Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: A német kismesterek
(a Szépművészeti Múzeumban)

A kategorizáló művészettörténelem sokszor egymás mellé erőszakol egész sereg olyan művészt, akit csak bizonyos külső körülmények sodortak össze (korok, nemzetségek azonossága). Egyes nagyobb bolygók mellett mint mellékes, másodrangú csillagcsoportok lézengenek aztán időtlen időkig. Személyiségük elhalványul ebben a csoportosításban, és törekvéseik, eredményeik különbözőségeit, művészetük tiszta képét csak bizonyos átértékelő periódusokban nyerik esetleg vissza.

Kismesterek. Ebbe a fogalomba alaposan beletemették Dürer kortársainak javarészét. Nehéz munka most már kiemelni bármelyiküket a kismesterek üstjéből, nemcsak szakemberek, hanem már jobb értesültségű amatőrök számára ismertté tenni, előléptetni őket, új veretet adni nevüknek.

Például Hirschvogel japános érzésű rajzait nem tudom összeházasítani Hans Sebald Beham pozitív acélosan éles rajzaival. Az előbbi rajzainak révedező, naiv tapogatódzással odalehelt szűzies formái egészen más források felé irányítják a kutató tekintetet, mint az utóbbi mester és néhány társának telt egészséges formái.

A népmesék erős, egészséges zamata árad ki a kiállított rézmetszetekből. Egyszerű intim jelenetek, melyekből hiányzik a harsogó pátosz, szenvedelem. Biblikus, paraszti nyugalom tömörsége e lapok fő karakterisztikuma. És biztos kéz, jó iskola, alapos tudás, fegyelmezettség. A halál visszatérő motívuma kavarja csak fel olykor a népi jelenetek sorozatos ábrázolásait.

Peter Vischer maga öntötte bronz mellképe, e becsületes vaskos férfifej emléke kísért itt végig, a mesterségét töviről hegyire ismerő művész megértő nyugalmas mosolygása, mely sokszor rokonszenvesebb, mint a Dürer stilizált átszellemültsége.