Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 14. szám
Füst Milánnak
A messzi erdő mélyén,
Akár a béke, ragyogott a csöndben.
Örültem, az örök békét elérvén,
Mert én az átkozott városból jöttem,
Hol haragos ostorok ostoroztak,
És koponyámból gonoszak toroztak,
Ették velőm és mohón itták vérem.
Ó, nem is tudom, ide hogyan értem,
Mikor kihűlt mellem tüzes karánja,
És megalvadt sötét, lobogó vérem,
S két szemem is, két fényes égi lámpa,
Mely arcom két titkos völgyében égett,
S amelyben lelkem tüze mind kiégett,
Megszünt lángolni sötét éjszakákon.
Ó, látom már: a kápolna csak álom,
Melyet ködből építettem magamnak!
S a Csöndet itt meddő szívvel imádom,
Mert részese vagyok a földi zajnak,
Fojtott sírásnak, hangos nevetésnek,
Örök robotnak s bús semmittevésnek,
S a Gond kutyái a szívembe marnak.
S bár életem csak egy arasznyi szalag,
Mit vidám lányok dús hajukba kötnek:
Bábeltornyában a rémült zavarnak,
Mégis megálmodom néha a Csöndet...
Egy kápolnában alszik messze, messze...
S várja szegény, hogy csókom felébressze...
És szívem, a Halál csöngője, csönget.