Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 14. szám
Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg - úgy e versből e prológ.
Egy középkormélyi theológ - gondolhatta, gondolom - (nem skolasztikus talán - ki üvegből fújja várát színtelenre -, hanem kinek üveget fest lelke szennye - kinek minden régi szó egy régi kép -, testi misztikus talány - mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg - s csak a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép -) - egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg - bájos régi doktorom - gondolhatta, gondolom -, úgy mint én diákkoromban - pécsi kis templomban -, volt török mecsetben, pillér rejtekén - zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, - ideges gyerek, szegény, - nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl, - láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: - látni mégis, mert mögötte... reszket az... arany angyal... lábaszára... - elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal eresztett, - mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket - meztelen. -
*
"Elhiszem, mert esztelen." -
Kép a szó és test a kép és szószerint a régi Írás, - hogy az Úr saját alakját adta volt az ős-agyagnak, - istenképei az embernek, bár az Isten testtelen. - Testtelen és képtelen - testtelen, mert végtelen - végtelen és kezdtelen, - - elhiszem, mert esztelen - - (gondolhatta, gondolom) - esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. -
Így: "Az Úr kezében élünk,"... ez egy óriási Kéz - szószerint, - testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók - (képzeld bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal - a hüvelyk alatti bütykön... ilyet tán már álmodál... - vagy szép nőt kinál a Nagy Kéz: ízes étket drága tál) - szószerint - test szerint -: mind az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... - (ez egy óriási Kéz) - itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van az egész - mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen - (képzelem, mert képtelen) - mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. -
Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. - Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik - szerte híznak újjai; s nagy-nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj, - nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig - és e sárga tájon minden-minden rajta - egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta - hegy... kazal... víz... nagy hajó - messze sínen éjhált waggon... szaladó masína táltos - itt úgy mint Amerikában... rajta fellegkarcoló - rajta jár, ki merre megy - mindenütt van: ezer-egy - minden alatt, mindenütt e sárga Kéz - térdem alatt pécsi kis templomban - (gondolám diákkoromban) - kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló - szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe, - hogy a szószéket papostul tartja lebegőbe - s talpa alatt a pillérnek rajza terped e tenyérnek - messze málló jósvonások nagy memento "M"-je vásog - minden alatt e nagy "M" láttalan és sejttelen - mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, - mert egy teljes végtelenség minden isten-sejt-elem - végtelenbe vastagodva Isten minden ujja szétáll, - olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod s ez határ nélkül való. - E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember - nem mint egy kató-bogár, mely ujjról-ujjrasétál: - még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni... -
Ó ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!
- Vagy leejt, ha meghalok? - (Szédültem, diákkoromban - pécsi kis templomban - szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) -
Ó nem ejt, hová is ejtene le, - ahol őrt nem állna tárt tenyere? - Hanem minket, akik itt, - kívül húsa végtelenjén - végtelenje színe fennjén - kivirágzunk egy kicsit, - egyenként e roppant - kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant - és szorít, szorít, szorít - úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: - előbb szemét elborítá, - aztán lelkét kiszorítá, - aztán húsát szétporlítá - aztán-aztán mindmaig - őrli-őrli csontjait...