Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám
Az alább következő fejtegetések célja nem annak a szerepnek megvilágítása, melyet a megyék a régebbi időkben, név szerint pedig az 1823-tól 1848-ig terjedő negyedszázad folyamán a Bécsből kiinduló elnyomási kísérletekkel szemben kifejtettek. Ezek a küzdelmek szoros értelemben nem is tartoznak a közigazgatási politikának ahhoz a fogalomköréhez, melyet a centralizáció és decentralizáció jelszavai alatt vitatni szokás. A régi magyar megyéknek ez a nevezetes és dicséretes, jóllehet rendszerint erősen túlbecsült tevékenysége nem az volt, amit az európai publicisztika decentralizáció alatt érteni szokott, mert ez a "decentralizáció szükségképp föltételez ellentétképpen egy "centrumot, ilyen pedig nálunk nem volt, mert az udvari kancellária és helytartótanács csak névleg voltak egy már-már puszta fikcióvá halványodó ún. magyar "állam" középponti szervei. A valóságban a felelőtlen bécsi kormányhatalom parancsait végrehajtó közegek voltak. A magyar megyék védekező akciója tehát nem volt az, amit a modern közigazgatási politikában decentralizáció alatt értünk. Nem a megyék megerősítését célozta egy nem is létezett magyar állami központi hatalom ellen, hanem egyszerűen magának ennek a kijátszott, elsikkadt államnak újraélesztését célzó nemzet közérzület és törekvés nyilvánulása volt. Mindenesetre más volt s alighanem több is volt az, mint amire akkor gondolni szoktunk, mikor decentralizációról beszélünk.
A 40-es évek magyar centralistái nem e nemzeti törekvés ellen, hanem e mellett haladtak a maguk nagy és nemes céljai felé. Bizonyos tekintetben anticipálva egy még csak óhajtott és reménylett magyar államiság eszméjét, igyekeztek ők előkészíteni a nemzet tudatában az intézményeknek ama kereteit, melyek közt a majdan rekonstruálandó magyar állam életének mozognia kellend vala. A magyar centralisták voltak azok, akik idejekorán világos tudatára jutottak annak, hogy a magyar állam és a magyar nemzet ideáljainak megvalósítására a régi magyar vármegye nem elég.
A magyar centralisták mozgalma nem a megyék talaján termett, nem is ezen, hanem főképp a publicisztikai téren játszódott le. Az európai alkotmányos és szabadsági eszmék behatásának volt e mozgalom a gyümölcse, annak a politikai reneszánsznak volt a természetes oldalhajtása, mely a bécsi kongresszus után beállt reakciós nyomás ellen Európa-szerte megindult s az 1848-ban egész Nyugat-Európában bekövetkezett hatalmas szabadsági árdagályban kulminált.
Nálunk az eredetileg municipalista Kossuth vezetése alatt ment át a gyakorlati térre a magyar centralisták lassú munkájával a lelkekben megérlelt átalakulás. Főleg az ő energiájának volt köszönhető, hogy a centralisták két nagy alapgondolata: a követi táblának népképviseletté fejlesztése és - ami ezzel legszorosabb kapcsolatban állott - a magyar felelős minisztérium törvénybe iktattatott, és, ha csak rövid időre is, életbe is lépett 1848-ban. Ekkor - éspedig most már kimaradhatatlanul - kellett volna sorra kerülni a magyar centralisták többi programpontjainak. Ekkor jött volna el annak az ideje, hogy nálunk a centralizáció és decentralizáció kérdései megvitattassanak s a kettő közt az ésszerű határok megvonassanak. Az 1848:XVI. törvénycikk tényleg utasította a minisztériumot, hogy a vármegyei szervezetnek a változott viszonyoknak megfelelő rendezéséről törvényjavaslatot terjesszen elő.
Ennek a természetes fejlődési folyamatnak útját állták a bekövetkezett események s az ezek nyomán bekövetkezett állami katasztrófa. Az erre következett szomorú időszakban egy nevezetes tünetet értünk meg.
Az ötvenes évek magyar politikai irodalmának kimagaslóbb terméke, báró Eötvös Józsefnek, a magyar centralisták vezérének munkája, mely "a XIX. század uralkodó eszméit" tárgyazza, eleitől végig nem más, mint a leghatározottabb védirat a decentralizáció mellett. A magyar állam kitörlése az élők sorából és Magyarország erőszakos bekebelezése az egységes Ausztriába idézte elő s magyarázza meg ezt a nevezetes fordulatot a magyar centralisták vezetőjének nézeteiben és magatartásában.
A közigazgatási eszmék publikációs továbbfejlesztése báró Eötvösnek említett munkájával nálunk természetszerűleg zátonyra futott.
Az abszolutizmus korszakának ez a sajátságos hatása összekuszálta nálunk a közigazgatási politikára vonatkozó egész gondolatkört. Két irányban mutatkozott ez a hatás: először abban, hogy a "centralizáció" egyik leggyűlöletesebb szóvá lett az akkori magyarok szótárában. Ugyanolyan ellenszenvvel ejtették ki e szót, mint például ezeket: germanizáció, reakció, abszolutizmus. Másodszor: oda vezetett, hogy a magyar közvélemény a régi vármegye érdemeinek értékelésében erős túlzásba esett s oly érzelmekkel nézett vissza a megyék 1823-i és utóbb az adminisztrátori rendszer éveiben kifejtett ellenállási kísérleteire, mint valami diadalmas hadjáratra. Pedig ez a hadjárat nemcsak vértelen volt, de nem is volt diadalmas. Még 1823-ban is, mely év a megyerendszer ellenállási működésének fénypontját jelzi, csupán a megyék egyötöd részét kellett kényszereszközökkel rászorítani a meg nem szavazott újoncok kiállítására és a meg nem szavazott adó behajtására. A többi megye vagy mindjárt, vagy a királyi biztos kiküldése után nyomban engedelmeskedett. Az egész küzdelmet röviden, de találóan jellemzi ez a mottó: először jön a dorgatórium, ha ennek nincs sikere, akkor jön a fulminatórium, ha ez sem használ, jön a királyi biztos és akkor aztán a megye beadja a derekát.
A "centralizációnak" nemzeti átok alá helyezése és a régi megyének ragyogó gloriólával övezése adta meg a lökést a közigazgatási politika körül kialakult nézeteknek ahhoz az irányához, mely a kiegyezést megelőző s az erre következő időszakban nálunk uralkodóvá vált.
Az első jelentékenyebb publicisztikai dolgozat, mely 1860 után a magyar alkotmány föltámadására vonatkozó gyenge reménykedések és erős kétkedések miliőjében született meg, Tisza Kálmánnak, a baloldal vezérének 1865-ben megjelent munkája volt, melynek címe: Parlamenti felelős kormány és Megyerendszer.
Szembeötlő, hogy kissé idő előtti volt ez iratnak 1865 őszén történt megjelenése, mert hisz akkor még messze voltunk "a felelős parlamenti kormány" megalakulásától. De hát ama napokban, Schmerling elbocsátása és az országgyűlés összehívása után az emberek közelebbnek képzelték a magyar kormány kinevezését, mint ahogy az bekövetkezett.
A baloldal vezére, mint látjuk, be sem várta ezt, hanem sietett kiadni munkáját mint előfutárját egy majdan megindítandó partikularisztikus mozgalomnak a megyékben. Tisza Kálmán jóhiszeműségéhez kétség nem fér, de tény, hogy e munkája megírásánál pártvezér létére nem annyira vezetett, mint inkább a fönt említett népszerű áramlattól vezettetett. Ez az áramlat ellenállhatatlanul a decentralizáció irányába terelte őt és a megyében láttatta vele a legmagasabb közigazgatási bölcsesség inkarnációját.
Tisza Kálmán abból a tételből indult ki, hogy felelős kormány és megyei rendszer nemcsak nem összeférhetetlen egymással, de sőt, ha jól szerveztetnek, kiegészítik egymást, mindegyik hangsúlyozza a másiknak hibáit, pótolja annak hiányait. A nemzeti optimizmus kenetességétől áthatott ez alaptétel - bizonyos korlátozásokkal - nem nélkülözi az igazságnak némi magvát, de az a közigazgatási rendszer, melyet Tisza rá fölépít, valóságos utópia, sőt az utópiáknak valódi egymásrahalmozása. E rendszer mellett a parlamenti kormány, sőt bármely kormány képtelen lenne teljesíteni azokat a föladatokat, melyeket egy művelt nemzet a maga államától megkövetel, megkövetelni kénytelen.
Lássunk egy-két vonást ebből a rendszerből.
Sarkalatos tételként mondja ki Tisza Kálmán, hogy "választott tisztviselők nélkül nem is képzelhető önkormányzat".
További okoskodásában oda jut ki, hogy választott tisztviselő tetteiért a miniszter felelős csakugyan nem lehet, de szerinte erre nincs is szükség. Legyen felelős - úgymond - minden ember azért, amit tesz, a törvénynek és legyen bárki által feleletre vonható hivatali kihágásaiért a köztörvény szerint, nem pedig valamely kiváltságos eljárás szerint. A közigazgatási bíráskodás fogalmát (justice administrative) egyszerűen kiküszöböli Tisza Kálmán a maga rendszeréből. (Jogos kérdés: hát azért, amit a tisztviselő elhanyagol, elmulaszt, ki, hogyan és mely fórum előtt vonja őt felelősségre? E kérdésre nem találunk feleletet a munkában.)
"A megyei tisztviselők - fejtegeti tovább - ítéljenek rendőri, egyenes adóssági, szóbeli perekben, a felek kölcsönös belenyugvása mellett bármiféle perekben. A rendesen folytatott perek állandó törvényszékek által tárgyaltassanak, de ezeket válassza a megye a kvalifikáltak közül."
A törvényhatóságok és a kormány közti összeütközéseknél a törvényesség kérdésében a legfelső országos törvényszék egy külön osztálya ítéljen, melynek tagjai a törvényhatósági törvényszékeknek már legalább tíz évig működött tagjai közül lennének az országgyűlés ajánlatára a kormány által kinevezendők.
Kimondatni kívánja továbbá, hogy ha a törvényhatóságok többségének véleménye a képviselőház többségének véleményétől eltér, ez a nemzetre hivatkozás szükségét idézze elő, vagyis ez esetben a korona köteles legyen a képviselőházat föloszlatni. (Ez biztos mód volna arra, hogy ádáz pártharcok tartassanak folytonos napirenden a megyékben. Vagyis lenne egy országgyűlés a fővárosban és vagy hatvan fiókországgyűlésecske a megyei székhelyeken, s ezek határozatai kikényszeríthetnék az igazi országgyűlés föloszlatását.)
De legyen elég a föntebbi néhány vonás. Előttünk áll a képe egy fantasztikus "rendszernek", mely a gyakorlatban alkalmazva az államhatalom nullifikálását vonná maga után. S ez az önkormányzatnak tetszetős, de valóságban hamis cége alatt hirdetett ideológia nem merült el nyomtalanul a feledés tengerében, hanem éreztette végzetes hatását évtizedeken keresztül. Nyomai követhetők Tisza Kálmán hosszú politikai pályafutásán végig. Még a tapasztalt államférfivá nőtt Tisza Kálmán sem tudta magát teljesen emancipálni a fiatal politikus ama gondolatainak hatása alól, melyeket talán jobb lett volna nyomtatásban meg nem rögzítenie.
A decentralizációt és a megyét dicsőítő áramlat, melyet a föntebbiekben vázolni igyekeztem, természetesen legerősebb volt megindulásának első időszakában, melybe beleesett a kiegyezés és az Andrássy-minisztérium kinevezése. Az Andrássy-kabinet szemben találta magát e hamis jelszavakból táplálkozó áramlattal, mely talán a legtöbb esetben jóhiszemű volt, de lényegében az állami rend és fegyelem alapjai ellen irányult. A 67-i kormánynak az átmeneti korszak természetes nehézségei mellett még a megyei renitencia aggályos tüneteivel is küszködnie kellett.
A közigazgatási eszmék fejlődése tekintetében az Andrássy-minisztérium első évei meglehetősen meddők voltak. Halaszthatatlan és súlyos természetű állami teendők vették igénybe a kormány egész erejét. A koronázás után, mikor a kiegyezés egész pénzügyi része s az ezzel összefüggő nehéz kérdések egész komplexuma még elintézetlen volt, mikor a horvát kérdés, azután az új védtörvény, a honvédség, majd a határőrvidéki kérdés és más hasonló kaliberű problémák egész sora nehezedett a kormányra, nem foglakozhattak a közigazgatási reformmal. Annál kevésbé tehette ezt a kormány és a Deák-párt, mivel az ellenzék akadékoskodása s az ezzel járó szóáradat alakjában már akkor is a krónikus obstrukciónak egy neme nehezedett a képviselőházra.
Voltak egyébiránt más okok is, melyek a közigazgatási reformokat háttérbe szorították. A dolog természete szerint előzetesen megoldandó föladat volt az igazságszolgáltatás különválasztása a közigazgatástól. Ezenkívül a már föntebb jelzett irányban tévedező közhangulat mellett méltán aggályosnak tűnhetett föl a vezetők előtt a természeténél fogva pártbomlasztó megyekérdésnek minden megbolygatása. A legmérsékeltebb és kíméletesebb reformot is centralisztikusnak és a közszabadságot veszélyeztetőnek kiáltotta volna ki az akkori ellenzék, miként ezt utóbb tényleg meg is tette. Az az eshetőség pedig, hogy a közeledő 1869-i választásnál a Deák-párt kisebbségbe juthatna s az Andrássy-kabinet megbukhatnék, akkor általában egy országos katasztrófával egyértelműnek tekintetett. E, ma talán pesszimisztikusnak látszó, fölfogás akkor, mikor az ország nagy része még Tisza Kálmán bihari pontjaira esküdött, bizonyos jogosultsággal bírt. A később bekövetkezetett tapasztalatok világánál most utólag sok dolgot más színben látunk, ez a sötétenlátás túlzottnak tűnhetik föl, de akkor, 1868-ban ki láthatta volna előre, hogy hét év múlva a baloldali tigris bőréből egy békés természetű állat fog kibújni?
Nem csuda tehát, hogy a kormány és a Deák-párt semmi kedvet sem érzett a közvélemény forrongó katlanába az 1869-i választások előtt még a megyereform kérdését is beledobni. Ezt tennie annál kevésbé lett volna tanácsos, mivel éppen a közigazgatási kérdésben maga a Deák-párt sem volt egységesnek mondható.
Egy, a kor színvonalán álló közigazgatási reformnak, mely szükségképp az állami közigazgatásnak többé-kevésbé hatályos megvalósításával egyértelmű, nagy számmal voltak ugyan hívei a pártban s ezek tették annak legértékesebb, legeurópaibb elemét. De egyelőre ezek is tartózkodóan viselkedtek. Az 1869-i választásokat megelőző időben csak a publicisztika teljesített bizonyos úttörő hivatást az eszmék tisztázása körül. De a sajtónak túlnyomó részét is majdnem teljesen lekötötte az ellenzékkel vívott sivár és meddő közjogi csetepaté. E sorok írója volt ama kevesek egyike, kik már 1868-ban a közigazgatási probléma mélyére hatolni igyekvő fejtegetésekkel a közvéleményt a közigazgatási reformra előkészítették, a széles körökben népszerű extrém-önkormányzati ideológiával szembeszállottak.
A közigazgatási eszmék fejlődésének ecsetelése révén a jelen fejtegetés célja, legyen szabad e sorok írójának röviden jelezni néhány alapeszmét, mely a közigazgatási politikában akkor vallott és hirdetett s maiglan meg nem változott nézeteinek irányát mutatja.
Kiindulási pontja az volt, hogy a közigazgatás államosítása, ami a tisztviselők kinevezését teszi szükségessé, egyáltalán nem követeli a valóságos önkormányzat megsemmisítését. Félre nem ismerhető azonban, hogy a jelenkor társadalompolitikai és közlekedési viszonyai mellett az önkormányzati tevékenység a szorosan helyi érdekek ápolására kell hogy utaltassék. Oly nagy területeken, amekkora a legtöbb magyar vármegye, igazi önkormányzatról beszélni - a szó valódi értelmében véve az önkormányzatot - merő fikció. De viszont nincs is szükség egy fejlett vasúti és távíróhálózat mellett (újabban ezekhez még a telefon is járul) arra, hogy sok oly állami közigazgatási teendő, mely egykor szükségképp a helyi közegek által intézendőnek tartatott, manapság kivétessék a központi kormány cselekvési köréből. A közlekedés az ország középpontja és a perifériák között manapság semmivel sem nehezebb, sokszor még könnyebb, mint egy nagyobb vármegye székhelye s ennek perifériája között. A távolság relatív fogalom lévén, manapság az ország szélei nincsenek messzebbre az ország középpontjától, mint egykoron egy megye szélei a megye középpontjától voltak. A modern idők összes mértékadó haladási tényezői, ezek közt mindenek fölött a közlekedési eszközök kifejlődése szükségképp központosító irányban hatnak.
Hozzájárul ezekhez, hogy az állami közigazgatás teendői egyre szaporodnak, egyre komplikáltabbá lesznek, egyre nagyobb szakértelmet követelnek. Minden téren inkább és inkább követeli az élet a szakembert. A munkamegosztás nagy horderejű elve fokozatosan szűkebb körre szorítja az egyes polgár által elvégezhető közigazgatási teendőket, melyek alapjában egyértelműek a naturálgazdasági elv alkalmazásával a közügyekre. Viszont egyre drágább lesz az egyes polgár ideje s egyre súlyosabban érzi, ha munkaereje közfunkciók teljesítésére díjtalanul igénybe vétetik. Az ezekből levont következtetés az, hogy a közigazgatási szakközegektől elvonható s a polgárok személyes tevékenységi körébe átutalható közfunkciók köre - pedig ez és egyedül ez az önkormányzat - a társadalom fejlődésével szükségképp csökkenő irányt mutat.
Ami magát az önkormányzatot illeti, ott ahol az helyén van és meghagyandó, merőben téves az a nálunk nagyon elterjedt fölfogás, mintha az önkormányzat - az ugyanis, mely e nevet megérdemli - egyértelmű volna a választói jogok egymásra halmozásával. Az önkormányzat lényege nem választói jogokban áll, melyeket gyakorol az, aki akarja, hanem kötelességekben, melyek teljesítésére a polgár kényszeríthető.
Abban az időben - a 60-as években - még nagyon szükségesnek látszott figyelmeztetni a közönséget ezekre, valamint arra, hogy merő lehetetlenség az annyit emlegetett angol önkormányzatot nálunk meghonosítani, továbbá arra is, hogy az annyira dicsőített, de többnyire nem ismert angol önkormányzat körében is a valódi közigazgatási munka zömét nem a fizetéstelen sherif és a fizetéstelen békebírák végzik. Ezek teendői inkább reprezentatív jellegűek, a valódi közigazgatási munkát ott is nem a sherif, hanem a nagy fizetéssel (10-15 ezer forinttal) ellátott undersherif, továbbá a clerk of peace, a járásokban a clerks of justices, szóval fizetett és kinevezett hivatalnokok végzik.
Ily szellemben és irányban igyekeztem nagyszámú cikkeimben az akkor nálunk elhatalmasodott túlzó önkormányzati fantazmagóriákat irtogatni.
Végre 1870 elején eljutottunk az első megyei reform küszöbére. Egy áprilisi napon Tóth Vilmos akkori belügyminiszteri államtitkár - égy év múlva ő lett a belügyminiszter - a sajtó kiválóbb képviselőit értekezletre hívta meg a közigazgatási reform iránt való tájékoztatás szempontjából.
Tóth Vilmos, ki maga volt a megyei törvényjavaslat szerzője, kitűnő előadásban fejtette ki és magyarázta a javaslatot előttünk. Ennek alapgondolata tudvalevőleg az átvitt és autonóm hatáskör külön választása. Ehhez járult a megyék önadóztatása, a politikai kérdések megvitatásának és kérvényezésének joga. Legnevezetesebb új gondolat az egész javaslatban az volt, mely a megyebizottságba a virilizmus alakjában az érdekképviselet elvét igyekszik belevinni. Tóth Vilmos a virilizmus megokolására helyezte a fő súlyt fejtegetéseiben, ami természetes, mert ez a gondolat volt új a javaslatban s ez volt az a pont, ahol a legerősebb támadásoktól tartottak.
Végül a szeretetreméltó házigazda az egész társaságot vendégül látta asztalánál. Jól esik visszagondolnom e 44 év előtti barátságos együttlétre, csak az fáj, hogy a jelenvoltak közül már csak egyedül vagyok életben.
Az 1870-i megyetörvény magasabb reformigényeket ki nem elégíthetett. Középszerű kompromisszumos alkotás volt, kifolyása a kormány azon meggyőződésének, melyben a Deák-párt nagyobb része is osztozott, hogy szemben az önkormányzati ideológiák árjában úszó közönséggel, a régi megyei patriarchális hagyományokból még ki nem ábrándult optimisták nagy számával mélyebbre hatoló reformot megkockáztatni nem lett volna tanácsos, mert ily reform esetleg magának a Deák-pártnak a sorait is megbontotta volna s a közvéleményre való további kihatásában esetleg e párt bukását s ezzel - mint akkor hitték - a politikai káosz bekövetkezését vonhatta volna maga után.
E szempontot mi, akik akkor az állami közigazgatás igazi híve voltunk s ezt képviseltük a publicisztikában, bizonyos pontig kénytelenek voltunk méltányolni s ezt tehetni véltük, mert ez a magában ki nem elégítő javaslat is elvégre az addigi állapothoz képest csakugyan haladást jelentett. Az adott viszonyok közt jobb és gyökeresebb reformjavaslat várható nem volt.
Az ellenzék első tekintetre kimondotta a javaslatra az anatémát úgy elveiben, mint részleteiben, kimondta nem azért, amiért az állami közigazgatás hívei vele elégedetlenek voltak, hanem az ellenkező okból.
Nemsokára maga a balközép vezére, Tisza Kálmán egy ellenjavaslattal állott elő, mely a kormányjavaslat tökéletlenségeit oly intézkedésekkel tetézte, melyek egyenesen a közigazgatási anarchiát idézték volna föl. Törvényjavaslat formájába öntötte most már azokat a fantasztikus eszméit, melyeket öt évvel előbb könyvében előadott.
Ez az ellenzéki javaslat elvetette az önkormányzati teendőknek az átruházott hatáskörtől való különválasztását s néhány ügykör kivételével (vasutak, állami utak, börtönök) mindent a megye hatáskörébe utalt.
Elvetette a virilisták intézményét is, de helyébe oly intézkedéseket tett, melyek a megyei kotériák oligarchiáját még jobban erősítették volna. Ugyanis a megyei bizottságba való választhatást - a passzív választójogot - kvalifikációhoz kötötte anélkül, hogy a választhatók összeírásáról gondoskodott volna. Ha olyan egyén lett volna megválasztva, ki a kvalifikációnak meg nem felel, ez ellen utólag lehetett volna tiltakozni - mily fórum előtt, azt a javaslat nem mondta meg. Arra nézve sem nyújtott a javaslat biztosítékot, hogy az igazságtalanul kizárt egyén a rajta esett sérelemért jogorvoslatot kereshessen. Ily módon az uralkodó megyei kotéria a neki nem tetsző egyéneket eliminálhatta volna a megyei bizottságból. A főispán hatalmát a javaslat majdnem egészen megsemmisítette. A megye a maga széles hatáskörében egy majdnem szuverén miniatűr-államocska lett volna. Az észlelt visszaélések ellen a főispánnak mindössze annyi hatalma maradt volna meg, hogy jelentést tehetett volna a belügyminiszternek. A tehetetlen főispánnál csak egy ember lett volna még tehetetlenebb - a belügyminiszter. A főispán jelentése folytán a belügyminiszter elrendelhette volna a vizsgálatot. De csak akkor, ha ebbe a megyegyűlés is beleegyezik. A minisztérium rendeletei ellen a megye csak egyszer élhetett volna fölterjesztéssel, de ha a minisztérium a fölterjesztés ellenére ragaszkodott volna elhatározásához, nos akkor talán a megye köteles lett volna végrehajtani a rendeletet? Isten mentsen! Ez esetben a minisztérium az állami bírósághoz fordulhatott volna. Ha az állami bíróság a minisztériumnak adott volna igazat, akkor a megye köteles lett volna a rendeletet végrehajtani - de csak ha úgy tetszett volna neki -, mert a javaslat semmi kényszerítő eszközt nem adott volna a minisztérium kezébe, hogy a megyét a végrehajtásra rászoríthassa.
Az adók behajtását a javaslat a megyei tisztviselőkre bízta, de joguk volt visszatartani nemcsak a megyei pótlékokat, hanem az állami adókból is annyit, amennyi a megyei szükségletre a pótlékokon fölül megkívántatik. Csakis a megmaradó fölösleget kellett volna beszolgáltatniok az államkincstárba. Fönt egy teljesen nullifikált kormány, lent a megyei oligarchia, ez volt az ellenzék közigazgatási javaslata. Kell-e magyaráznunk, hogy ily módon államot kormányozni nem lehet.
Bármily gyarló volt a kormány megyei törvényjavaslata, ennél az ellenzéki javaslatnál mindenesetre jobb volt. A Deák-párt maga sem lelkesedett a kormányjavaslatért, nem is volt neki egységes közigazgatási programja. Volt a pártban éspedig a párt legkiválóbb, amint mondani szokás, legeurópaibb tagjai közt sok híve az állami közigazgatásnak, voltak hívei a radikális demokrata szellemben való megoldásoknak is, kik nem helyeselték a virilizmust, vagy azt bizonyos kvalifikációhoz kívánták volna kötni. De a különböző töredékek óvakodtak aggályaikkal a nyilvánosság elé lépni s auguri titokzatosságba burkolódzva a megyei törvényjavaslat bírálatát egészen átengedték a sajtó embereinek.
Az ellenzék előtt természetesen nem maradtak titokban a Deák-párt kebelében uralkodó nézeteltérések. Abban reménykedtek, hogy ha a kormány a törvényjavaslat bizonyos pontjait kabinetkérdésnek nyilvánítaná, ez a többség megoszlását s esetleg a kormány bukását vonhatná maga után. Ebből indult ki Simonyi Ernő, a szélsőbal legtehetségesebb tagja, midőn meginterpellálta Rajner belügyminisztert, hogy vajon a kormány kabinetkérdésnek tekinti-e törvényjavaslatának összes pontjait. Rajner kitérő választ adott, mely abban csúcsosodott ki, hogy a kormány reményli, hogy nem lesz kénytelen föltenni a kabinetkérdést. Ez a válasz eléggé jellemzi a Deák-pártban uralkodó szkeptikus hangulatokat, az egységes fölfogásnak és tömörségnek hiányát.
Ily auspiciumok közt indult meg a megyei törvényjavaslat tárgyalása a Házban július elején. A viták nemigen hatoltak a közigazgatási probléma mélyére, egészben azon a közepes színvonalon mozogtak, melyen maga a tárgyalt törvényjavaslat állott. Tisza Kálmán beszéde is a kazuisztikus polemizálásoknak nála megszokott modorában volt tartva. Fő kifogása az volt, hogy a javaslat túlságos sok hatalmat ad a kormánynak - az országgyűlési választások befolyásolására. Elsősorban tehát pártpolitikai hatalmi kérdésként, nem magának a közigazgatásnak nagy állami problémájaként kezelte a javaslatot. A balközép másik vezére, Ghyczy Kálmán jobban behatolt a kérdés velejébe, de levont következtetései nem feleltek meg az általa fölállított premisszáknak. Kimutatta ugyanis, hogy autonóm hatáskörnek csak a városokban van értelme, a megyékben az egy puszta szó, fikció. De ebből nem az következett volna, amit ő levont belőle, hogy tehát az állami hatáskört át kell adni egészben a megyének, hanem ennek ellenkeztetője lett volna a helyes következtetés, vagyis az állami közigazgatás komoly megvalósításának követelése. De mit szólt volna ily következtetéshez Ghyczynek hatalmas vezértársa?
A Deák-párt soraiból is akadtak bírálói a javaslatnak. Pulszky Ferenc például arra a következtetésre jutott, hogy a javaslat csak a megyéknek jó, a városok igényeinek meg nem felel. Ez igaz is volt azzal a korlátozással, hogy a javaslat a megyéknek valamivel jobban megfelelt, mint a városoknak, de igazán jó ezeknek sem volt. A virilizmusnak sok ellenzője volt a Deák-pártban is. Tizenhat Deák-párti képviselő - köztük oly férfiak, mint Hodossy, Bujanovich, Ernuszt - a pártkörben oly indítványt tett, mely a virilisták megrostálását célozta volna. A virilis jogosultak oly számban, mely egyenlő a megyei bizottság tagszámával, magok közül választották volna meg a virilista bizottsági tagokat, vagyis a saját számuknak a felét. A párt azonban ezt a közvetítő javaslatot nem fogadta el.
Párhuzamosan a képviselőházban folyt vitával a Deák-párt is a maga kebelében úgyszólván állandóan foglalkozott a javaslattal. A párt kebelében folyton tartó forrongás eredménye az lett, hogy Pulszky Ferenc július 12-én a pártkörben meginterpellálta a kormányt: vajon kabinetkérdést csinál-e a javaslat valamelyik szakaszából? A kormány nevében Szlávy József kereskedelmi miniszter felelt. Kijelentette, hogy a kormány kabinetkérdésnek tekinti a virilistákról, a városok rendezéséről és a főispánok állásáról szóló szakaszokat. Ha ezeknél egy töredék az ellenzékkel szavaz, a kormány beadja lemondását. E válasz éle egyenesen az elégedetlenkedő párttagok ellen irányult. Pulszky válasza viszont bejelentése volt annak, hogy az elégedetlenkedők leteszik a fegyvert. Pulszky ugyanis kijelentette, hogy a kormány nyilatkozatával el van döntve a kérdés, mert a Deák-párt Európa jelen válságos helyzetében veszedelemnek tartaná az Andrássy-minisztérium távozását.
Az európai helyzetre való utalás ez esetben nem volt frázis. Július 12-ének estéjén játszódott le ez az érdekes jelenet a Deák-párt körében. Július 13-án reggel az emsi fürdő sétányán egy végtelenül fontosabb, egyenesen világtörténeti fontosságú jelenet ejtette bámulatba a világot. Benedetti francia nagykövet azzal a követeléssel fordult a sétálgató Vilmos császárhoz, hogy a jövőre is kötelezőleg nyilatkoztassa ki, hogy a spanyol trónra való Hohenzollern-jelöltség sohasem fog megújíttatni. Ezzel a francia-német konfliktus, mely hetek óta lázban tartotta Európát, döntő pontra jutott. Pár nap múlva megtörtént a hadüzenet. A magyar megyei törvényjavaslat tárgyalásának végakkordjai belevesztek az ágyúk dörgésébe.
A közigazgatási probléma fölötti vitatkozások most már elhallgattak. Kinek lett volna kedve effajta kérdésekkel bíbelődni, mikor a küzdő titánok léptei alatt rengett a föld s egy új korszak körvonalai bontakoztak ki az európai politika egén.
Az 1870-i megyetörvény megszavazásával bizonyos nyugvópontra jutott nálunk a közigazgatási eszmék vitatása és csak báró Sennyei Pálnak két évvel később bekövetkezett bátor zászlóbontásával indult az meg újra. Ezek előadását egy további cikkben fogom megkísérteni.