyalatokkal. Az orra, elszélesedve a tárt cimpák izgalmában, majdnem az egész száj vonalát követte és apró sárgás fogai látszottak valami öntudatlan harapásra készen. S a lesüppedt haj, majdnem a szemöldök ívéig, mindent beárnyékolt sötéten. Marcona fej volt e percben, a maga tömör és széthulló vonásaival, megsebzett fiatalságával, amint végképp abszorbeálva, valami önfeledt tűnődésnek engedte át magát.
- Hát nem bánom, várjon meg - szólott hirtelen feleszmélve. - Éjfélkor vége lesz. Bezárunk. S mondani is akarok valamit.
Az ember intett. S egy utolsót seperve a tányérban s egy utolsót hörpintve a pohárból:
- Úri nap volt - szólott lelkesülten.
És eljött a kasszától, békén betelve minden jóval, egy percig még a biliárdozókat nézte és egy hetyke szivarral a szája szélén kifordult a küszöbre, szétnézett, megindult.
Odakünn, őrködő fényeivel, a távoli villamgöbök lilaszín sorozatával, mint egy nagy ravatal ragyogott az este, a ritka járókelők árnyékszerű tovasiklásával a kihalt utcák céltalanságán. A körút sarkán, hirtelen, egy-egy rajongó leány tűnt fel, mint az őrszem, s rögtön vissza is kotródott a sötét mellékutcán. Egy-egy villamos gurult a gyér utasok merevségével, a sárga fényekben és frenetikus csilingeléssel az alvó házak sorfala között. És a terézvárosi templom tornya, az óralap méla szemével valami meredező kimérának tűnt, amint súlyos tömegével elveszve a homályban, mozdulatlanul bőgte ki magából a tízórai harangkongást.
Ment tovább, megbékülten, a szivarját szítta kifeszült mellel, dacosan, mint egy úr, s közönnyel engedte át magát az esti séta hangulatának. A teli gyomor s a sör utóíze a füsttel keverődvén, csöndes megelégedettséggel fűtötte át homályos érzéshálózatát, és nyers, élnivágyása a néptelen utcán, az útszéli leánycsapatban, némi távoli fényekben, sőt egy-egy autókürt hangjában is örömöket talált. Szimatolva, a sötét kapualjak szorongó szerelmeseit vizsgálta, tömör szakácsnékat és ájult kis bakákat a homályban, majd egy-egy világos ablakon akadt meg kalandos tekintete, ahol a lebocsátott függönyfelületre fantasztikus árnyképek vetődtek. És mégis, hirtelen, egy sóhaja szállt, a fejét lehorgasztotta. S a saját lépteit figyelgetve már, szegény elnyűtt lábait a járdán, izzó búvárgatással holmi pénztárcákat kutatott, elkallódott ékszereket keresgélt az utcák szemetében. Más fölnéz, ő lebámult - más! Miért hivatkozni boldogabb lelkek nosztalgiáira, mikor ez is, szegény, csak élt, ahogy tudott, magányos ember, aki ment, hogy betöltse a sorsát, bús szürke legény, akire milliárd csillag ragyogott felülről, miközben hirtelen feldühödve, egy üres gyufaskatulyát rúgott fel a járdán és rugdosta utca hosszat maga előtt, az út széléig, ahol unottan eltaposta végül.
Most már nem volt hátra más, mint megvárni Marosi Lórit, a kis kávéház küszöbénél s elmenni vele hazáig, vagy azontúl, ki tudja! Holott alig vonzódott már. A vágy elhűlt. A Lóri képe csendesen kialudt a szívében, mintha azt is eltaposta volna azzal a szemét kis dobozzal. Estéli emlékei sorra eltünedeztek, s amint a szivarja végét is elhajította s a körömnyi maradék, még egyre parázslón, csak fénylett mögötte két kőkocka közt, mintha távoli partok tűnő tüze lett volna, amelyhez semmi köze többé. Ellágyulva és felzaklatva régi dolgai gyötörték e bús jelen nyomorába fúlva, a régi sütödék boszorkánypincéje, az utolsó állomás kenyérkemencéje, a tűznyílás parázsrózsái, melyeknek meghajlott gerinccel a meztelen vállát szegezte, nagy fejét elkopaszodva, a banán orrát a melegtől megpörkölten - s mi minden még, ami e múltakból felmerült előtte! A világos péküzlet odafönn a Zerge utca sarkán, a sárgás zsemlyék, mint a narancsok, a kiszolgáló kisasszonyok fehérben s valaki még fehérebben, kivirultan, isteniesen, a két fiatal karjának imádandó tündöklésében, amint a pénztárban ült, mint egy királynő s olykor rámosolygott, csak a szeme játékával, az ajkát bevonva titkon úgy mosolygott, amikor a friss kenyereket hordva föl elébe, megjelent meztelen mellel a fal tövében, mint egy tűzisten, kigyúlva! A pékné, aki nézte, uram isten, s akihez e robotban, lehajtott fejjel, alighogy felpillantani mert, szikár rabszolga a kenyerei terhével, a tűztől bronzszínű karjain! Mindaz, ami elmúlt, ami élt mögötte, tikkasztó alkonyatok, friss kenyérszag s két női szem, amint végigsiklik rajta s felperzseli a bőrét, a titkok édes tekintetével, múlt éjszakák és múlt vasárnapok, amint holtrafáradtan leste órák hosszat egy röpke szó, egy hitvány fejbólintás gyönyöréért, egy szaváért, mely oly ritkán, ha megcsendült, az elfulladt vágy s a kívánság olthatatlan kínja, mind a szívébe markolt, mind, amint elkábultan és szédüldözve már, egy falnak dőlt és röhögött:
- A pékné!
Hát igen, ott volt előtte, hogyne, a pékné, a túlsó sarkon a Király Színház kapui előtt. A pékné, amint élt s virult, ígért és hazudott, a pékné, atyám, a kék szemével, a bevont ajkával, a keblének két ezüst almájával, a pékné üdén és omlatag fehérben, a hattyúprémek fejedelemségében, ott vonult el a tömegben, s a szőke feje ragyogott az estében! Elhűlve nézte, mozdulatlanul, s magába szítta, mint a fényt. A tumultusból kiválasztotta, kiemelte, mint egy bálványt, csak őt látta, csak őt követte, visszafojtott lélegzettel, a falnak tapadva, hogy meg ne zavarja, hogy el ne tűnjön s mereven a nyakát kinyújtotta utána, mint a ló, holtra szomjadtan, az egész nyakát, megnyúlva a térben, a torz feje vonaglásával. Oh, dehogy is tűnt el, sőt, enyhén megállott, fiatal, elbűvölő fiatal jelenség, viruló kis polgárasszony a prémjeibe burkoltan s a szoknyáját megemelve a zománcos pikkely csillogásával, a pazar ruháját két apró lába fölött, melyek leányos kecsességgel, félénken, egymáshoz szorultak, mintegy szokatlanul és gene-ben a kövön. És nyugtalan elnézett a feltorlódott kocsisoron, amint mögötte s körülötte, a Király Színház kapuján, kitódult a tömeg, a kalapok, ruhák, meztelen vállak, kihevült arcok s meglazult hajfürtök százféle formáiban, röpködő női tarsolyok és színházi látcsövek keverékében, színes tolongás az éjnek lendülten, betelt örömök hullámzásával.
Kocsit várt, keresett, olykor szólítgatott is, de a hangja alig hallatszott a térben, magányos madársipongás szopránja, kis üde női szó, ami elveszett. És intett is a gyönyörű karjával, mint az opál fényrezgése az éjben, amint kibújt és kinyúlott a prémtömegek, a bő ujjak alól, az eleven hús üdeségével. Még nézte onnan, a fal tövéből, elfúlva és roskadozva, s aztán, hirtelen, áttántorgott hozzá, levett kalappal, drága ember és megállott előtte meggörbülten. A pékné volt, igen, a pékné, így közelről is, isteni Rausch Mária asszony, tavaszi Mária, mindössze még fehérebben, még vonzóbban, még kedvesebben, az ékszerei szikrázásával a prémjei fölött, mint egy királyi ágyastárs, derűs, világos, ragyogó, a szőke hajak koronájával. Mit mondjon?... Remegő ajka, egy-egy csöndes szó megformálására vonaglott, az orra megnyúlt - de hát mit mondjon? Mégis, valamit hebegett, valami választ is várt. De a kék szemek megriadva nézték, miközben kis nyugtalan mozdulatokkal az erszényében keresgélt.
- Hozzon egy kocsit - vetette oda végre, az ajka hegyéről, könnyedén.
Akkor lassan, forrón megemelte a fejét, szédülten felnézett reá, a szürke szeme mámorával az asszony arcán elmerült.
- Józsi! - szólott meglepetten, ahogy megismerte -, no lám, maga az, Hódl Józsi, milyen furcsa!
És nevetett. S egy pillanat alatt, rögtön, finom kis lénye minden jóságát kitárta, elbűvölően kedves tekintetekben. Valami kimondhatatlan báj lebegte körül, rendkívüli szívélyesség az egész alakját, üde illatokban. De már intett is újra, s már kocsija is akadt akkor, már fel is lépett a hágcsón, és a szoknyája felszökött a lábán, csillogón felszökött magasra, fehér selyemharisnyás tömör formákon, melyek áttetszőn, a hús színével világítottak.
- Oh! - hebegte megtántorodva, a kinyúlt orrával lebegő illatok után. Még itt volt minden körülötte, holott már elgurult a kocsi, még itt volt minden, mint ahogy álomból ébredve érzi még az ember a hatások intenzivitását. Négy kerék zörgött messze, a kocsi lámpása mint elkallódott csillag, elúszott a mélyben.
Akkor feleszmélt, megindult, a falak mentén, hangtalan lépésekkel, tragikus csendben, mint az árny. És izzó kis darabokban, részletező gyönyörűséggel a Rausch Mária képét idézgette, elfúló lélegzettel, időn és téren kívül, az egész lelke e selyemharisnyás lábszáron vonaglott, mint szélben a rongy valami rúdon. Elment, elmúlt, nem is bánta, amint a kép még egyre minden csepp vérét átfűtötte az emlék lázas párájával. És olykor, mint a vad, felhorkant az örömtől. Mint rendszerint a gyönge lények, rettenetes energiákat érzett. Kiválva az életéből, a nyomorából, az utcák sarából, felfrissülve és felüdülten, idegen álmokban lendült, az olthatatlan vágy fantasztikus szárnycsapásán. Zord és durva szavakat harapdált kínzó elkívánkozásban a nő fátylai és selyemrongyai után. És a húsának dőlt, mint egy hegyoromról a mélybe. Régi epekedések mérge, fülledt éjjelek vakmerő reménye, mikor meglapulva az ablaka alatt valami titkos jelekre várt, a rossz gyönyör, amit fiktív egyesülésekben kiváltott e gyötrelmekből, minden, amit akart, keresett, marcangolt, minden vétke s minden érzéki keserve, az egész lelke sebektől felfakadtan, az egész teste megborzongva, íme e régi kísértésnek szédült, felzaklatva s agyoncsigázva ez álomszerű találkozáson, e váratlan föltündöklésen, hősi péklegény, amint megpillantotta, mint egy nagy, hajlékony nőstényhattyút az éjben.
- Meghalok - lihegte.
És elfúlva, megállott, várt, a helyzetet, viszonyokat, az esélyeket latolgatta, a szerencséjét méregette, a sanszait! Elborult aggyal a reményeit sajtolgatta, mint nagyszerű gyümölcsöket. Mit várhatott, mit remélhetett, letört s elkúszó féreg e tündéri nő selyemtopánjai előtt, az utca szemetében? És mégis! Üres élete, a tétlenség s az elunottság minden hatalmával, a betöltetlen idő minden pazarságával, e nő bírását magába szítta, s elnyúló tervezgetése végén úgy látta, bírja már. Csak a tökéletes nyomorgók s a fantasztikusan gazdagok tudják ily törhetetlenül magukhoz váltani a vágyaik aranyígéretét. Emitt az eszközök pazarsága mindent felhajt, mindent megvalósít; amott a szertehullott energiák, a felhasználatlan akarat és a vergődő elhatározás hirtelen egy csomóba gyűjti, egyetlenegy merev és végzetes eltökélésbe a vágy kísértő fixa ideáját. A gyöngék, a henyélők, a lézengők, a kimerültek, az elfáradtak nagyszerű revánsa ez, egyetlenegy pillanat titán-ünnepében. Akik évekig henyéltek két izmos kar izzadt himbálásával, akik gyáván elsompolyogtak egynémely vaskosabb bőrönd mellől, semhogy felvigyék egy emeletre, olykor egy lázas óra munkájában, hány perc freneziájában, dulakodásban s öldöklésben túltesznek Napóleonon.
A jövője fényén Hódl Józsi hirtelen kigyulladt, elapadt lelke fellángolásával. A tűz égette belülről s szürkés szeme csillogón, még egyre a pékné vízióját rakosgatta össze, sugárzó lényének, imádandó nőiességének izzó reliefjébe. Rausch Mária - suttogta e név gyönyörével az ajkán, a nyitott szája vonaglásával, amint ez elbűvölő részletek és benyomások egy egységesebb képbe tömörültek. A pékné?! Hogyan?! És elveszve és agyongyötörve e töprengésben, az emlékei zűrzavarával, hogy a megértését segítse, fogyatékos képzelete mindössze annyit sejtett, hogy e ragyogó női jelenségben, a prémjeiben, a gyöngyeiben, a dús haja szabad lobogásában, imhol a pékné elveszett. Vagy feltámadt, mindegy, de ez nem az többé, aki volt, szerény kis polgári asszony a Zerge utcai sütöde liszt és kovászillatában, a friss kenyerek és üde zsemlyék között, a torták üveges fénye és a sütemények apró kis habtornyai előtt, amint nyájas szavakkal ajánlgatta mindezt s elperdült a pénztár fiókjához egy szál fehér ruhában, a kivágott blúz áttetsző batisztjával, rózsaszínű bőrfelületeken, az egész alakja kéjes ringásával, ami szerelmi képzeteket keltett. A szemek kék világa is maróbbá lett azóta, mintegy mélyebb tüzek ébredésével, apró villámló fénylésekkel a tekintet legalján, imhol elbűvölő, minden gyönyörre nyílt szemek, amelyeket egy intenzívebb élet, remegő örömök s nyílt epedések, valami finom érzéki kultúra gyújtott ki a lappangó mámor dicsőségével. Tájékozatlan péklegény szegény, mit tudta ő! Naiv bírálgatása, bizonytalan megfigyelései, egybeszűrten múltakkal s jelennel, mintegy a kutatása eszközéül, csak ingadozva hozták elő, mint egy rossz s homályos képlevonat, e mennyei nő szent hivatását földi szerelmekben. Elbódulva pillantotta meg benne nagy és fojtó éjjelek nagyszerű fehér kancáját, a kibontott hajak szőke sörényével, lobogva a gyönyörben! Óh, kétségkívül valami szerelmi atmoszféra lebegte körül tündöklő homlokát a gyémántos ezüstkarikával, az egész alakját illatos vizekbe fürösztötten s ragyogó elegancián túl, mint egy jeles tábornok a harcvonal mögött, jó mélyen valami klub-zsöllyében s kéklő szivarfüst mögül, diszkréten felmerült a szerelmi mecénás sziluettje, távoli mosolygással.
- Valami nagy úr - dadogta megriadt alázatossággal -, valami nagy úr, aki kitartja - fűzte tovább, s a homlokát törülgetve tovatántorgott, elsöpörten.
Az éjszaka mintegy elmerült a csendben. A kihalt utca kongott körülötte. Az ég tele volt rakva a csillagokkal. S a gázlámpák merev rúdján, a portól szőke üvegkalitkákban alig pislogott a láng. Rég ismert utcákon útját keresve, eltikkadva. A járda kinyúlt előtte üresen, a nappali élet letűnt tumultusával, elnyomorodott gyalogosok siralmas trotoárja, otromba kőkockák végtelen sakktáblája, ezernyi lábak egymásba taposott nyomával, szegény, nehéz, fájós lábak kihűlt és megdermedt kínjával az elkopott szürkeségükön.
- Valami nagy úr - röhögte, hirtelen nekigyürkőzve, amint váltakozó érzéshulláma némi lázongást kevert ösztönszerű meghunyászkodásába, drága Hodl Józsi! De vajon honnan került elő, micsoda távoli udvarok mélyéről, ismeretlen szülőknek nyomortól s italtól átfűtött rubintos véréből, hogy ily mohón nekirugaszkodott holmi elérhetetlen lidércnek, s falta magába ruhástul, gyémántostul, udvarlóstul, a beváltott szerelmek üres diadalmasságával, mint egy párduc, ha egy szalmazsákot nyelne le. A kopasz feje mintegy elkallódott a térben, a felesleges gömb hívságával. Az orra kinyúlt, sárgás banán, mint az élvek horga, meggörbülten. Még egyre kutatott, keresett, töprengett s azt mondta: mindenkié! Valami homályos jogérzete támadt ősrégi ösztönök egyenrangúságán. Aki bírja, marja. Mindenkié! Az enyém is - miért ne? S már szórta elébe az energiája kincseit, hősi zsákmányolásokból. Rablóösztönök kísértették, elfulladt s vaskos kavargással, mint a forrásnak indult szurok, a kazán mélyén, megpuffadtan. S a karját kitárta, nekilendülten.
Már ekkor, az utca végéről Lóri intett, várta, hívta a rikító ellentét rémképével. Plakátalakját, a keble duzzadt dinnyéivel, némi sárgás fény érte a küszöbről, ahol éppen az üvegajtót reteszelték be, a rozsdás zárak nyikorgásával. A bevégzett munka s a csukott bolt melankóliája mintegy végigöntötte a romlott tejek s maradék kávék színeivel, a csorba csészék, pléhkanalak, kihűlt füst és emberszag kísértésével, s elnyűtten a haját igazgatta, amint vaskosan az arcába omlott. És hirtelen, az utca homályában, az orra s ajka elmosódott az arc horpadt elevenjén. S csak vörhenyes szélű szeme világított, mint két színes s kemény ércdarab véres karikákban, a hajakkal bekent homloka alatt.
- Hol maradt ilyen soká? - kérdezte elunottan.
- Sehol - felelte.
De amint rábámult s megindult mellette, amint érezte maga mellett s roskatag csípője menetközben olykor súrlódva az övéhez ért, szegény emberi szív logikátlansága, egyben vonzódott s rémüldözött is. A nagy fényen innen, ami elragadta, mint az őrtorony a szemhatár legvégén, még itt volt ez éjjel óceánja, amit átúsznia kellett. De a kényszer ingerelte, a siralmas lekötöttség, és szinte elbődült a zűrzavaros vágyai marcangoló iróniáján.
- De hát mi lelte? - kérdezte Lóri.
Nem is hallotta a hangját, pillanatról-pillanatra eltökéltebben, hogy rögtön felrúgja s hogy magához is ölelje rögtön. S hirtelen kitört, a maga humbug-presztízsével, fölényesen, hogy megbolygassa.
- Láttam a péknét! - szólt kihívón, a túláradt lelke remegésével.
De nem volt hatása. A munka végén, üzlet után s hazamenőben, őt magát is, bús kasszírnő, felszabadult reflexiók gyötörték s ő is elmerült, meghajszolt nőstény, az életének istálló-nyomorába.
- A péknét? - kérdezte egy hangos ásításban. S már alig emlékezett.
Az ember is megenyhült, rögtön. A Lóri hangján, az unalmán, az ásítása szabályos decrescendo fuvallatán minden hetykesége megtört, s úgy olvadt be e hatásokba, puhán, mint a vajba. S már csak a bánatát hajtogatta, kapirgatta, szegzett vitorlák vonaglásával, az emlékei gyászos vizén.
- A pékné, az ám, no lássa, nincs mit titkolni rajta, ha már elmondom, lássa! Maga a pék behalt mellette, a gazda! olyan bolondja volt. Az egész környék, aki tőle hordta a süteményt, aki csak bejött, mind imádta. Nekem mi dolgom volt vele? A béremet adta hetenként. "Itt van, Hodl", mondta. Olykor velem íratott a malomba, lisztért. Olykor az üzleti könyvbe is velem íratott. Sokszor megbámult, nevetett - rám nevetett, mikor a friss kenyeret hordtam föl a pincéből, vörösre izzadva és félig meztelenül, amint a pék már szokta - rám nevetett! De egyszer, este, amint hazajött az üzletbe, felemelte a hosszú fekete fátylakat az arcán s azt mondta: "Maga veszettül néz engem, Hodl!" Erre, micsoda? mit mondjak? Rögtön elfakadtam bőgve, mint a borjú, holott nagy szál ember vagyok, még a könnyemet nem láttam. "Jobb, ha elmegy, mondta, ha tüstént elmegy." Azóta elmentem. Azóta az üzletet is eladta s nem láttam többet.
- Ez egy regény - szólott Lóri.
- Ez az én életem - felelte a hangjának oly sajátos, oly lerongyollott mélységével, hogy a leány akaratlanul hozzásimult s átfogta a karját.
- Nagy buta állat - szólott vigyorgón -, az a maga élete, hogy az ilyen lusta buta kutyát, lesaralják, letapossák. Mért nem mozdul? Én mondjam meg magának, mi minden van ezen a világon!
- Semmi sincsen.
- Nekem mondja? Csak egy kis hotelben voltam például, például, nem is Pesten, csak Szegeden, egy kis hotelben, s hogy megéltem, hogy kerestem! Zágrábban is a "Zöld Császár"-ban, hogy kerestem!
- Nőnek az más - mondta szakértelemmel.
- Férfinek könnyebb - duruzsolta.
- De hát mi az ördögöt csináljak? - kérdezte kétségbeesetten. - Olyan szédült vagyok. Már nem is tudom, mi van, mi lesz. Már mennék is fejjel a falnak. Már lopnék is, mint más, mint a gazdag, csak volna honnan, már le is ütnék valakit egy sötét utcasarkon.
Oly puhán hebegte ezt, majdnem gyöngéden, a vergődő energiái oly bánatos lagymatagságával, hogy Lóri felnevetett.
- Az ám! - mondta. - Éppen maga.
- Én - erősködött.
- Egy ilyen nyafi-mafi.
- Egy ilyen, igen. Éppen egy ilyen. Egy ilyen rongy, egy ilyen.
A hangja elfúlt.
- Egy ilyen! - lihegte -, mire képes! Nem tudja senki, mire képes!
S a péknére gondolt, elrettenve. Még egyszer, mint a kísértet a gyászos utca éjjelében, fölbukkant, hófehéren. Tündöklő alakja omlatag kibontogatta, a fátylai lágy villanásán a keble két ezüstalmáját, s eltikkadva, oly különös tekintete, zord, elborult s mosolygó mégis, mintegy a bűnök mérges virágait kereste. Mit akart! Mit kívánt! Mit követelt? Micsoda áldozatokat? Hová csalta el, s micsoda utakon?! Mert már-már valami isteni szörnyeteggé egzaltálta szegény elbódult fejével s felcsigázott képzeletében csakugyan úgy látta, amint borzalmas mészárlások fölött, milliónyi fő véres torlódásán túl, a két kezét kinyújtja emberi tragédiák után. A pékné! a nő! e földi célok legtetején s úgy ugatott volna fel reá, mint az eb a holdra, elrémülten!
- Mindent! - dadogta.
De Lóri rántott rajta egyet.
- Hát üsse le ezt itt, aki jön - mondta mulattatva.
Hodl megremegett. Egy rendőr fordult be a sarkon. Látta, békén kitért előtte, s nem tudta, mért, de köszönt is neki.
Már ekkor haza is értek. Egy kis utca végén, két gázláng virrasztásával a homályban, egy alacsony ház előtt Lóri megállt a küszöbön.
- Hát az van - mondotta hirtelen -, hogy holnap már nem leszek a kávéházban. Ugyanis kiléptem - tette hozzá valami láthatatlan nyűg lehullásával.
- Mindenki javít a sorsán - mondta Hodl s a jövedelmezőbb utcai szakmára gondolt, erkölcsisége ösztönében. - Jobb is lesz magának, ha teljesen szabad lesz - jelentette ki, a fejét lehorgasztva.
- Azért még nem leszek teljesen szabad - felelte -, csak éppen jobb dolgom lesz. Csak ezt akartam mondani.
És tartózkodón nem mondott többet. De az ember a keze után nyúlt.
- Köszönöm a bizalmát - szólott csendesen -, s bizony rosszul esett volna, lássa, ha holnap bemegyek a Spangába s magát nem találom ottan. Most már aztán talán én sem megyek be többet.
Akkor felengedett. A gázlámpa fényén a szemét látta szürkés csillogással, az orrát megnyúlva, az egész arcát elbúsultan, meghajszolt, magányos, kopasz ember, a titkos hév lappangásával. S a fanyar illatát érezte a bő inggallérja közül.
- Az este bejött Steinné - vallotta be -, a jó öreg kis fehérvarrónő Steinné, aki földim, hála istennek, hogy még van valakije az embernek, egy földije, a Steinné! "Van ám egy jó helyem a számodra, Lóri, no, no, nem egy grófnál, ne hidd, mondta, de minek törnéd a derekadat itten a sok facér közt, úgy sem lehet keresni tőlük", mondta. Ez egy jó finom hely, valami gazdag özvegyasszony, aki ismerőse, aki megbízta, drága finom asszony, mint egy angyal és gyerek sincs, csak könnyű munka, és a bérem is több öt forinttal s rögtön be is állhatok. Hát ha másért nem, hát már a változásért is beállok, hát nem igaz, már a változásért!
- Igaz - felelte.
- Aztán meg nem is bírom tovább, jaj, dehogy bírom tovább, a karomat nem érzem, a lábam is fáj a sok üres állástól, inkább vagyok szobalány vagy gazdasszony, vagy házvezetőnő, mint Szegeden vagy Zágrábban a "Zöld császár"-ban, hát nem igaz, inkább vagyok - és közben sűrűn nyomkodta a csengőt, valami kimérikus távoli jövevény után, aki ki tudja, micsoda álmok fenekén gőzölöghetett valahol az udvar mélyén.
- Igaz - motyogta Hodl és csoszogó lépéseket hallott a kapu mögött lassú közeledéssel. Egy lépést hátrált maga is, elunottan. S valami hetyke s néma felkínálkozással a leányra nézett. A nyomor nyilván, a legerősebb kötelék.
Nem is akart elválni e percben, a kétséges viszontlátás érzetében, apró előnyei kárvallásával s túlbánatosan s túlgyáván is ahhoz, hogy így elmaradjon drága ember, magányosan, az éjszakában. A leány száján megsápadt a festék és az ajkak, helyenként, a maguk nyers színét mutatták. Az elmerült orra előtt, a cimpák tárt szárnyával, valami keserű inspiráltságot érzett s a mellezet túlzott alakzata s a csípők kihajlott masszái, holmi roskatag monumentalitásban, az érzékei ihletét ébresztgették. És a vaskos haját is nézte, amint a szemöldökig ereszkedve, valami marcona fönség erejével hatott s vonzotta magához. Tragikus és megbélyegzett, ijesztő kisasszony, valami pátosza volt, ami lenyűgözte.
- Tudja jól, hogy szeretem - mondta ódalogva.
A leány visszanézett reá, a megkívánt nyomorúsága komor tekintetével.
- Kissé fáradt vagyok - mondta.
- Én is - felelte.
- No akkor jó, nem bánom - szólott nevetve s betolta maga előtt a kapun.
Azontúl, buta s brutális párosodásukban, hosszú heteken és hónapokon keresztül, aligha érezték az örömök szédületét primitív elragadtatásaikban. Az alsóbbrendűek sajátos józanságával szerelmi dolgokban, költészet és illúziók nélkül, nagyon jól tudták, mit akarnak egymástól, mikor elborult homlokuk összeért. Hodl pontosan feljárt a leány új helyére. Az életének siralmas változatlanságába, némi kispolgári jólét látszatát keverte, amikor esténként, elkanyarodván a Margithíd mentén, lágyan besompolyoghatott, a várt szerető biztonságával, egy fegyházszerű bérpalotába s felkúszva a hátsó lépcső gyér lámpái közt, végre ott lehetett Lórival a konyhában, egy nyitott szekrény ajtószárnya mögött, hogy inkognitó maradjon. A tágas konyha, egy szomszédos hálókamra ágyas idilljével, a maga fehérbe cserepezett falaival vette körül, a csillogó főzőedények barátságos naprendszerével a tűzhely fölött s enyhe tükröződéssel, amint vörösréz és nikkel felületeik a villanylámpa fényét reflektálták. A poharak üde üvegje az elcsent borosüveg körül s a tányérgúlák föstött virágfüzére a maradék ételek pazarságával, a jóízű bár titkos vacsorákra látszottak készen, a tárgyak merev megadásával s az ínyencmenük változatosságával. Az egész lakás, az emelet sarkáig terjedve a szobák sorozatával, mintegy ide sugározta ki, e fehér konyha csendéletébe az interiőrök parvenü pompáját, s olykor, egy-egy ajtónyíláson át, nagyszerű szögletek bronz és márvány dísze fénylett, távoli csillogással. Csöndben egymás mellett, a lefüggönyzött ablak mentén s a szekrényajtó nyílt szárnya mögül, a szándékkal nyitva felejtett ajtórések előtt, gyakran állottak lesben, figyelgető meredezéssel a benső termek s az ágy kárpitja felé, az egymás elfúlt lélegzetét hallgatva, egy-egy távoli árny tovasiklásán.
- Szeretném, ha látnád a bestiát - mondta Lóri gyűlölködőn -, ha látnád! - s rögtön hátrált is ijedten, az ajtót betámasztva.
- Most benn van nála az úr - hebegte.
- Az úr - ismételte Hodl s arra a másikra gondolt, a város túlsó végén, arra a másik fantomra, aki a pékné estéit világítja ki a csillárok kristályüvegével, a pékné életét zengi át a pazar jólét aranyhárfájával. A pékné is így lakhatott, így élhetett, a fehér konyháján túl, a termei dicsőségében, a fülkék és szögletek tükreiben fürösztve, mint ezüst tavakban, kinyúlt alakját a pamlagok selymén, a gyönyörök csendjében, amint minden elhalt s elmúlt körülötte a szőnyegek süppedt mélyén s a dús selyemfüggönyök redőiben. Olykor mégis, felizgulva e képzelt s gyötrő analógiákon, az úri kéjre kíváncsian s női sóhajokra is, perfid kémkedéssel az ajtónak dűlt, a fülét leragasztva. De alig hallott valamit. Egy-egy hang, elvetődve, egy-egy távoli szó olykor értelmetlen hangfoszlányokban verődött át a falakon, zajtalan röpködéssel, mint egy messzi madár, elveszve a térben.
- Különben bánom is én - mondta csalódottan s vigasztalódva is, elkerülve az ajtó mellől s fáradt kanyargással a tűzhely mentén, s amint leült újra az asztalhoz, Lóri mellé. Oh, ez, ez várta, nézte, figyelte, villogó szemekkel, elterpeszkedve a székén, keresztbe szegzett térddel a lábszárát mutatva sárgás harisnyákban, s egy pohár bort tolt elébe nyugodtan.
- Hát nem igaz - folytatta, még egyre előbbi eszmekörében -, hát bánom is én, ezek is csak azt csinálják, hát nem igaz, amit mások, még ha aranyban is, hát nem igaz?
És felhajtotta az italt. A csendben kifáradt, elmerült, eltespedt. A konyha fehér határoltságában, rejtőzve és feszélyezett mozgással, kínosan elunta magát. Csakugyan valami különös csend olvasztott magába mindent. Borzalmas téglatömegével a ház aludt, zord kőóriás, mintegy a karjai kitárt merevségével, a néptelen folyosók szétnyíló masszáiban, az udvar sötét mélye fölött. Olykor egy dunai gőzös füttye hallatszott megriadt sikongással, s valami kalandos hajózás képzetét keltette, valami titokzatos bolyongás lidércét az éjjeli Dunán. A nyomasztó nyugalom, az esték elfúlt varázsa mintegy belülről áradva ki, a háborítlan szerelmi magány bástyái közül, valami fojtó s kéjes atmoszférát hömpölygetett a fülledt s vibráló némaságban. Kábító hatásaiban, sugallataiban, izzásaiban s örömeiben, amint e bűntárshangulatok felkavarták s kergették a vágyat a hirtelen s gyakori megvalósulások felé, a mámorokban, amit provokáltak, Hodl, szegény, már-már kimerült bizony, letört kegyenc, az unalmát pergetve, Lóri mellett, aki kigyúlt. A könnyű munka, a tétlen esték, a gazdag konyha az ágyas fülke hátterével, ellankadt hevét ébresztgették s e szerelmi légkör átfűtöttségén, lágy hangjain és képein, az illatokon, miket magába szítt, a fátyolruhákon, melyeket megérintett, az egész lakás rejtett tündértaván ő maga is, folyatós bagoly, a szárnyait csapkodta, felriadt nőisége lázas ösztönében. Még nemrég, a Spanga kávéház feslett plafonja alatt, a márványkassza pléhkanalas felszereltsége előtt, a facérok szivarfüstjébe fúlva, elbódultan megadta magát az élete gyalázatának. De itt a fényben, hirtelen kivirult és élni akart újra! Kibontakozva, megváltva, fellobogva, szinte követelőn dőlt neki, átmenet nélkül, meglepődöttség nélkül, e könnyed élet bőségszarujának, ami odabenn volt fény s öröm a termek buja völgyén, mind megismételte künn, a konyhája hagymaligetében, az ágya durva párnái között. S az elcsent parfümök, fátylak és selyemrongyok mámorában, sűrű és lázas lopkodások eleganciáit s illúziót keltő expediensében, az úrnője életét élte mohó és elszánt utánzatokban, az egész gáláns Watteau kéjes színpompáját, gyöngédségét, finomságát, lágy hintáit és báránykáját, epekedését és nuditását, kínos és trágár kópiákban. Sőt többet akart, mindent akart, vérmes és komplikált számítgatással magát a mecénást, a bőkezű urat, a mesés szeretőt akarta, a tetszését az érzékei szeszélyeit keresve ostoba kis praktikákkal, holmi esetlen szoknyaemelgetéssel, mintegy véletlenül magosabbra, a csípője kanyargatásával, az élveteg mosolygásával heroikus emlői fölött, s még százféle kacérságokkal, hivalkodással, otromba pretenziókkal, kábult cseléd, aki úrnőjénél, mindenkinél különbnek tartja magát. De a nő, az úrnő, az úri hölgy tündöklő-szőkén, az illatos angyal fátyolpeplumokban, melyek a tagjai kecses vonalát mutatták, az egész kéjes női figura, elfinomultan, hajlékonyan és remegőn, a Dürer-szűzek eksztatikus bánatával szőke pillái alatt - a bestia, ahogy ő nevezte, az útjában volt s nem engedte! Sugárzó tekintetében gyakran fedezte fel a gúny s a mulatság derűjét e bohózati szirénkedéseken s az elferdült száját is látta vonagló széleivel, az egész keblét fojtó pihegésben, mikor már-már ájuldozón e konyhaszagú csábnőn, a kitörő kacagását alig bírta elfojtani. Nyilván azért is tartotta meg, azért tűrte meg itt maga mellett, hogy lenézze s mulasson rajta, öntudatlan női gőgje fensőbbségében, hogy élvezze e komédiát, de sőt, hogy előkészítse, megindítsa, megismételje, a végsőkig felfokozza, mikor egynémely elunott estéin, dús szeretője érkeztekor, ő maga rendelte be a lányt, s magukra hagyva őket, egy szomszéd szoba függönye mögül nézte vonagló testtel s fuldoklón a gyönyörűségtől a konyhai Delila szoknyalebegtetését, csáblépteit és csípődagasztását, a függönyt harapva, rángatva, holtra kacagva magát kurtizánlelke elragadtatásában. De amikor már-már ájuldozón s megroggyanva a nevetéstől ismét előkerült s eksztatikus szeme mintegy a tébolyig derülten s a könnyeitől nedvesen még, hirtelen összeért a Lóri két szemével, szinte megriadt e vörhenyes tekinteten, mely mindent megértett s nem bocsátott meg semmit, izzó s rejtett gyűlölségben.
S ettől fogva, lassú, telített, titkos folyamatban, egész bensőjét feldúlva s megtépázva, párolgó kövérségével mámorosan a gyűlölettől, valami kígyómérge terjedt s betöltötte, elragadta, elbűvölte a meddő öröm vibrálásával. A női lélek számára, a vele egyenrangú nővel szemben, már a puszta gyűlölet is diadal. De emez, elnyűtt pincérleány, sötéten e fény tövében, letörten ott, ahol minden virult, cselédsorban ama másik mellett, aki nálánál aligha lehetett jobb, felkorbácsolva, a maga balsorsáért dühöngött, a maga gyászos életéért, kivetve, kihajtva, kitaszítva, mikor másnak olyan könnyű! S gyötrődő elmélyedésében, az ösztönei kavargásán hallatlan gazságokat érzett, valami cudar világ bitangságát, mely vakon csak az egyiknek ad, az egyiknek mindent s másiknak semmit, neki semmit, legázolt teremtés!
És a gyűlölete mélyén, zord és lázas irigységekbe fúlt. Remegőn az ember mellett, hangosan és feszélyezetlenül, amikor az úrnője nem volt otthon, rebellis szavai röpködtek, ostromló köpködéssel a bús szerető orra alá.
- Mi mindene van, ha tudnád, mi mindene van!
- Hát van - felelte kábultan.
- Mennyije van! - sivította.
S már ráncigálta magával az üres szobákon végig. A csillárokat mind felgyújtotta, a szekrényeket kitárta. És leittasodott a díszruhák gyűjteményszerű színpompáján, egymás mellett szorongva a csipke, gyöngy és szalagdíszek kényes változataiban, a nagyszerű fehérneműek pántlikás kötegein s túlzsúfoltan a polcokon, fehér és rózsaszín tömegük hihetetlen pazarságával, üdeségével, friss orgona illatával, egy isteni női test képzetét idézve.
- Ah, a cudar! - lihegte, mintha e hamvas vásznakból maga a nő nyúlna ki fehéren. És elragadtatva, a mohó lelki kivirágzásával, a két kezét befúrta a batisztgúlákba s felkavarva, mint a habot, magához vont s magához ölelt mindent, felvadult női lelke eksztázisában. A szoba fényén kigyúlt, feleszmélt, harsogott. S úgy gurult végig benne, szilajan és megriadva, mint a patkány valami elhagyott várteremben, a falakat csapkodva, a pamlagok párnáit marcangolva, a bútorokat vagdosva a keze élével, a nagy tükrök előtt, melyek némán reflektálták kísérteties freneziáját.
- Itt vannak az ékszerei - hebegte egy bronzveretű fiók előtt -, itt van a pénze! - röhögte. - A sok pénze, amit elrakosgat.
- A sok pénze - ismételte Hodl egy elfulladt leheletben.
- S itt van az ágya!
- Az ágya! - motyogta a másik, elképedve a faragott famasszák láttára, a selyemdrapériák előtt.
- Az ágya, igen! - harsogta Marosi Lóri.
- Igen - hagyta helyben.
- Csak le kellene nyúlni ide, mikor alszik...
- Lenyúlni ide?! - kérdezte bambán.
- Hülye! - förmedt reá. - Lenyúlni ide, lenyúlni, igen, a két kezeddel, a nyakára, érted? Amikor alszik, megfojtani! - hörögte.
S rámeredt villogó szemekkel s levonta maga mellé az ágyra. Valami pokoli próbára gondolt, homályos és spontán serkentésre a gyönyörben. A feldühödt szerelmi hévben van valami a gyilkosságból. A karjai közt elragadta kivételes lendületekbe. A nagy bűnösöknek majdnem mind a női test az iskolájuk. S már azt hitte, mindenre képes érte.
- Ha férfi volnál - dadogta józanul és elragadtatva.
- Férfi vagyok - röhögte.
- Megfojtanád.
De a hangja elfúlt az ember reszkető keze alatt, a torkán. Elbűvölve nézett fel reá, mámorosan, a hálás nőstény elborult tekintetével. S hirtelen, mint a vad, megmarta.
- Minden a miénk lehetne - hadarta - , ami csak van itten, minden!
S még hányszor mondta: minden! minden! mintegy fölvirradt örömökben. S mikor felszökött mellőle s magára hagyta, a selyem kárpitok között a fényben, azt hitte, íme elhintette a mérgét, a jövőt elvetette. Az ember elaludt, kinyúltan az ünnepi ágyban, kopottan s elborulva. De rögtön fel is riadt s kisompolygott Lóri után, a konyhába. Így ültek órák hosszat, szótlanul egymás mellett, mint egy más világból, távoli csillagokból és muzsikákból roskadva vissza egyforma estéik unalmába. Olykor, a leány, magasra szegzett térddel s az állával a tenyerében, mintegy téren és időn kívül csak pergette, a féllába öntudatlan ütemverésével az álmok rokkáját, a vágyai, a tervei, az ábrándjai elszabadult fonalával valami réveteg végtelenbe. Olykor egy-egy szava hangzott, csonka és meggyötört csengéssel, egy félszava vergődőn, mint kurta sirálysipongás a hullámos vizek fölött. Egy sóhaja szállt, elunottan, kétségbeesetten, forrongó s zűrzavaros képei után, a reménysége roncsain sodródva merev tekintete előtt. S olykor, loppal, a szeme szögletéből az embert nézte, aki ivott és hallgatott. És hirtelen megrezzent közeledő lépések zajára, bizonyos jól ismert szoknyasuhogásokra a folyosón.
- Jön! Jön! Éppen most jön! - rebegte s az ablakhoz szökve óvatosan félretolta a függönyt, magához intette az embert.
- Akarod látni? - kérdezte izzón.
De az ember nem mozdult.
- Minek? - morogta elunottan.
- Minek! Minek! - csattant ki remegőn, a válla rángatásával -, minek! sivította már, feldühödve e gyávaságon, mikor a csengő beszólította.
Ekkor Hodl egyedül maradt, egyet rázott magán, kifújta magát, megpihent, mint a megkergetett vad az erdő mélyén, elveszetten. A hajsza, forrón, még perzselte az arcát s valami lázas gőzölgésbe vonta a fejét. Dúlt szavak röpködték körül izzó női leheletekben, felkavart ösztönök, gonoszságok, buzdítások, csábítások zárták körül a kísértés lombzúgásával. És elernyedt energiái megriadtan hasogatták valami hirtelen s könnyű cselekvés fantazmagóriáját, a nyers színek száguldozásával, a feldúlt termek, feltört fiókok zsiványprizmáján át. És remegőn az asztalnak dőlt, a fejét lehajtva, a kopaszságát hűsítve, gyér hajbokrait pödörgetve izzadt tenyerével, megenyhülve egy percre s rögtön borzadva újra, amint lassú csírázással, kisarjadva és elfonnyadva, hirtelen minden kihajtott s kivirult körülötte, egy egész mező a bűnnek fojtó illatával, egy egész nagy rét fantasztikus virágzással, pokoli termés, ami eltemette. És rémüldözőn, már-már felhorkant, amint sodró víziói lefogták, az ágy kárpitja mint egy selyemvitorla, egy elfulladt hústömeg a tíz körme alatt, az egész bitangság, amint lefogta a bevégzettség förtelmével. De hát miért is került ide, bús emberi sorsa fonalán, e fehér konyhába, istenem, mért? Elkallódott emberi féreg, miért nem tudott kitérni tragikus csillagzata elől, bármerre szédült a vágyai után. Az asztal fáját harapdálva, elázott arccal, a régi idők szemetét söpörgette legázolt banánorrával, a Spanga kávéház facérszép világát megrekkenve a füstben, magányos sétáit a bús utcákon át, az elnyűtt kövezet Golgotáján. Hol van mindez és mért veszett el és mért nem térhet vissza többé! Elrettenve ismerte föl oldhatatlan lekötöttségét megmásíthatatlan rabságát Lóri mellett, az egész létét e szörnyeteg hatalmában. Ingatag akarata benne olvadt föl, az ő akaratában, legyőzve és eltaposva, mint a vaj, e szívós energiák alatt, melyeket megtagadott női mivolta, a gyűlölségben fuldokló lelke, acéllá kovácsolt. És tehetetlen nyomora, lírai péklegény gyámoltalansága, a keresztet ölelő mártír meggörnyedtségével simult e női teremtéshez, a gyöngesége, a gyávasága, a munkától irtózó disztingváltsága, az üres gyomra panaszában. Holott baljóslatú ösztönei, fülledt s homályos kavargással, valami szabadulást sugalltak, egy rendkívüli perc tiszta fényén, mely talán mindenkinek kijár egy döntő pillanatban, mikor a születésünk ártatlanságának utolsó búcsúvillanása rezdül. Elveszve, gőzölgő fejével az asztalon, az élete jobbik felét kutatta, mohó szaglászással, a két karját kinyújtva, derűsebb horizontok után. És ott is, mintegy a túlsó partokon is, e lázas éjjel, e fojtó légkör kísértésein túl, ott is csak a kísértést látta, a vétket még vonzóbban, még nagyszerűbben, még ragyogóbban, amint régi vágyai, régi álmai lidérctüzén, a pékné képe fölmerült. Agyongyötörve, felüvöltött, s Lóri állott ott előtte, a fal tövében, sápadozva.
- Lefeküdt - súgta.
- Lefeküdt - hebegte utána.
- Tedd meg - mondta még -, most tedd meg, eredj be.
- Most menjek be? - kérdezte fuldokolva.
S felállott, kinyúlt, a vonagló fejével. Egy lépést jött is előre, az ajtó felé, megtántorodtan.
- Most menjek be! - ismételte mintegy önmagának, a tébolyát hevítve.
- Eredj - lihegte.
S hozzátapadt, előretolta, borzongva a gyönyörtől, tárt szemekkel. A küszöbön túl, a szobák sora kigyúlt, az éjszaka csendjében. S a homályon át, távoli fény rózsaszíne, egy magányos lámpa derengett a mélyben. S valami átható illa terjedt, párolgó fürdők szagos atmoszférája, megrekedt levendulák, a szőnyegtömegen s a függönyökön át.
- Eredj - ismételte.
De az ember nem mozdult. Az ajtófélfának dőlve, torz homloka elborultan meredt a küszöbre, ahol két lompos lába az eltaposott cipőben, valami reszketeg táncot járt.
- Hát ma nem... ma nem! - lihegte.
- Ma nem? - rebegte utána.
- Majd máskor - könyörgött.
- Majd máskor? - kérdezte.
- Majd egyszer... majd egyszer megteszem - dadogta.
- Majd egyszer? - mondta elfagyva a mámorában s szédülten a csalódástól.
S befordult a falon, az ember után a konyhába s egy széknek roskadt némán. A nyakát előreszegve, egymásba tördelt ujjai közt a dühét morzsolta, vonagló ajkakkal. És hirtelen, az emberre nézett.
Fagyos tekintete, az eltorzult ajkak kíséretével, valami olthatatlan megvetést sugárzott, a nőnek ama rettenetes nézésével, amelyben egy ember veszve van. Hajdani vonzódások, kötelékek, estéli beszélgetések, vacsorák, reménységek s még a közelmúlt órák érzéki fergetegje is nyomtalanul kiváltak a szívéből, a kifőzött rongy érzéktelenségével, emlék nélkül, meghatottság nélkül, színtelenül és siváran. Leszakadtan róla, kétes szépségének még nemrég oly izgató részletei hirtelen elmosódtak, a dúlt homlokát, a szürkés szemét titkos tüzekben, a hosszú orrát nem látta s nem érezte többé s humbug presztízse lefagyott az egész alak dermedtségén. Egy emberi hústömeg volt, csontos és megkövült a széken. Egy emberi salak a nyitott szájával, amint az ajkát bárgyúan, lehullatta.
- Hát nézz ide, Józsi - szólott elfúlt hangon -, jobb lesz az, ha te elmégy, ha elmégy az utadra, Józsi. Nincs annak semmi értelme, hogy csak így hiába felkavarsz engem, hogy nekigyűröd magad, hogy azt mondod, megteszed, bemégy, azt mondod, s rögtön reszketsz a küszöbön, összeroskadsz a hasadtól, no nem igaz, a fájós hasadtól, igaz? Nem vagy te férfi, nem vagy te semmi, puha facér vagy, egy rongy!
Az ember mozdulatlan maradt. A fejét lecsüggesztve mondta:
- Majd egyszer, megteszem.
Akkor Lóri kicsattant.
- Erre várjak?! Erre számítsak?! - kiáltotta. - Majd ha kedved lesz, mi? Majd egyszer! Majd ha fagy!
- Nem majd ha fagy - dünnyögte.
A leány odalendült mellé, szorosan az arcához.
- Hát nem, hát nem - köpködte az orra alá -, hát nem akarok többé, érted, nem akarok. Nem kínlódom itt többé, nem hordom e ringyóra többé a szagos vizeket. Elég volt, nem akarok, nem küszködök, nem dolgozok, nem hizlallak, majd bolond leszek, hogy hizlaljalak, hogy tömjelek, majd bolond leszek! Te csak sétálsz, te csak úr vagy, én meg csak a barom legyek, ugye? Hát nem, fiacskám, fütyülök rád, nem is kellesz, ha gyáva vagy, ha nincsen vér benned, ha csak azt tudod, hogy rám nehezkedsz, eszel-iszol szürke rigoly, hát nem kellesz! Van itt más, aki fullad utánam, komoly urak, egy jogász is van, aki fullad, hát nem kellesz! Eredj, pusztulj innen, eredj!
És lecsapott a vállára, marcangoló kezekkel, éktelen dühében, hogy rögtön kilódítsa. De heves mozgásán felborult a szék és elvágódott átfogva az embert, kettős súlyuk zuhanásával a kövön. Izzó gomolyagban, húsmasszáik kidagadásával, rögtön, hogy megmarja a nyakát, kereste, lágy részeit az arcnak és tárt szája, a fogak élével, zihálva fújta, vaskos sűrűsödésben, a lehelete hőhullámait. És, egymást gyűrve és egymást cibálva, a vonagló tagjaik dühén, hirtelen az ember is kirobbant, részegen a haragtól s megtébolyodottan, felkavart legény, valami hősi mámor gyúlt e forró női száj alatt.
- Megteszem! - hörögte eltökélten.
- Mikor? - fúlt az arcába, a szavát habzsolva.
- Rögtön.
- Holnap - dadogta elragadtatva.
S mint a fergeteg elgurult vele, a szoknyái lobogásával, a gerincök vonaglásával, valami állati gombolyagban. Nagyszerű s förtelmes percek voltak. Pokoli ölelkezésük e gyilkos megegyezésben, mintegy a halált sodorta, a halál formáit bontogatta ki, amint egymásba forrtak, őrjöngve és marcangolón.
Aztán, később, amint felhevülten még, ismét egymásra leltek, szemtül-szemben az asztalnál, ímhol elszántan és mosolyogva és némi üdítő italok előtt, olthatatlan közösségükben a holnap boszorkányvarázsa terjedt, egy egész új élet, ami ébred.
- Soha sem fogja megtudni senki - mondta Lóri.
- Nem fogja? - kérdezte ingadozva.
- Biztosan nem, ha mondom. Téged senki sem ismer. Hogy itt ülsz, hogy itt vagy, ki tudja azt? Én pedig, magamban, hát tudnám?
- Nem tudnád - felelte homályos meggyőződéssel.
- Aztán meg nem is fogok mozdulni innen, sokáig nem fogok mozdulni, amíg csak elé nem felejtik s mindennek vége nem lesz. Csak amolyan kitartott! Ki törődik az ilyennel? Apja, anyja, családja, senki! Csak az úr fogja keresni, amíg meg nem unja. Bánják is a férfiak, hát bánják? Kap az más szeretőt a pénzéért, különbet. Ez már csak a Dunának lesz jó, az öreg Dunának!
És halkan, magának kacagott, a reményeibe fúlva, a véres szélű szemei elborult nézésével.
- Hajnaltájt majd bedobjuk a Dunába - morogta maga elé. - Egy lélek sem jár ott olyankor. És minden a miénk lesz - mondta még egy elepedt sóhajtásban.
- Minden - ismételte Hodl csendesen.
Azontúl már alig beszélgettek. Csak ültek csendben és csak vártak és csak hallgattak, zord testvériségük halott virrasztásában, az úrinő körül, aki szőke fönségében békén aludt odabenn a rózsaszínű lámpa alatt, a drapériákban - aki virult, aki élt! És a térben, a csendben, az éjszaka végtelenjén egy budai templom harangja kondult, lágy és távoli zengését elhullajtva a Dunán. S egy hajófütty is szólott s valami regényes utazást panaszolt könnyed sípolással.
- Hát most eredj haza - mondta Lóri. - Itt van egy forint is estélig. Holnap majd lesz több - holnap!
És óvatosan kinyitotta az ajtót , kinézett s intett az embernek, hogy mehet. Nesztelenül, Hodl elsompolygott.
Odakünn még ragyogott az éjjel, az őszi égbolt csillagsivatagján. A budai oldalon távoli fények őrködtek s a halmok kontúrja beleolvadt a kéklő homályba. Magányos templomtornyok, mint az égnek szegzett rudak, emelkedtek. Egy ablak fénylett messziről a sötét tetőzet alatt. Hűs fuvallat szállt a Dunáról. S tragikus hömpölygése fölött, a parti fények fürdésével, a híd üresen kinyúlt.
Hodl jött előre a parton. S a túlsó oldal háztömbjei, a templomok s a bástyák meredt lámpások között, a vár kimagasodva s elborulva az éjben barnálló kőmasszáival, az egész horizont túlonnan, a beépített halmok megdermedt monumentalitása a lombozat sötét foltjaival, az egész nagy világ körülötte a csillagos ég alatt, csak nyomta a lelkét, elseperte, magányos ember, aki jött a csendben. A Duna zúgott alatta, a léptei kongtak, s előtte a villamos sínei kanyarogtak, az úttest kígyózva át és csillogóra kicsiszolva. Hova menjen? S elveszett, eltévedt, holott tudta jól, merre jár. S szürkés szemét vonzódva emelte az Akadémiára, miközben a kiszögellő falak homályában egy pillanatra megvonult. Aztán jött tovább, fáradtan, szédülten, elkallódva. Hova menjen? Az otthona alig vonzotta, dohos ágya egy csomó ágy között, az alvó testek meztelenségével, fenevad hortyogásban. Felnézett az égre, felnézett! Mikor virrad? S megremegett - holnap! A lépteit számlálta, hogy másra gondoljon. S izzadt keze a zsebe mélyén a Lóri forintját szorongatta. Holnap lesz több, lehetne több, gondolta mégis. S a háztömbök között, az utcák végtelenjén, régi megszokott utakat keresett. A lábai vitték, mint az emberi konstrukció szívós géprészei, két szegény lompos lába, mint két szegény testvér a homonim cipőkben. Olykor egy autó rohant el mellette hirtelen, kürtöléssel. Megriadt, a falhoz lapult, s aztán, hirtelen, ismét megállott, várt, nem tudta, mit. Egy női alak jött messziről, könnyedén. Aztán egy másik, egy harmadik, egy egész társaság, élénken, finoman, az őszi fátylak lengésében, a könnyű ruhák nyári színeiben még. Üde női hangok zengtek a kísérő férfiak tenorja fölött. Megremegve, a kecses lábak formáit nézte, a vékony lakkcipőket, a harisnyákat az áttetsző selymekben, a felvont fodrok szélei alatt. Egy fehérselymeset is látott, rózsaszínű irizálással. És jött tovább, csalódva.
Hova menjen? A forintja boldogan gyötörte. Majd elköltöm, gondolta. Majd beállok péknek újra, ezt is gondolta. A hajdani sütőkemencék, a parázs piros rózsái kísértették, a pincék tüzes mélye, mint a pokol, a fekete csótányok lomha kéjelgésével a melegben. Eltűnődve, az új sütödét idézgette, a nagy luxusüzletre gondolt, Schachnernél talán van hely, Spolaritsnál se lehet rossz. Az új gazda, az új személyek érdekelték, ismeretlen s obskurus pékcsaládok primitív vonatkozásaikban, érintkezésükben, jóindulataikban, talán barátságosak, szívélyesek, soványak, kövérek, nyilván bitangok, bizony. S a pékné vajon, ki tudja! Mert régi emlékein, olthatatlan epedésén fakadtak újabb képzetei is, s érzésvilága legmélyéről egyazon kép tüzelt elő az új jövő új figurái közt. És mindenütt a pékné volt, a régi pékné, az új sütödék fantáziában. Hova menjen? S már akkor ott volt régi helyén, a Zerge utcában, a zárt redőnyök előtt szaglászva liszt és kenyérszagok után, az üzemet fontolgatva, a cégtáblát olvasgatva, amelyen egy idegen név merült fel a Rausch Mária utódlásával.
És elborult - Rausch Mária! És a redőnynek dőlt keserű homlokával, az élete, a múltak után, ami itt volt, ami itt élt lappangó s fojtott szenvedélyben ez ajtók mögött, a fal tövében, mikor megjelent előtte, izzó mellkasával, heroikus szőrzetével, bronzkarokkal, mint egy wagneri isten a kenyereket cipelve! És várt, nézett, figyelt, mint egy nagy eb, alázatos szemekkel, akit künn felejtettek. Hajdan sírt is itt egyszer, sírt! - hát lehetséges! Jobb, ha elmegy Hodl, ha tüstént elmegy! Letűnt percek, elmúlt szavak, kis rongy szavak, hát lehetséges, hogy így felkavarják, meggyötörjék, az egész életét letapossák olthatatlan zengésökkel. És elsodortan, az emlék lázán, a kigyulladt fantomot követte, már-már rohanva az utcán távoli hívogatására, tündéri ellebegésére a csillagok alatt, az éjben. Fölcsigázott érzékei, a Lóri hevén meggyötört agya fantasztikus képeket sodort, titkos részleteket marcangolt, két női lábszáron vonaglott tragikus epedéssel. A színház előtt, elkábult fejével, odaszögelte, amint elvonult, a pikkelyes szoknyáját megemelve, a hattyúprémei szűzi üdeségében, a gyémántos homlokával, amint látta egyszer! Hol van vajon, hogy még egyszer lássa, és hol találja föl? Hol van, hol él, merre jár, ki tudja! Mert már nem ott kutatta többé feslett analógiákon, a fehér konyhán túl a termek gyulladt fényén, lágy szögletek illatában - isteni szőke pékné, túlonnan kereste! Nem itt találta többé rejtélyes élete hasonmását e dunai szobasoron, ahol fehér alakja letörpült a realitások méretein és a tárt szekrények díszruhái előtt élettelen dicsőségben, kábult tekintete elsiklott a pikkelyes szoknyák fölött, amint rohant eleven ragyogása után, a képzetei labirintusában. S hogy ily közel nyílt minden, kitárva, megfejtve, kézenfekvőn, mind messzebb lihegett utána, mint ahogy elszédül s eltévelyeg az ember, ha bizonyos primitív regények fonalát elejtve, túl rajtok keresi fantasztikus megfejtésöket. Túl rajtok?! Mindenen túl és mindenen felül, egy-egy hirtelen káprázatban látta, a nyomora mélyéről. S ott volt, ahol elérhetetlennek tűnt s ott volt, ahol a legmagasabbnak tűnt, ott volt, ahol szegény emberi ideálunk elszörnyedve várja, hogy elérjük...
S amint elgurult az utcákon, a terézvárosi templom aggtornya alatt, utcai Don Quijote a kopasz fejével, hirtelen ott volt újra a Spanga kávéház előtt s bejött a küszöbön a régi bejáratos tájékozottságával, az izzadt forintjával a zsebében. Mégis csak itt volt a legjobb, úgy érezte. A sok facér mind körülfogta, majdnem ünnepelte, Hodl Józsi! Hodl Józsi! hangzott s az új kasszírnő is ránézett a Lóri öröksége mellől, a pléhkanalak rozoga arzenálja mellől, fáradt tekintettel. A régi kép volt, a régi helyzet megismétlődve más szereplőkkel, akikkel éppúgy kezdődhetett, éppúgy fejlődhetett volna minden az élet örök mechanikájában. S hívták a kártyások, a biliárdozók és érdeklődtek nedves kézszorításokkal s a régi nyomorokat újságolták, nincs hely! nincs hely! - az bizony baj, mondta mosolyogva, bizony baj, mondták röhögve és a Fürt Frici is lopott s elment, eltűnt - hová? kérdezte, de már nem feleltek. A forintját elköltve, már-már nem is igen törődtek vele, igaz, néhány pékcímekkel is ellátták: nézz el ide! nézz el oda! s már ekkor derengett odakünn a kora őszi reggel, opáltónusokban.
Akkor, hirtelen, az idő múlásán, az ébredés omlatag unalmán, újra elfogta a láz, az előző este minden emléke, valami enyhe rózsaszínbe fürösztve, amint már csak a lámpát látta az ünnepi ágy drapériái alatt, már csak a lámpát, s nem tudta, miért! El kell, hogy oltsuk, dadogta akaratlanul és meglepődött az energiái ébredésén, fásult elhatározásokon, holott a karja sajgott, ki volt merülve, el volt csigázva végképp. Holtrafáradtan, minden idege vibrált s valami zord józanság kábítgatta hideg mámorával. Mégis bejárt reggel egy csomó péküzletet, jelentkezett, ajánlkozott, s szórakozott füllel hallgatta az elhárító magyarázgatásokat, olykor sértő kommentálásokkal, mint: rossz híre van, vagy túl elegáns péklegénynek, elegáns! oh, istenem, szegény. Már-már röhögve, eltikkadva, a lompos lába megcsúszásával fordult ki s be letaposott küszöbökön, pékküszöbök, ahol maga is kenyérért járt humbug presztízse lerongyoltságában. Délben már semmije se volt, elveszve a város közepén, meghajszolt állat, az egész nagy házrengeteg, zord téglatömeg, förtelmes kupolák, mint óriás nők bádoghasa, elkopott falak a vakolat könnyhullatásával, sivár kőhorizontok, mint rettenetes mészhegyek, mint börtönök, mint tébolydák, mint vályogtengerek mind feléje torlódtak, körülzárták, letaposták, agyonnyomkodták, amint kínzó éhsége valami sajátságos szédületté vált. Az ebéd varázsa, meleg tálak hívogató párolgása terjedt melodikus harangkongásra s tovasodró tömegek vonultak el az utcán, mint a nyáj a déli etetéshez. Dülöngve, reménytelen, éhesen, vaskos konyhaszagok kísérték zsíros fuvallatokban a nyílt vendéglők mentén, amint kivetődött a Dunapartra, a nyomorgók ama sajátságos ösztönével, mely a vízpartokhoz küldi őket.
Ledőlt egy padra, hogy aludjon, de a gyomra nem engedte. Zárt szemekkel fel-felriadt egy hirtelen hajófüttyre, megtépett idegzettel. Felállt, előrejött, ismét leült, a két karja himbálásával valami homályos felkészültségben, amint a lelke mélyén, lázongó vágyak ostromolták. S az éhes gyomra vonaglásán, a múltak, az emlék, a jövő rajzásával már-már minden elfajult és keserű kétségbeesése a köznapias ebédeken és konyhai örömökön túl hallatlan orgiákat kavart, feldühödt lakomákat, ősemberi zabálásokat vad és lázas ünnepeken át. Mindent felhabzsolt magába. A nyomora legmélyéről nagyszerű izzásokat látott régi kísértések tüzén. A péknét akarta. S még egyszer sírt, eltorzult és száraz könnyezéssel, mely nem árad túl a szemen s belülről szikkad el. Az enyém lesz! dadogta. S ott látta az utat fehér testéhez a rózsaszínű lámpa derengésén. S már-már kihányta elébe az életét, fölegzaltálva a bűnben. A rablott kincseket, mint hordta elébe, mintegy távoli hegyormokról jövet, ahová fölkúszott, véres titán, érte! Maga veszettül néz engem, Hodl, nyilván ezt fogja mondani, gondolta. Veszettül, hogyne! Hiszen itt van az életem, a sorsom, a vér, amit ontottam! ezt fogja felelni. S elfúlva, az öklét harapdálta s alig várta, hogy este legyen.
S amikor végre, késő este, besurrant a konyhába, Lóri várta már.
- No itt vagy - mondta -, itt vagy! - s magához ölelte.
Az ember nem felelt. Komor öntudatokban, az ereje lappangásával, az imminens cselekvés fülledt izgalmát érezte. A lelke mintegy önnönmagába görnyedt a megkérgült elhatározás befejezettségével. Mégis kitért egy végső pillanatra, habozott, várt, nem tudta, mit. Hogy a leány megmarja, hogy belódítsa, hogy a sorsa magától meginduljon.
- A két lábamat lejártam munkáért - panaszolta. - Egész Pestet bejártam, hiába.
De rögtön Lóri felszisszent:
- Oh, most már! most már! - dadogta izzón.
- Most már, micsoda? - kérdezte eltikkadva.
- Most már mindegy! - hebegte. - Munka, ördög, egész Pest, mindegy!
És kicsattant:
- A dáma vár.
- A dáma? - kérdezte elfúlva.
- A dáma, aki alszik odabenn.
- Éhes vagyok - mondta.
- Majd eszel aztán - aztán!
S a két kezével a kilincsen, az ajtót lágyan megnyitotta s az emberre visszanézett. Ez hirtelen megindult s ott volt a küszöbön, kinyúlva.
- A lámpa - súgta -, de hiszen nem alszik!
- Hát altasd el - súgta vissza.
S már le is csavarta a villanyt. Egy női hang riadt fel belülről, ijedt, konfúzus, sipingó, s rögtön el is halt és megdermedt a csendben, nyilván a rémülettől. Hodl beoldalgott, nesztelen, mint a macska, ha a tejet érzi a fal tövében. Aztán, gyorsan, az ágy felé jött, néhány jó hosszú egyenes lépésben, mint egy tragikus automata. A két karja a mélybe nyúlt, valami ínyenc-kifeszültséggel, mohón. Egy puha női nyakra bukkant a verejték langyos harmatában. S amint lefogta, a fej nem mozdult többet. De nagyszerű húsokat érzett az izmok fulladt vonaglásán. Az egész nagy női test megrándult alatta, a combok lázas csapkodásával, a legázolt emlők borzongásával, izzó s néma agóniákban. S még egyszer, egész harmatos meztelensége végigkanyargott az ágyon, egy utolsó tompa súrlódásban a lepedők vászonfelületén. Aztán vége lett, kinyúlt, mereven a csendben.
Az ágy szélén, kimerülten, Hodl várt és lihegett. Elpárolgó melegével a fiatal női test, az egész szobát átfűtötte. Sajátságos szagok terjedtek, valami hideg ámbra illatában. Egy óra üdén csilingelt. És Lóri közeledett. A villanyt újra felgyújtotta s úgy jött a fényben, lázasan a kulcsokért.
- No gyere - szólott az ember felé -, jobb nem nézni, no gyere már!
Hodl nem mozdult. Megdermedve az ágy szélén, a hirtelen világosságban, kidülledt szeme e női szemeknek szegeződött, e torz női arcnak, elrettenve, a téboly üres tekintetével.
- A pékné! - dadogta bambán.
És hirtelen felpattant s a falnak dőlt, megkövülve.
- A pékné! - ordította.
De Lóri ráförmedt, megriadtan a tárt fiókok mellett.
- Ugyan, ne üvölts., ne bomolj, mondtam már, ne nézd! Most hamar szedjünk ki innen, amit csak lehet. Aztán főzök hét tojásból rántottát. És hajnalban majd visszük a Dunába.