Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám · / · Figyelő

Bálint Lajos: Anna Pavlova

Szinte kételkedni kellene Anna Pavlova igazi művész voltában, mert soha igazi művész nem volt ennyire alázatos szolgája a tradíciós formáknak, mint ő. A szándékai és érzései mögött ugyanazokat a reformer célokat s talán nagyobb képességeket látjuk, amelyeket olyan lelkesen és hódolón csodáltunk meg a Duncantól kezdve a Ruth St. Denisen át az Olga Desmondokig néha olyanokban is, akik ez újképű formák között is csak középszerűen alól való mesteremberek voltak. Anna Pavlova művészvoltát azonban nem lehet megtagadni, még a belégyökerezett klasszikus balett kifejezési eszközei között - e merev figurák hűvös és sokszor terhes ornamentikája között sem. Ha a régi balett XVIII. századbeli nagy mesterei látnák táncolni a "haldokló hattyú"-ban, kissé megdöbbenten s fölöttébb megvetően csóválnák meg fejüket a szentségtörő produkción, mely e befejezett és teljes formákat - e megszentelteket és kétségbevonhatatlanokat - befejezetlenekké és fejlődőkké merte tenni. Mert ez Anna Pavlova táncművészetének meghatározó értéke. Az orosz balett iskola, melyet cárok kegye véd - virtuózzá tette e formákban s testi képességeivel: - emberfölötti lengesége e mindig a természetfölötti látszatok közt járó figurákban - csodálni való volna minden egyéb érték nélkül is. A virtuóz Anna Pavlova azonban egészen háttérbe szorul az alkotó kedvű és képzeletű művész mellett. E tökéletes mesterségbeli készség, csak bázis számára - vagy ha úgy tetszik, elindulás, melyet nem dobhat el magától, mert százados tradíció szigorúsága verte belé cárok akaratától, de nem lehet fék és korlát számára, melyen értékesebb munkája megakadna. Ezért írták és mondták el róla, hogy feltámasztója a régi klasszikus balett elmúlt dicsőségének. De amit táncol, az nem a ballet classique - több annál vagy jóval kevesebb. Több annál - mert hideg és zárt formáit melegséggel töltötte meg és feloldotta s kevesebb, mert szabályos és kérlelhetetlen szeszélyévé formálta. Pillanatra sem érezzük nála e formáknak egyébként feltűnő akrobatikus jellegét, amelynek mindig az a látszata, hogy íme egy emberi test, milyen győzedelmes tud lenni a nehézkedés és a természet egyéb törvényeivel szemben - ami minden artista produkciónak lényege és föltétele.

Az igazi ballet classique-nak piktúrai hatása van s talán még egy másik fajta hatása is, mely fölöttébb hasonló ahhoz, mely fizikai csodák láttán ébred fel bennünk. Anna Pavlova pedig lírikussá tette e formákat - ahol csak dekoratívek voltak -, dramatikussakká, ahol csak epikusak tudtak lenni. E jelentékeny megváltoztatásnak szükségszerűen külső formai változással kellett érvényre jutnia - a régi balett a lábak és a karok tánca volt -, s modern ember számára groteszken komikus a megmerevített s tüllszoknyával s fűzőpáncéllal elleplezett törzs szereptelensége, ő pedig ugyanezeket a figurákat táncolja egész testtel. A legegyszerűbb és legkomplikáltabb paskban is az egész embertest ritmikájára és kifejező képességére számít. A hagyományos figurákban való ragaszkodása fedi és titkolja el azt, ami benne és művészetében forradalmi jellegű - de csak ismerni kell e régi formákat igaz valóságukban -, hogy e lényeges és elhatározó újságok szinte kiáltókká legyenek. Kissé későn - a fiatalság szépségétől némiképp megfosztottan jött el hozzánk Anna Pavlova -, s talán éppen azért, mivel nem egykori leányszépségével bűvöl meg: e komolyabb és nagyobb értékeit fokozottan látjuk.