Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Rauscher Lajos

Az a szeretetreméltó bájos öreg úr, kinek hófehér szakálla fölött a múlt napokban a háromszínű szemfedél pompája gyászolt, a legritkább jelenségek közé tartozott. Nagyon sokan ismerték, tisztában voltak nagy kvalitásával, és mégis keveset beszéltek róla. Aki ismerte, szerette, s aki érdekeit szolgálta, minduntalan nagy nehézségekbe ütközött, olyanokba, aminőket csak a javíthatatlan szerénység tud támasztani.

Rauscher Lajos igazán nem volt közénk való. Külön életet élt a maga páratlanul nemes eszmekörében. Amellett a jóindulat megtestesülése volt. Előzékenységével állandóan zavarba hozta tisztelőit.

Életének legharmonikusabb napjait grafikai műtermében töltötte, a műegyetem legfelsőbb emeletének egyik modern berendezésű tágas helyiségében. Ablakai a Dunára nyíltak, fővárosunk legnagyobb ékességére. Ebből táplálkozott művészete hosszú évtizedeken át. A szőke folyam volt az ő szemében az a szimbolikus érték, amit Alt Rudolf a bécsi István-toronyban ismert fel.

A vízfestékkel elérhető hatások feleltek meg legjobban természetének. Nagyméretű akvarelleket készített a fővárosról, s mikor később csaknem kizárólag a sokszorosító grafikának szentelte erejét, akkor is a vízfestésnek megfelelő eredményeket igyekezett elérni. Ez a törekvés vezette a pozitív akvatinta technika felfedezéséhez. Műtermébe visszavonulva, idő- s pénzáldozatot semmibe véve kísérletezett éveken át, míg sikerült elérnie, hogy rézlemeze egyszerre állítson elő minden tónust, és egyetlen nyomással állítsa elő a kész ábrázolást. Azután kitalálta, hogyan lehet savba mártott tollal rajzolni a lemezre, hogyan nyerhető egy nyomással olyan rajz, melyben a vonalak valeurben is különbözők.

E felfedezések újabban egész életét betöltötték. Könyvet is írt róluk. Pompás akvatintái nem is készültek önmagukért, hanem csak kísérleti lapok gyanánt. Egyetlen szenvedélyt ismert: a kutatóét, egyetlen lelkesítő poézist: a laboratórium romantikáját.

Eltörpült emellett az ő szemében minden. Nagy távolságból nézte az életet. Semmibe se vette az idő folyását. Nem izgatta a kérdés, hogy megéri-e nagy műve megjelenését. Nem is érte meg. Addig-addig csiszolt, simított rajta, míg kedves zebegényi otthonában csöndesen, észrevétlenül lecsukódtak jóságos szemei.

E nyájasan mosolygó szemek mögött pedig hősies lélek rejtőzött. Annak az ifjúnak a lelke, ki 1866-ban fegyveresen nézett szembe a halállal.

Ezt az ifjúkori heroikus lendületet semmi sem árulta el a békeszerető kedves öreg úr megjelenésében. Csak aki önfeláldozásra kész férfiasságát, egyenes jellemét ismerte, az látta meg benne, múlt évtizedeken át, a poroszok ellen harcoló württenbergi vadászönkéntest.

Értékeléséhez nem elég a rézlemezzel csöndesen bíbelődő grafikus ismerete. Teljesen csak az tudja belátni művészete határait, ki az általa tervezett mintarajziskola renaissance palotájának impozáns arányait is figyelemre méltatja.

Rauscher Stuttgartban született. Nyelvében, szokásaiban német maradt utolsó percéig, s azért mégis joggal tarthatjuk a magunkénak. Hozzánk fűzte a korabeli emberek legnagyobb erénye, a minden szövevényességtől mentes, emberszerető idealizmus. Rauscher egy nagy reformkorszak embere volt. Kipróbált erkölcsi felfogás vezette. Csodálatosan tisztult érzelmi alapon állott. Úgy sejtem, hogy az ilyen embereket már a közeljövő feltámasztja sírjukból.