Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám · / · Figyelő
Antal Sándor egyfelvonásosát komolyság és bizonyos nyugalom jellemzi. A szereplők egyre a mesterről, a világhírű íróról, a főalakról beszélnek, s ez meg-megakasztja, szinte méltóságos lassúságúvá teszi a jelenetek sima és gyors perdülését, mint ahogy az órainga lengését szabályozza a szerkezetre nehezedő, állandóan ható súly. A mester házasodni készül, immár negyedszer, jóval túl a hatvanon, de annál érettebb, elmélyültebb, imponálóbb szerelemmel. A kis színésznőt, aki voltaképpen csak hiúságát játszatta azzal, hogy a mesterrel udvaroltat magának, egyszerre legyűri, asszonyi, nőstényi kicsinységében megsemmisíti ez a félelmesen grandiózus szenvedély. Azt hiszi, hogy ő hódította meg az öreg nagyembert, kíváncsiságból, karriervágyból - s végül alázatosan és ujjongva borul a mester elé.
Az egyfelvonásos ennek a szerelmi harcnak utolsó, de talán legnehezebben megjeleníthető étape-ját mutatja: a lelki, érzelmi meghódolás után a fizikai, érzéki megadást. A színésznő, aki a döntő jelenet elején még hisztérikus rémülettel vonakodik megcsókolni a mester ajkát - a csók pillanatában megborzad az öreg, ráncos nyak láttára -, a jelenet végén, önfeledt rajongással veti magát a "gyönyörű, szigorú" szájra.
Antal Sándor erős tehetségét dicséri, hogy a probléma nem válik darabjában frivol és hazug játékká. Komolysága, a gondos és finom rajz, mellyel a mester alakját imponáló, meggyőző fölényben tudja tartani a többi szereplő fölött, elfogadtatja velünk a különös megoldást. A nemes, túláradó melegség, mikor az ősz mester az édesanyja emlékének megrázó felidézésével kápráztatja el s emeli a maga lelki magaslataiba a könnyelmű kis színésznőt, a finom gondolat, hogy egy irodalmi alkotásának áthevítő deklamálása közben kezd győzelmes szerelmi vallomásba a mester - ezek a kis mű legfigyelemreméltóbb erősségei.
A mellékalakok rajza is sikerült: a fecsegő, öreg házvezetőnő, akinek már csak az a fő gondja, hogy az új asszony kilincset tétet-e az előszoba ajtajára vagy gombot, a színész, aki a kis színésznőnek, volt szeretőjének, új hódításáról izgatva még egyszer magáévá szeretné tenni a leányt, s maga a kis színésznő, sok kicsinyességből, szeszélyből, ellentmondásból téve össze, furfangos és mégis naiv, napsugaras fiatalságával. A mellékalakok realisztikus kicsinysége és a mester impozáns vonásai közt talán túlságosan nagy a kontraszt, a probléma talán emiatt nem tűnik eléggé izgatónak, a mester súlya által diktált kimértebb tempó talán árt némely jelenet színpadiasabb gördülésének, de mindezek egyszersmind növelik a jelenetek valószerűségét, s közelebb viszik a kis művet a nagy mintához, az élethez.