Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám

Kertész István: Gerlemadár...

A tavaszi szél kiizzasztotta téli bundájából a földet. A márciusi hóvízben megszépült a hunyott szemű téli nap és beincselkedett mosolyogva a csepp ablakokon az iskola meszelt falára. Egy kopasz agácának sovány ágacskái táncoltak a falon, kis bodzaágak suhogó botokká nőttek. A gyerekek hancúrozva, a gyerektest viszkető vérkeringésében kimelegedetten ültek a padokban. Csak a gyerekeknek táncol a napsugár és muzsikál a csatornában locsogó hóvíz. Ezer szem és fül a nehány barna és kenderhajú gyerekfej, izgő-mozgó palánták a napsütésben; zsivajog vagy bámészan néma, vagy susmogó, mint szélben a virág. Aki nagyobb, az bátrabb, az el is köhentette magát a csengettyűszóra leülepedett csendben, hangosan törülte a kabátujjába az orrát, vagy erőszakosan tüsszögött, hogy a kis iskola rezzent belé. Chap-ci... Chapci. A lányok felvihogtak és a vigyázó, Berceller Mór felcsikorgatta a táblára: "Kóhn Misa lármáz". Misa nem fért a kövér bőrébe, himbálgatta magát a padban és odarikkantgatott a nevető lányok felé. Misa nekik komédiázott, Berceller, a vigyázó pedig egy-egy újabb nevetésre felberzenkedve a táblának ugrott és kereszteket húzott a Misa neve mellé.

- Egy kereszt... két kereszt... Máma kása ebéd lesz. - Sivított Misa a taktusra, ahogy a vigyázó a kereszteket rakta mellé. A lányok majd felfalták, a nevetéstől könnyezve nézték Misát. Ő volt a hős. Grimaszt vágott a tábla felé, vastag buco testével a padjába furakodott, kék szemével mindég pislantgatott, vajon nevetnek-e még rajta a lányok. Szemtelenül felágaskodott, hogy jobban lássák és hogy a vigyázó szemébe nézzen.

- Tessék a kereszteket nekem letörülni, kérem. Mer én zsidó vagyok.

Berceller csak azért is melléje írt még egyet, de nem keresztet, hanem szorzójelet.

- Tessék nekem letörülni - hetvenkedett Misa. - Egy zsidónak nem szabad kereszteket adni. - Hadonászott, hogy a lányok jobban nevessenek. Nevettek is, majd megpukkadtak belé.

- Tessék igenis letörülni - vakkantott bele a csendbe Misa. - Én római zsidó vagyok!

Hűha. Lett ebből egyszerre olyan lárma, hogy Berceller, a vigyázó azt se tudta, merre kapkodja a fejét. Mint a vércse, összerántott szemöldökkel vizsgálódott jobbra-balra, a lányok lármásan vihogtak, a fiúk alamuszian lebújva, nehogy meglássa a vigyázó. Misa egyre kurjogatott, bökdöste a szomszédját, csiklandozta és lóbálta a penészvirág színű gyerek vékony nyakán ülő fejét. Úgy nevettek, hogy még. Berceller, a vigyázó összeszorított vértelen ajakkal figyelt, pisszegett a lányokra, nézte őket, mint vizsla a madarakat. A krétához kapdosott, két ujját görcsösen rágörbítette a kréta hátára és magába fullasztott dühhel odakopogta a táblára a Misa neve alá a fejével harangozó, vékony nyakú gyereknek, a Misa szomszédjának a nevét: "Krausz Pista". A nagy ákombákom, gyerekes betűk reszketőn szorultak egymáshoz, összebújtak, düledeztek, mintha futnának az előttük táncoló keresztek elől. A két gyerek, Misa meg Pista egymás hátába nevették az akasztófahumor keserűségét. Misának már úgyis hiába volt minden, több kereszt már nem is fért a táblára a neve mellé, felállott hetykén, végigsétált a padok közt begyesen, fricskát adott a lányoknak, a szebbeknek meg is cibálta a haját. A jó Isten a megmondhatója, mi lett volna, ha most be talál jönni a tanító úr. Misa a tanító úréknál volt koszton, hát megengedte magának néhanapján az ilyen kis parádét. Legalább nevettek rajta a lányok. Rávakkantott Bercellerre, a vigyázóra és kiment az udvarra, be se tette maga után az ajtót, ahonnét még vissza is nevetett.

- Szervusz, Pista...

Egyszerre csend lett a nyitott ajtó mellett. A lányok meg se mertek mukkanni és Berceller, a vigyázó is meredten állott szemben velük, meg se moccant, mert csikorgott a csizmája, csak pisszegett, pislogatott hangtalanul, mint egy bagoly. Tátott szájjal várták, mi lesz. Amit Kohn Misa csinált, borzasztó merészség volt.

- Bent fog maradni négyig... Vagy talán kicsapják... - suttogtak az elébb még nevető lányok. Ijedten, sajnálkozva nézték a másik rendetlenkedő fiút, ahogy ült a padban bámészan széttekintgetve, ahogy fürdött vigyorogva benne, hogy a lányok őt nézték, nem is törődött azzal, hogy Berceller, a vigyázó igazságtalanul felírta és most úgy tartja szemmel, mint egy tolvajt, le nem veszi róla a szemét, hogy valahogy meg ne szökjön. Utálatos, hogy a tanító úr vigyázót tesz a gyerekek fölé. Mindig mást. Soha se Misát, se Pistát, pedig ők volnának a legigazságosabb vigyázók. Nem is vóna akkor kire vigyázni, nem is kivételeznének, még a lányoknak sem kegyelmeznének. Igazságtalanság, hogy csak jó fiú lehet vigyázó...

A folyosón apró, kopogó léptekkel, mint egy kis gép, lelkendezve szaladt valaki. Aránytalan, tömzsi testét Misa gyömöszölte be az ajtón, lihegett, mosolygott, hadonászott és megállt, mint egy kis piros kakas, a többiek előtt. Berceller, a vigyázó lökdösni kezdte, hogy menjen a helyére, Misa visszalökte.

- Fütyülök a keresztekre. Írjál föl százat.

Berceller, a vigyázó csapdosta a kereszteket. Misa fittyeket dobált felé az öklével és nevetett:

- Fütyülök rá. Bánomisén. Agygyá százat. Ezret. Pistának is. - Belefújt a levegőbe, mintha cigarettázna. - Úgy se lesz má többet nekünk iskola.

A vinnyogás egyszerre abba maradt. Berceller is leejtette a táblára ágaskodó nyakát. Mindnyájan csak Misát lesték.

- Azért se. Majd meg fogjátok látni, hogy nem lesz. - Misának a szava elcsuklott a kiabálástól, komolykodó arcot vágott, odament a padjához és kezdte összeszedegetni a könyvét. Tekintélye lett a padnak, ahol Misa állott, pedig az a szamárpad volt.

- Ne hazugygy, Kóhn... - kockáztatta meg félig eltátott szájjal az egyik kenderhajú kislány a kétkedést. Bámulón, nagy szemekkel nézték a kipirult, hetvenkedő Misát. Csacsogtak, nyüzsgő mozgásuk, mint a hangyaboly, csak egy-egy hangos rakoncátlan szóra figyelt. Misa kövér öklével falas kabátját verte és szembeszállott a lányokkal.

- No, majd meglássátok. Hö...

- Eskügy meg no, ha mersz - vágtak bele Misa dünnyögésébe a lányok.

- Bizonyisten... Iszen meghalt a tanítúr. Hat órakor meghalt Frajdunberg úr. Istenbizony no... Bizonyisten...

Misa lekonyította a mellére gömbölyű, kopasz fejét a gyász jeléül, úgy pislogatott félszemmel csak a megrémült kislányokra és a krétával játszó Bercellerre. Leste a hatást. Berceller, a mereven álló vigyázó sarkon lépve, hogy a csizmája ne csikorogjon, bújva beosont helyére, az első padba. A kislányok kicsit ijedten összebújtak és susogva tereferéltek, nyugodt, szorongástól ment lélekkel, mert ha Kohn Misa egyszer megesküdött, hogy nem lesz iskola, akkor egész biztos, hogy nem lesz iskola. Még hálásabban nézték Misát, mint mikor nekik parádézott. Misa a kabátujjába dörzsölgette a szemeit és huncut kék szemeibe csalogatott könnyei biztosan ültek a szempillái alatt. Mintha csak igazi fájdalom könnye lenne, színes és csillogó, mint a gyöngyszem. Furcsa portéka is az ember könnye már akkor is, amikor még gyerek. A Misa könnyeit a legjobban ismerte az öreg tanító úr. Ismerte úgy is, mint tanító, úgy is, mint kosztadó. Majd mindennap volt, hogy fáradt karjaival Misát a két térde közé vette, lehajtotta, mint egy fiatal fáról nyesett görcsöt, a kabátot felhajtotta a görcsről s a nádpálca elvégezte a napi dolgát. Az nem volt sírás. Ez a sírás. Ahogy akkor sírt Misa, az nem volt igazi sírás, hiába hitte a tanító úr. Most a nádpálca halt meg és Misa most sok nem igazi sírását siratja. Ez a jobb. Ez az igazi. Nincs az a nevetés, amelyik jobban esne.

Bejött a tanító úr tanítókisasszony lánya és hazaküldte a gyerekeket.

A gyerekek, mint a bárányok az esőben, lelógó fejjel szedelődzködtek. Mégis csak igaz. Meghalt. És Piroska kisasszony, hogy állt, szegény. Olyan szelíd volt és olyan sápadt. Furcsa, érthetetlen volt, hogy nem sírt. Mért nem sírt? Akinek meghal valakije, annak sírnia kellene. A hazaviháncoló gyerekek között szomorú, nyúlánk, vénlányságba puhuló alakja a kisasszonynak úgy kísértett, mint a tanító úr ittmaradt emléke, szikár, csontos, szigorú alakjának egy vékony lányon kimintázódása. Olyan volt a gyerekzsivajban, mint egy nagy, feketeruhás felkiáltójel.

Lekonyult fejjel ballagtak, fontoskodó tettetett búsan Misa meg Pista, csakugyan, mint a mákvirágok. Kis pofácskáikon kíváncsiskodón sírt is, mosolygott is a részvét. Szétszakadt beszédjük már a Pistáék házáig foszlott. Meghalt a tanítúr... Máma nincsen oskola... Hónap se lesz oskola... Jaj de jó, hogy meghalt aza tanítúr...

A ház előtt kint ült a Pista apja. Széles, félelmetes alakja a nagyok nyugalmával pihent a padon. Szemében nyugtalan mosolygás játszott, őszült férfi gyerekes mosolygása, ahogy csak apa nézi a gyerekét, öregsége játékszerét, a későnjött vakarcsot, Pistát, Pistukát. Ökle a térdén pihent, olyan volt, mint az Élet, mint az Erő, amelyet a déli nap tüze szoborrá barnít. Misa meghökkent, amikor meglátta őt.

- Ehe... apád. Nézd a, Pista. - A szeme félve kapaszkodott Pistába.

- Te buta, ne félj. Sz' azér gyöhecc. Az én apám az nem szigorú. Az nem olyan, mint a Cukor Jóska apja.

Nekimelegedetten mentek, bátran a Pista nevető édesapjának. Csengett a hangja, ahogy a gyerekekhez beszélt és a szavainak visszhangja valami fátyolos, szomorú nevetés volt.

- Pistukám - kiáltott a gyerekekre -, hát ti mért jöttök ilyen korán az iskolából?

Misa tormásfazékba lógatta az orrát és elővette a kabátujját. Pista se tartotta illőnek belenézni az apja szemébe. A hóléből olvadt sárban áhítatosan nyomogatta a cipőjével a pecséteket. Misából hirtelen, szívre szaladó fájdalommal, gyerekes erőlködéssel, de mégis magától értetődő buzogással egyszerre kifakadt a sírás.

- Mi bajotok van, Pistukám? - ijedt rájuk Pista apja. - Mér rísz, hee?

Csukolva, a könnyeit a torkáig eresztve nyögte a gyerek:

- ...mer meghalt a tanítúr...

Az apa ijedt arca nyugodtabb lett. Le is simogatta őszes, szemébe hullt frizuráját. Mosolygott a szeme újra, ahogy kérdezte őket, mintha nem értette volna.

- Ki-í?

- Hát a Frájdunbergúr... - dünnyögte az orra alatt Misa, felszippantotta az orrát és az ajkáig legurult könnycseppeket szétmorzsolta a nyelvével. Keserves volt az ábrázatuk, rászolgáltak a vigasztalásra.

- Az öreg Ferjdnberg? Ejnye, ejnye... - csóválta fejét a Pista apja. - Ne sírjatok. Hátsz' azér ne sírjatok. A tanító úr öreg volt már úgyis - kezdte nekik mondókás hangon magyarázni. - Az öregeknek meg kell halni. Fogtok kapni új tanítót, szigorút, jót...

Misa a nevető, vigasztaló szóra felnevetett, mintha megcsiklandozták volna. Ajkait nyalogató nyelvét kinyújtogatta és a két gyerek egészséges nevetése mindent kibékítően csengett az apa szívéig. Dehogy sajnálta tőlük a nevetést. Hiszen csak hízna meg a vékony, ádámcsutkás penészvirág a nevetéstől. Még inkább hangolta őket.

- Jók voltatok iskolában, ugye?

Misa majdnem csengő hangon felelt:

- Igen.

Pista próbálta utánozni halkan. Először érezte, hogy a hazudozásnál határozottságra van szükség. Már az is jó volt, amikor Misa kiáltotta, hogy igen; amikor rákerült a sor, szinte vörös volt a boldogságtól. Nagyon tetszett az apjának.

- Jók is legyetek, édes gyerekeim, hogy örömet szerezzetek szüleiteknek. - A Pista gyerek elbámult. Annyit hallotta már ezt. Örömet szerezni... Hogy kell azt? Az ég kékségét dühösen köpködő kéményfüstön jártatta a szemét, az apja gyengén kézenfogta, magához vonta és a bajusza alá rejtve megcsókolta a gyerek sovány kezét. Misa a bácsi fejét nézte, ősz haját, amely pajzánul egy oldalról a másikra borult. A Pista apja rá is nézett, felbátorodott a gyerek és a bácsi léptei nyomába ugrosva hadart, hadart.

- Jaj, de sírnak a tanítónéniék. - Megállott egy lélegzetvételre, hogy nagyot mondjon: - Nem csoda. Nagy gyerekek vannak. Vén lányok. Sírnak.

A férfi az utánuk kullogó gyerekre nézett.

- Hát te honnan tudod, te Misa?

- Én? Hátszen én ott lakok - szólt a gyerek nagyokat biccentve. - Én ott vagyok Frádunbergéknél koszt és kvártélyon, a Varga uccába. Már én vótam kint is a temetőbe! Jaj, ha teccene Krauz bácsi látni... Idáig ni, egész térdig víz van szegény tanító úrnak a sírba. Vígbe fogják beletenni...

- Bizony, Misa... - Sóhajtott fel fátyolozott nevetéssel a Pista apja. - Aki a jó borocskát életében nem szerette, annak olyan vizes sírban kell feküdni. Aki olyan száraz ember volt - érted-e, Pistukám -, annak nem árt egy kis víz. - Úgy nevetett a nagy ember, szinte egész testében rázta őt a nevetés. A gyerekek nem nevettek vele. Nem értették.

- Bizony, mink mindig vizet iszunk - szaporázta Misa tovább a beszédjét sajnálkozást keltő hangon. - Tanítónéni hozat néha a kocsmából egy kis bort, de azt ő issza meg. Néha, ritkán. De ha bab van ebédre meg túrós haluska, akkor nem. - Szemérmesen végighúzta Misa az orra alatt a tenyerét. - Pedig nálunk mindig bab van.

- Nem szereted?

- Nem. - A Misa hangja félős volt és gyenge. A Pista apja értetlenül nagyon a Misa szemébe nézett. Most látta hazudozónak a gyereket. Rászólt.

- Hát ma hol ebédelsz, mondd csak, te Misa?

A gyerek pufók, kerek képe, mint a holdvilág, úgy elbámult, de csak egy pillanatig tartott.

- Máma? Má-ma...? Hojoj. Attól ne tessék félni. Akárhol kapok én ebédet. Hojoj. Akárhol adnak énnekem ebédet. Éppen csak olyankor nem szoktam ebédet kapni, amikor négyig bentmaradok iskolába.

Krausz bácsi megfogta a Misa kerek fejét.

- Tintalevest csak kapsz? Meg papírgaluskát?

A két gyerek fölényesen vigyorgott az apa naiv tréfáján.

- Hát oszt sokat szoktál-e bentmaradni, hallod-e, te Misa? - mosolygott a bácsi.

Misa hallgatott egy darabig, mintha a kezére csaptak volna, várt a felelettel, elfintorított vigyorgással a másik gyerek arcába lesett.

- Tessék megkérdeni Pistát. Iszen ő is bentmaradt már. Bentmaradt egyszer ő is velem négyig. - A gyerek nagyot nyelt. - Hát néha úgy is volt, hogy két nap is hazamentem egymás után. Elsején, mikor apám a tejeskocsissal beküldte a tanító úrnak a kosztpénzt, akkor soha nem szoktam bentmaradni.

Hangos kacagás csattant fel a Misa szavára. Úgy nevettek együtt, mintha nem volna köztük nagy; mint három ficánkoló gyerek. A folyókás verandáról egy ősz kontyos, kis néni nézte őket. Ahogy rájuk kiabált, olyan csuklódó csengése volt a hangjának, mintha selyembábu beszélgetne.

- Itthon vagy már, Pistukám? No csak gyertek, gyertek ebédelni - szólott a Pista mamája és kisimultak a ráncai a homlokán. Lehúzódtak az arcára és körülráncolták szelíd, szép mosolyát.

- Jövünk, mama, jövünk, édesmama... - kedélyeskedett a verandára a Pista apja. Lépés közben szelíd szigorúsággal hátba bökte a lekonyult fülű Misát.

- No siess, Misa. Siessetek. Máma nem maradtatok bent, Misa. Máma jár az ebéd...

A fehér abrosszal terített asztalnál egymás mellett ült a két gyerek. Pista a saroknál az apjának volt a szomszédja. Előtte pihent az apja kövér, barna keze, a kisujján nagy arany pecsétgyűrű, és ha egyet hunyorintott az apja, Pista hízelgőn megsimogatta az apja öklét. A tányérokon vígan csengett a kanál, a villa. Ugyan, emlékszenek-e az apák a kanál és a tányér muzsikájára az ő apjuk asztalánál? Mert a gyerekek ezt nem szokták elfelejteni. Pista úgy felbátorodott, hogy csipkedni kezdte az apja kezét, huzigálni a kisujjába mélyedt gyűrűt.

- Hát nem féltek most a tanító úrtól, mondd, Misa, mondd, Pistukám? - szólt a bácsi az utolsó nyelet leves után és sóhajtva ejtette le a kanalát a tányérja mellé. A két gyerek egymásra álmélkodott.

- Dehogy is fél, dehogy is fél. - És a néni megsimogatta Pista fejét. A tanító urat sajnáló fájdalmas mosolya egy ráncban futott végig az arcán és megint csókos mosoly ült az arcán. A szemével csókolgatta a gyerekeket, amikor helyettük beszélt. Pedig a gyerekek csakugyan féltek. A tanítónéni tintaszínű arca, kisírt szeme, a Piroska kisasszony szikár feketesége, a lábujjhegyen járkálás az iskolában, ez volt nekik a gyász. A gyász, ami megfeküdte a gyerekek fantáziáját a halálról. Misa lendületbe jött. Összevissza hazudozott sok nagyon érdekeset a fehér szakállú, hideg arcú tanító úrról. Olyan az orra, mintha viaszból volna. Nagyon szép halott. Nevet. Pedig sose szokott nevetni. Pista vakon rábámulva itta be a csacsogását. Meg is esküdött, hogy megfogta a halott tanító úr kezét. Hideg volt és kék, mint a pergament, mint a jég... A Pista koponyájában, mintha egy fekete pók szövögetett volna, úgy kezdte befogni a Misa szavai után ez a szó: gyász. Befogta a lelkét ez a titokban szövődött bársonyfekete utálat, mintha bakacsinnal vonódott volna be az iskola, a csengettyű, az a nagy rozsdás kalicka, amely a folyosóra volt kiakasztva. A kalicka, amibe két gerlice volt bezárva. A pók szőtte tovább a fekete hálót. Furcsa, hogy máma nem cukruztak a folyosón a gerlék. Iszen a kalickában minden délelőtt cukruztak a gerlék. De még hogy. Csoda szépen. Mindig, amikor kisütött a nap és a gyerekek kint lármáztak, hancúroztak az udvar gyepén. A gyerekek meg szoktak állni, nagy szemekkel a madarakat nézni és hallgatni, ahogy szerelmes gerle hangon édesen cukruznak. Cukkru-hú... Cukk-krú... Bókoltak, biggyeszkedtek egymásnak a kalickába zárva, ennivalóan kecsesek, hamusfehérek, rózsaszeműek voltak a madárkák és a nyakukon fekete csíkot hordtak. Mintha gyászoltak volna. A gerle a legszomorúbb madár. A Pista gyerek az asztalnál nem hagyott nyugtot. Egyszer már ő is kíváncsi kérdéssel fordult a sokat csacsogó Misához.

- Hová lettek tanító úréktól a gerlék?

A gyerek hangja izgatottan reszketett, a szemében elbújt könnyek fénye csillogott. Ez fogta meg a körötte szövődött nagy fájdalomból. Nem voltak meg a tanítóéknál a gerlék. Ugyan hová lettek? Az anyja könnyfutotta nevetéssel, az apja hunyott mosolygással leste a Misának biccentő gyereket. Misa összelapította a szájait, a vállait vonogatta, így nagy nyomatékkal mondta, hogy: nem tudom. Mind a ketten a Pista apján csüggeszkedtek a nézésükkel. Egy "nagy" csak tudja. Egy "nagy" mindent szokott tudni. A felelettel jóízű göcögéssel a nevetés is kisiklott a Pista apjából.

- ...hát levágták édes fiam. Azért nem láttad ott őket. Annak fáintos húskája van. - és egész beszédében a mosolygása alatt valami titokzatos melegség égett. Felsóhajtott, de nevetve. - Nagyon jó az fiam, tőtve, mikor gömbölyű, fiatal... - Csettintett is hozzá. - kérdezd meg csak anyádat. - A néni szégyenlősen mosolyra vonta a száját és elfordította a fejét.

- Vén bolond... - ennyit mondott.

- A szegény emberek leszokták vágni a gerlét - folytatta danoló hangon a bácsi. - A tanító úrék bizony nagyon szegény emberek, szegények...

Misa nagyképűen, suttyomban rázogatta a fejét.

- Igen. Igen.

Pista majdnem elpityeredett a nevető apjára.

- Hát szabad levágni a gerlét?

Az apja hümgetett.

- Bizony nem szabad, édes fiacskám. Azt mondják, ott mindig meg szokott halni valaki, ahol levágják a gerlét.

- Hát ahol a galambokat levágják?

Most már a néni is halkan nevetett.

- Ott nem.

- De iszen a galamb is éppen olyan, mint a gerle. No nem? Csak éppenhogy nem cukruzik. Másképp csinál. Úgy csinál, hogy: tu-bú... tu-bú-ú... Édesapám, mért cukrúznak a gerlicék? Mi az, mikor cukrúznak a gerlék?

- Az az, fiacskám - felelt halkan remegve az édesanyja -, hogy nagyon szeretik egymást. Csókolódznak. Bizonyosan azért hal meg ott valaki, ahol a gerlicéket bántják...

Egymást nézték, a néni meg a bácsi simogató mosolygással. A két gyerek álmosan és jóllakottan kifurakodott az asztaltól. Kezet csókoltak az ebédért. Pista, mikor az apjánál volt, még egyszer a szemébe nézett, mélyen, mint a gyerek szokott kérdezősködésnél.

- De mink gazdagok vagyunk, ugye?

Az apja huncutul lóbálta a fejét se igenre, se nemre. Ahogy a két gyerek becsapta az ajtót, forró, könnyes mosolygás kísérte őket, a néni ajkán felejtette a mutatóujját elcsodálkozón és a bácsi megcsókolta a néni asztalon nyugvó kezét. Misa az udvarra vitt egy darab kenyeret is, azt majszolta és hálásan a szemébe nézve próbálta megnevettetni barátját. Grimaszt csinált.

- Te buta... Isz ez csak olyan babona beszéd...

Kint a friss tavaszi szélben a hóvíz csobogása olyan volt, mintha minden csatornából egy gyerek sírna. Misa megölelte a barátját.

- Pista, te is szereted a fehér kenyeret?

Pista ajkbiggyesztve rázta a fejét.

- Jé... én úgy szeretem a fehér kenyeret. Ilyent, mint nálatok eszek - szólt Misa vastagon duruzsolva, hízelegve a másiknak. - A tanítúréknál mindig fekete kenyeret eszek. Te. Hozol nekem uzsonnyára ki egy darab fehérkét?

- Mit adsz?

- Nekem nincs semmim. Hozol?

- Hozok.

Misa felvett egy követ.

- Nézd, hogy tudok én hajigálni. Te nem tudsz így hajigálni. Megtanítlak hajigálni. Jó?

- No, hajigáljunk.

Pirosra csípte ki a penészvirág-gyereket a cirógató szél. Misa, az úgy hajigált, mint egy vasgyúró. Meg is ijedt.

- Te, nem fogunk kikapni?

A másik utána puffantott.

- Te buta... Az én szüleim nem olyanok, mint Cukor Jóskának a szülei. Te buta...

A szomszédok olajos zöldre festett palánkjára kunkorodott tavalyi folyóka rongyokban csüngött. A megereszkedett kerítés pufogott az agyagos göröngyök alatt. A Dani bácsiék sárban álmodozó kis udvara úgy visszhangzott, mint egy ágyú.

- Ne dobáljunk - szólalt meg a félsz Misában.

- Ne félj semmit. Ha otthon van Dani bácsi, majd kiabál. Mikor Károlyékkal napraforgót loptunk, úgy lármázott Dani bácsi, hogy...

A pufogásra Dani bácsi galambjai ijedten csattogtak a háztetőkön, felrebbentek és bebújtak a dúcba, mintha mennydörögne. Misa vizsla szemekkel leste az eget, a felettük kóválygó galambokra jött meg a kedve. Repdestek ijedten a háztetőn pufogó kövektől ide-oda. A gyerekek annál inkább hessegették. A Dani bácsi házának a kéménye mögül felhessent egy fehér galamb, fáradtan keringett a levegőben, szárnyaival a tetőn csapkodott, nekirepült a galambdúc kávájának, de a többiek nem engedték. Elcsipkedték. Pihegve lejjebb, lejjebb ereszkedett a nedves tollú, borzas madár, egyet-kettőt csattogott erőtlenül és lihegve rárepült az alacsony birsalma bokorra leselkedő gyerekek mellé. Misa intett és rámutatott az ágon himbálódzó madárra.

- Sz... sztt...

A madár felfújódó beggyel, csüggedten pislogott a bokor alá. Rózsa szemecskéivel ijedten nézett és borzolt tollazatában elveszett a nyakán simuló fekete gyűrű. Várt a madár.

- No, üsd le ezt a madarat, ha tudod - susogta lábujjhegyen lépkedve Pista. Misa rácélzott. A kő hangtalanul átsuhant az ágak között és a madár kíváncsian pislogva ott hintázta magát a birsalma ágán. Tetszetős volt, kecses a szokatlan alacsonyra repült, szelíd, hamvasszürke madár. A gyerekek kipirultan, lélegzetfojtva sürgölődtek körülötte. Pista minden erejét összeszedte. Az agyagos sár ezerfelé freccsent szét az ágak között. Az ijedten megremegett ágról reszketve lefordult a madár a gyerekek lába elé és sántikálva menekült tovább a földön.

- Eltaláltam... - ordított fel a gyerek egy kicsattant kiáltással. Utána vetették magukat a madárnak. A váratlan siker nyomán a torkukat szorongatta a sajnálkozás egy pillanatra. Aztán uccu utána. Pista elkapta a földön ugráló madarat.

- Nini... Nézd, Misa-e... Iszen ez egy gerle madár...

Misa irigyen pusmogott, dünnyögött utána.

- Semmi gerle. Az nem gerle. Semmi gerle.

- De igenis, hogy gerle.

- Az galamb. Én ismerem a madarakat. Előbb ismertem, mint te. Én sokat szoktam hajigálni. Bizonyisten, ez vadgalamb. Én úgy éljek, ez vadgalamb.

- De szép, ugye? Nézd, milyen szép. Juj, de szép...

A Pista sovány tenyerei között reszketett az összeázott, meleg madár. Elbóbiskolt, ahogy ringázva szaladtak vele. Szaladtukban kiabáltak.

- Mama! Apa! Hamar gyertek! Nézzétek ni, mit fogtunk.

- Hol fogtátok szegénykét? - kérdezte a madarat simogatva a Pista apja. Sorba simogatták, cirógatták a szegény fáradt zsákmányt.

- Majd ha megszáradt és repülni tud, el fogjuk őt bocsátani - vigasztalta a pislogó madárkát a Pista apja. - Ugye jó lesz, Pistukám?

Pista sápadt volt az izgalomtól, a szíve is összeszorult. Hátha nem fog tudni szegényke repülni. Megütötte. Hiszen úgy ütötte le. Fáról ütötte le. Biztosan azért reszket. Azért gubbaszt. Hogy fájhat most a szegénykének. Jó, hogy nem tud beszélni. Dehogy hagyta volna. Nem, a világ minden kincséért sem. Átölelte a nyakát a tenyerével.

- Nem engedem. Én nem engedem elereszteni... Az én madaram...

A gyerek szemét elfutotta a dac könnye. Csupa fájdalom, egy remegés volt a madárért. A bácsi bizonyára elértette és pártját fogta a madárért akaratoskodó fiának.

- Persze, hogy a te madarad... No jól van, jól... A te madarad... Ne sírjál, no. Nem bocsátjuk el a gerlicét. Ide tesszük ni, az ablakba. Aztán majd hozunk neki, ha jó leszel, egy szép kalickát. Egy nagy, csengettyűs kalickát. - Belemelegedett és úgy ugrált a madár körül a nagytestű bácsi, mintha ő lenne a gyerek. - Egy nagy kalickát... Egy ilyen nagy kalickát...

A néni mosolyogva csitította.

- Ugyan, Józsi. Mire való a gyereket bolondítani... Menjetek, édes fiam, tovább játszani...

Pista napról-napra megállott az ablak előtt, amelyben a gerle lakott. Suttyomban meghessegette. Tud-e szaladni? Nem fáj-e a lába? Gerle ez csakugyan? Dehogy is, vadgalamb. Elcsukta a legmélyebbre ezt a titkát. Amíg fájt, nem mutatta, hogy szereti. Akkor már nem fájt, amikor mutatta. Nem volt már akkor kinek mutatni... Nem volt már akkor kinek bevallani, amikor már nem fájt az a tavasz, amikor a tanító úr meghalt, amikor a gerlét leütötte. A Pista apja, a Pista anyja is együtt mentek el azon a tavaszon. A gerlének egyszer csak náluk is nyoma veszett. Levágták vajon? Ki tudja? Senki sem tudja, vajon levágták-e Pistáéknál a gerle madárt...

Teréz néni kezén fogta Pistát, fekete csokrétát kötött a nyakába és vitte haza. A Pista apja feküdt az ágyon. Őszes, bozontos szemöldöke alól bágyadtan mosolygott az ajtón belopakodott gyerekre. A húsvéti szelek hűvös napja játszadozott a beteg szobájának ablakán. A gyerek messziről nézte az apját, a szemével játszadozott a falon cicázó napsugárral. Lassan húzódott a napfény játéka után, mint a macska, aki fürdik benne. Teréz néni kinyitotta az ablakokat, álmatlan szemei ki voltak sírva. A túlsó szobában nyitott ablaknál, hóolvasztó, cirógató szélben a szomorú arcú néni feküdt. A Pista anyja. A gyerek lelkében a fekete pók szaladgálni kezdett. Alig hallhatóan suttogta a Pista anyja:

- Hát te hol jársz, Pistikám?

A gyerek végigbámult az ablakokon. Kutató szemeivel végigszalad, szaladt az egész házon, a folyókás verandán, az ablakokban, a konyhában. Irtózatos. Nem volt sehol a gerle madár... Nincs... Nincs... Kalapált valami a gyerek lelkében. Minden zaj, mintha a madár szárnycsattogása lenne. Minden szín, a szeme rózsaszíne. A levegőben fekete karikák, tollból, bársonyosak, mint a madár nyakán. Nem mert rálépni az udvaron a kőre. Jaj, hátha élet van benne. Nem szabad széttaposni semmit... Nem szabad megütni semmit...

Polyákék, a háziúrék, ebédnél ültek. Kipirosodottan, mint egy vércse, kanalazott a tálból a háziúr. Nagy falatokat vett be és nyalogatta a paprikás zsírt a szája szélén. A gyerek ott kutatott, ólálkodott. A háziúr húsos tenyerébe spricceres poharat ölelt, a fogai közül csettintgette egy gyufaszállal ki az ételt. A gyerek kérdően ránézett.

- Nem látta a gerlémet, Polyák bácsi?

A háziúr letette a spricceres poharát, a korty nyomán felröhögve, a tálba nyúlt.

- Nézd-a. És kihalászott egy picike szárnyat. Ez a szárnya. Ez a zúzája. Itt van az, öcsök, nálunk, a tálba...

A gyerek elkapta fejét és elszaladt. A fatartóban elszórt szalmán vér piroslott fehéresen. Ilyen csak a galamb vére. Sok galamb vére. A háziúrék galambjainak a vére. Meg a Pistáék gerléjének a vére?...

Abban a szobában, ahol a gerle lakott, felkelt az ágyból a Pista apja. Átment egy szobán keresztül, fáradtan, ingadozva. Nem a lába, valami távoli erő vitte. Elment és megcsókolta a Pista anyját. Pista ott settenkedett. Leste, mi lesz. Leste, nem repül-e megint a gerle a birsalmaágra... Nem repült. Ezen a napon elvesztette az apját, az anyját... és a gerlét.

A temető fűzfái közt a révült tömegben vonszolták Pistát közelebb, egészen a sírgödrök púpjáig. Száraz, rozsdavörös rög koszorúzta a két egymásra ásító sírt, kövér, nagy vágások. Még az ásó nyele is könnyezett bele, ahogy hányták. A fekete ruhás emberek tömegéből küszködve a nagyok dereka között két gyerek iparkodott előbbre jutni. Vastag guruló gyerek kipirosodottan megállott Pista mellett és meghúzta a kabátját. Misa volt. Szinte csókolgatta a szemével. Egy szót se szólt. A túloldalról két gyászruhás néni feketesége közül, a tolakodástól kiizzadtan, kiveresedetten bújt ki Bercellernek, a vigyázónak az arca. A gyerek kíváncsi mohóságával leste, hogy mit láthat. Misa elosont a Pista oldala mellől. Körülszaladt a sokaságban. A Bercelller kíváncsi arca hátrasüppedt, eltűnt Pista elől. Hátrarántotta valaki. Misa lihegve, lesütött szemmel jött vissza és megállott Pista mellett. Pista odasúgta neki.

- Látod... Egy csepp víz sincs bent a sírba...

Addig állott egymás mellett a két gyerek, amíg csak Pistát el nem vitték. Még egy sarokig utána is szaladt a kocsinak, amelyen Pistát hazavitték.

Lanyhán, melegen fújdogált az iskolaudvarban hajladozó fák közt a tavaszi napok szele. Pista megint járt az iskolába. Furcsa és szomorú volt máshonnan az iskolába járni. Mindig, egyre csak panaszkodni szeretett volna. Olyan furcsa volt, hogy Piroska kisasszony volt a tanító úr. Olyan furcsa volt, ha arra gondolt, hogy iskola után haza megy és nem lesznek otthon apáék. Elálmélkodott. Szegény Piroska kisasszony. Neki is milyen rossz lehet... A sápadt, fekete ruhás Piroska kisasszony mindig a gyerekek szemét nézte. A hangja úgy recsegett, mint a tanító úr hangja, de a gyerekek mégis pajkosabban nézték.

- Mindenki el fogja mondani, hogy mit csinált a húsvéti vakáción - szólalt szárazon kiabálva Piroska kisasszony és a pálcával ütötte a taktust.

- No, Berceller?

- Tanultam - felelte Berceller. Leült és felcsillant a szeme. A fekete táblán ott volt még a rendetlenkedő neve, és a sok kereszt, amit ő csinált.

- Hát te, Regina?

Regina, a kocsmárosék Regina lánya, csukló zokogással borult a padnak. Kifényesedett, fekete vizitkéjében olyan volt, mint egy kis bogár. A zsebkendőjébe fojtotta az arcát.

- Pesten voltam... Ottan meghalt a nagyanyám... - nem tudta tovább, úgy zokogott. Leülhetett.

- No Misa? - bökött a túlsó padra a kisasszony.

- Semmit... - vigyorgott Misa és kitátotta a két tenyerét, hogy igazabb legyen. A lányok közül a szebbek, akiknek Misa komédiázni szokott, felkuncogtak. A kisasszony a táblára nézett. Ott szégyenkezett a reszkető betűkből összerótt két név és a sok kereszt.

- Ülj le - szólt a kisasszony megvetéssel. - Te finom firma. - És a táblán szigorúan elmélázó szeme a Misa szomszédjára esett.

- No, te másik jómadár? Hát te?

A gyerekek égő kíváncsi szeme hátrafordult, fúródott a hápogó, ványadt gyerek szemébe. Vékony nyakában idegesen szaladgált az ádámcsutkája. Majd megfojtotta. A kisasszony kíváncsi arccal biztatta.

- No? No?

A gyerekből, nagyon mélyről végre felszakadt a hang. Remegőn kiabáló, ijedt és parancsoló.

- Én... én... Minálunk... Mitőlünk elrepült a gerlemadár... Levágták a gerlemadárt...

Ezerszer szúró, csilingelő kacagás lett a felelet. Még a kisasszony is úgy nevetett, hogy kifordította a tekintetét az ablakon. Nehezen tért vissza a szigorúsága.

- Csend legyen...

Kiáltott a meg-megújuló kacagásba. Az elülő vihogásból szakadozottan, mindenfelé kapkodón, erélyesen suttogott egy rakoncátlankodó hang. Misa nem győzött bizonykodni.

- Bizonyisten, volt nekik egy gerlicéjük... Együtt fogtuk. Ketten ütöttük egy fárul... Bizonyisten...

Szégyenbe fúlva ereszkedett vissza Pista a padba. A leborult két könyökébe, mint egy kis magános szobácskába, zárta az arcát. Elszakadt a fekete pók hálója és mögüle csurogva, bugyborékolva kiszakadt a sírás. A kisasszony mást szólított fel. A sírásból felocsúdó Pista a könyöke alól kikukucskált. A kisasszony arca szigorú volt. Őt nézte. Észrevette, hogy a könyöke alól kikukucskált.

- Szégyellheted magad, Krausz Pista... - úgy kongott a szava, mint az átok. - Egy nap meghal az apja... az anyja... Az neki semmi. Csak a madár...

A kárörvendezőn bámuló gyerekek huncutkodó szeme mégegyszer körültapogatta Pistát. A lehajtott fejű gyerek felett lélegzetfojtott volt a csend. A falaknak tavaszi, meleg volt a lehelete. A csendben, hátul az utolsó padban idegesen mozgolódott a két mákvirág. Ahogy a kisasszony megszólalt, a hangjával párhuzamban, alattomban szálldogált a suttogás. Pista Misára lesett. A Misa suttogása volt. Melegen, szívet-lelket csiklandozón, az egész termet befújdogálta a suttogás, mint a fák alól befújdogáló meleg szél. A síró gyerek mosolyogni kezdett és Misa a szemébe hessentett. Mindenki tisztán hallotta, még a kisasszony is, ahogy Misa Bercellerrel feleselgetett.

- Gerle madár?

- Gerle madár. Igenis. Egy igazi gerle madár...