Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám

Boross László: Az Athanázbál

A levelek között volt egy, Ermikinnétől. A tiszta tél gyanútlanul ragyogott be az ablakon. A kályhában még ropogott a tűz... F. Béla feltépte a levelet és mohón olvasni kezdte. Már ismert, tudva felületes fordulatok között haladt..., mikor eléje bukkant, amit előszörre fel se fogott, oly furcsa volt: "Már megint... egész apatikusan élek. Ne csodálkozz, ha majd ezt vagy azt beszélik rólam".

- Mi ez?

...Hadd olvassa végig... Mily biztos tartású, szinte jókedvű mondatok... És a levél végén amaz ívelt vonás előtt, mely mindig a névaláírást pótolja, csak ez áll, hogy: "Üdvözöl".

Béla maga elé meredt... Akárhogy állt minden, mikor a levelet meglátta, mégis örült és ez az öröm most összecsuklott.

- Viszonya van mással... Ez biztos - állapította meg. - Ily fanyar éleslátással nézett maga elé, de nem látott semmit... Viszonya, ez biztos, vagy ha még nincs is, már örül neki, hogy lesz. És Bélának eszébe jutott egy másik levél... Már az is válaszul oly sorokra, melyeket valóban lelkes hangulatban - elvégre még gyúlékony és hű képzelettel... (Béla most biggyesztett az ajkával) lelkesítő ajándéknak szánt: Ermikinné ott ideges sorokban kérte... foglalkozzon a "lelkével", mert visszasüllyed az "apátiába".

Béla megint a levélbe nézett. - Hát igen. Mit nézzen még rajta?

És az ablakhoz ment.

...Be ostoba táj... A világ egy zuga ez. Az ég lustán nehezedik rá... és a határ szűk. Ez a kanális - mindennap ugyanaz, fészkelődik benne. Különben, mi köze hozzá. Cigarettára gyújtott. Most tájakat nézzen...

- A dolog biztos - fűződtek rezignáltan gondolatai. - Ő nekem sose mondaná meg... mert már mi közöm hozzá? - rólam se mondta meg senkinek (vagy igen?) - de a viselkedésével azonnal éreztetné. Úgy, mint a levélben... És ha majd "kínozni" fogom, hogy valljon be mindent... és mindhiába... csak konokul tagad és konokul hűvös... és már türelmetlen és durva leszek... az alkalom még mindig elég jó lesz, hogy szakítson.

Egy kutyát látott a kerten végigszaladni nyugtalanul, előrehajlott fejjel az utat szaglászva.

Nézte a kutyát... nézte a hófödte tájat. És merengve nézett a kertbe, melyben már nem szaladgált a kutya, a száraz kórókra, melyek kimeredtek a hóból... Most egy visítás. - Az utolsó hónapban gyakran tűnődött, hogy a levelezésüknek már semmi értelme, ezzel csak az időt fogyasztják, míg valamely új esemény végképp el nem senyveszti. Már arra is többször gondolt, hogy a legjobb volna, ha Ermikinné megismerkedne valakivel, aki érdekli. Ne kelljen magára hagyni, a családjára és a férjére. Ha ez előbb történik - ő dühöngött volna, de azzal mégis jobb volna most, nem tett volna soha egy asszonynak koncessziót. Most is akcióképes, lendületes volna, most is a szerelem előtt.

És Béla előtt megjelent, távolban, kicsiben egy budoár sarka. Az ottománon, mely a szobaközép felé nyúlt, Ermikinné feküdt és nagy, ragyogó, nyugodt szemével sorvasztó figyelemmel egy férfin csüngött... És mikor az a férfi keze után nyúlt és fölébe hajlott és csókolta: hogy átengedte neki! Szinte, mintha egy virágot kérnének el tőle és ő sajnálná, hogy nem is adhat többet - sajnálná, hogy minden, amit adhat, kevés ahhoz képest, amit adni szeretne, szégyelli és gyötrődik. És mily gyengén érezteti végre, hogy a kezét el fogja húzni, ezt a hihetetlenül szép, oly puha fogású és mégis oly szilárd struktúrájú kezet - mintha engedelmet és bocsánatot kérne, hogy ezt az apróságot, ezt a finom, gyöngéd, kellemes apróságot, mellyel nem lehet elég sokáig összenézni, se tudta úgy odaadni, hogy ne kelljen visszavennie.

- És ki az a férfi most? - kérdezte Béla sötéten. - Érdemetlen rá, becsapja! A férfiak annyi frázist tudnak és annyi dologról beszélhetnek, amik között a nők tájékozatlanok! Oly könnyű egy asszonyt, aki egyedül van, félrevezetni!

- Mit csináljak ma egész nap? - kérdezte Béla. És reménytelen órákat látott komor, felhős arculattal a szomorú hely felé közeledni, ahol elhagyottan, fáradtan állt.

*

Az idegen városba sokáig kellett utazni.

Csatakos reggel volt, mikor F. Béla megérkezett. Egy szállodába került az állomás közelében, és aztán meg baj volt, hogy miért nincs útlevele. A konzulátusra kellett menni, délelőtt nem tudta elintézni a dolgát, délután folytatni kellett. Közben késő lett... Bekövetkezett, ami már az egész délután izgatta: a nap elveszett, már nem mehet Ermikinnéhez és a türelmetlenség tönkreteszi. Isten tudja, kivel töltötte ő a délutánt, a csúnya város melyik utcái közt, melyik szürke falon akadt meg már mélytüzű tekintete az ő emlékével?

- Mit lehet itt ma este csinálni? - kérdezte kedvetlenül a konzulátusi tisztviselőt, akivel a sok vesződség közben már félig-meddig összebarátkozott.

- Ma este? - felelt az élénken. - Ma van a Athanázbál. A híres Athanázbál! Ott lesz a város minden szép asszonya, a legkülönfélébb nemzetbeliek! Mást ma nem is ajánlhatok önnek. Én is ott leszek a családommal - mindenesetre adok önnek egy meghívót -, ha kedve lesz, jöjjön.

Az "Athanázbál" szóra Béla érezte, hogy elsápad. Mikor aztán azt is hallotta, hogy a város minden szép asszonya ott lesz, tudta, hogy sejtése nem csalta meg. A tisztviselő észrevette, hogy szórakozott, nem faggatta sokat, kezébe nyomta a meghívót és F. Béla nemsokára már lement a lépcsőkön. A feje már isten tudja, hogy mióta, egész rendetlen volt, minek is gondolkozzék, mikor úgyis tudja, hogy értelmetlen dolgokat csinál és ehhez ragaszkodik.

A keskeny és sötét folyosón a kapu mögött látott valamit, talán egy kutyát, mely rá nézett, Béla nem is hederített rá, de mikor kilépett a kapun és tovább sietett, megint felérzett benne szórakozottan az érzés, mely már egész nap szorongatta, hogy megfeledkezett valamiről. A kutya, mert kutya volt, később egyszer az eszébe jutott.

*

Az Athanázbálon nagyon sokan voltak és érdekes társaság. Különös szláv és tatár melódiák búgtak a teremben és amikor néha egy-egy ismert valcerre húztak, Béla szinte zavarba jött. Eh, különben is - annyi, egyre több, idegen arc. Az alkonzul lánya kedvesen táncolt és csevegett a városról, hogy milyenek itt az emberek és a szokások, de hogy meg lehet szokni. Néha diszkréten várta, míg Béla felröppent egy őt hirtelen nagyon lekötő gondolatot... igazán, ő is gyöngédséggel lett iránta. Bár egész homályos képe volt róla, és megpróbálta néhányszor, hogy jól megnézze. De hiába, mindig oly ostobán sikerült, érezte, hogy holnap már nem fog emlékezni rá. Mialatt buzgón társalgott vele és a zenére figyelt és táncolt, leginkább az járt az eszében, hogy hogy fog Ermikinné a terembe lépni. Kalap nem lesz a fején, ilyenkor mindig kevésbé van megelégedve magával és szelídségre hajlik. De hátha egy férfivel lesz folyton, akit az egész társaság elkényeztet, de aki csak őneki udvarol, és hátha e tudatban gőgös lesz? Hűvösséget árasztva, közömbös pillantásokkal fogják-e a termen végig lépdelni diadalútjukat, jelezve nyugodt magatartásukkal, hogy egymáson kívül nincs számukra semmi? És ha Ermikinné egy pillantása Bélára esik, talán meg se rebben a pillája tőle.

És Béla idegei szörnyű megfeszítésével figyelt, hogy táncosnőjének tudjon mindenre felelni, mindenféléket kérdezzen is tőle, és megóvja e fülledt forgatagban.

- Nézze, Kacsu generális, aki a törökök ellen harcolt. Nézze fehér szakállát. Nézze, hogy tisztelik.

- Az arcán nem látszik meg, hogy tudná, hogy miért. De már belényugodott, hogy ez jár neki.

Vagy nem az-e a legvalószínűbb, hogy Ermikinné örülni fog? Hisz szerette, és ha látja, emlékezni fog, hogy szerette. Különben mi ok van hinni, hogy nem szereti már? Az a levél? - mi áll abban a levélben?

Ermikinné nagy társasággal belépett a terembe. Már a táncoló párok egy hullámát nézte s eközben kissé hátra is figyelt, hogy hallhassa, mit mond egy férfi a balján, ki fontoskodva a füléhez hajol. A jobboldalán egy tiszt, egy türelmetlen tatár és Ermikinné egy jóindulatú pillantást vet rá, hogy fel ne robbanjon. Majd hirtelen egészen hátrafordul és a húgának mond élénken valamit. Hát ez az egészen apatikus élet? Fekete haján diadém, hogy összefogja és az arca keskenynek lássék. A tiszt felkéri... És ahogy Ermikinné a karját, valami gyerekes tartózkodását legyőzve, felemeli, hogy aztán a tiszt válláról engedelmesen csüggessze le... miközben a szeme már bánatos, és már mintha siratnivalóját érezné, honnét a zene szól és a terembe szórja fel leromlott vigasság szilánkjait... ahogy aztán mindinkább nekitüzesedik az arca... de néha meg, mikor a tolongásban csak lassan lehet előrejutni, hidegen és finnyásan maga köré néz, nehogy valaki hozzáérjen egy ügyetlen mozdulatával: szinte úgy látszik e hosszú percekben, mintha azért lett volna kövér anyja után oly karcsú és kecses, mert tartózkodó és magábahúzódó már mindig e közönséges világgal szemben.

Egyszer Béla felé néz. Béla gyorsan köszönt. De nem tudja megállapítani, vajon Ermikinné is látta-e. Azonban mégis, mintha Ermikinné türelmetlenebbül táncolna most; Mikor a zene elhallgat, Béla feléje siet, de Ermikinné is rögtön feléje fordul.

- Hát maga itt van? Mily... kellemes meglepetés. De hogy kerül ide?

És szeme már sorra veszi Béla minden arcvonását. És a tisztre néz, mintha valamire figyelmeztetni óhajtaná.

A férfiak bemutatkoznak.

- Dolgom van itt, már reggel óta itt vagyok - fordult aztán Béla megint Ermikinnéhez.

- És mért hogy nem keresett föl? Itt kell találkoznunk, az Athanázbálon?

- Nem jöttem volna ide, ha nem tudtam volna, hogy itt lesz.

A tiszt csodálkozva pillantott föl. Hogy hát nem igaz, hogy Ermikinné csak kivételesen szokott bálokba járni? Bélának is eszébejutott, amit Ermikinné mondott egyszer, hogy nem szereti a tiszteket. Ermikinné tanácstalanul, kissé elszomorodva nézett Bélára, aztán egy pillantást vetett a tisztre.

- Maguk szépen gondolkoznak most rólam - mondta beletörődve.

A tiszt elpirult. De jöttek az ismerősök, a családtagok és Béla megismerkedett mindenkivel. Ermikinné húga híres beauté volt - ezt Ermikinné mesélte -, de Béla egy szép vonást se fedezett fel az arcán.

Mikor Ermikinnével táncolni kezdett, az asszony előbb egy gyors, könyörgő pillantást vetett rá, azzal mosolyogva kérdezte:

- Annus hogy tetszik magának?

Béla dühbe jött. De most, egyelőre, nem akart sokat beszélni.

- Ki az?

- De hisz tudja? Már gyakran beszéltem róla. A húgom. Nagyon szép? - És Ermikinné szemében némi pajkos gúny lángja is hajlongott.

Béla komoran harapta az ajkát. Ermikinné már látta, hogy hiába könyörgött...

- Én eljöttem, mert tudni akarom, hogy mi van veled!

Ermikinné ijedten körülnézett. Aztán gyorsan Bélához fordult.

- Kérlek, vigyázz - súgta sietve -, majd később, most nem vagyunk egyedül. Figyelnek ránk. - És könyörögve nézett Bélára, hogy ne okozzon annyi gondot neki.

Sose leszünk már egyedül... Majd később - mikor? Ma nem. Holnap sem. Soha. Hisz nem is kíváncsi, hogy meddig maradhatok.

Ermikinné buzgón táncolt. A szája egyszer csak aggodalmas kiáltásra nyílt. Keze erősen belefogódzott Bélába! De már késő volt, a szája megint összecsukódott. A szeme riadtan kitágult, őszinte sajnálkozással nézett egy pontra Béla háta mögött. Béla borongó figyelmetlenségében nekilökte a fél hátát egy párnak.

Az idegen férfi mérges pillantásokat lövellt rá. Béla magához tért, összeráncolta szemöldökét és végigmérte az idegent. Az meg hevesen integetett a fejével, közben ambícióval helyezgette boston-ütemre selyemharisnyás bokáját és eltáncoltak különböző forgatagokkal.

- Látja? - mondta mosolyogva Ermikinné.

Mily imádandó volt. De annál is inkább! Mért nem mond semmit se, hogy megnyugtassa őt? Sajnálná, ha összevesznének; el akarja ejteni, anélkül, hogy emiatt összevesznek.

Béla kifakadt:

- Azt látom, hogy egy üres fejet könnyű rezgetni! De üresfejű férfi sok van, sőt úgy látszik, eggyel több...

Nem, ez oly durva inzultus volt, ezt nem mondhatta végig! Vagy mégis végigmondta? Egy pillanatig úgy látszott, hogy Ermikinné el akarja ereszteni. De ő, lehet már tartott ilyen inzultustól, mikor Béla még csak neki fortyant, és az arca mindjárt ijedten elborult. Mikor pedig Béla elhallgatott, ő már mindent tudott. Egy rövid pillanatig figyelmesen szemlélte Béla arcát (hogy ezalatt végleg magához térjen), azzal szenvedélyesen felemelte és ellene szegezte a tekintetét.

- Mindig ostromolsz, hogy tárjak fel neked mindent! De meg se próbálhatom és te már a legtriviálisabbra gondolsz! Ezt tudtam már, mikor először hallottalak.

Béla szája hevesen megrándult, mikor Ermikinné beszélni kezdett. De ő kimondta.

Béla elsápadt. Rögtön ki akarta nyitni a száját, hogy feleljen, de nem volt szó a nyelvén. A feszültsége szétfoszlott, most érezte, hogy milyen fáradt.

Azért úgy rémlett, hogy a vágás talán rosszhiszemű, csak találomra volt, csak egy ellenséges pillanat műve. Hogy az asszony arcán ez állt: Látod. Mért kényszerítettél?

De ez is csak egy pillanat volt. Aztán közönybe simultak a vonásai.

Szótlanul táncoltak néhány lépést. Majd Ermikinné meglassította és lehető tartózkodással a felfigyelő Béla arcára nézett. Béla elvezette az övéihez. Nem voltak szimpatikus emberek, Ermikinné is vesztett, ülve közöttük, Bélának egy ideig ott kellett ácsorognia. Ermikinné hallgatásba merült, szeme a táncolókon pihent. Mikor a zene elhallgatott, eljöttek a tiszt és a borotvált képű fiatal német is, aki Ermikinnét a terembe vezette, Annus a táncosával, kik finnyásan húzogatták az arcukat, ha másokhoz is kellett szólniuk és így tovább. Ermikinné egy-egy bólintással vagy rövid szóval honorálta a német udvarló igyekvéseit, a tisztet is megszólította, Béla kérdezősködésnek állt helyt. Ideges volt, végre is kiment a büfébe azzal, hogy vissza se jön.

Ez is oly ügyetlen hely volt, de most egész üres. Béla cigarettára gyújtott.

Nagyon rosszul érezte magát, mintha már megint egész múltját el kéne dobnia, holott már a jövő se érdekli... "sose lesz jó." Mér jött ide? Megfontolás nélkül jött és megfontolás nélkül cselekedett. ahogy a végzete hajtotta, ez a szellemtelen, legegyszerűbb és legközönségesebb motívum. Végzet? Durva ösztön, mely nem tud irányt változtatni. Nálánál különb ember minden mozdulatát előre láthatta, és Ermikinné előre látta is! Őneki bezzeg minden fordulata meglepő és csodálatos volt, pedig ugyancsak a természetéből következett. De a kiművelt egyéniségéből is! Melyet minden perccel kiegyensúlyozott. Talán nem is tudta, hogy mit beszél, megérezte, hogy ezzel megsebezhet és vakmerően mondott valamit... talán nem is volt joga, hogy így beszéljen, mint ahogy nem is volt, csak kivágta magát. Nos? Mindegy, nem érti Ermikinnét, úgy látszik, minek is, se hatalma nincs fölötte, hogy is legyen, csak vergődik kombinációk között. És ez a lényeges.

Különben nem is róla van szó. Hisz nevetséges...

És most?

Menjen a terembe vissza? Egy régi ösztönből Kacsu generális unokahúga jutott az eszébe, hogy udvaroljon neki.

El.

Az ajtóban eléje bukkant egy merész szemű fiatalember a konzulék társaságából. Olyasra emlékezett, hogy ő ennek az elébb imponálhatott valamivel. Egymásra néztek, köszöntek, semmi, és Béla néhány perc múlva már lenn volt az utcán.

Barangolni kezdett a városban. Keresztül-kasul járta. Lehetetlen utcákban volt. Egy hosszú prospektuson látta, hogy ő most is az eddigi életet folytatja. Kiérkezett egy térre is, ahol egy vándorcirkusz sátorfáját egy dog őrizte. Ott történt az a nevezetes eset a cirkuszi doggal, melyet az újságok is közöltek.